Ilyen az igazi Oscar-hajhászat

010
2017.02.16. 12:03

Az Oroszlán szemérmetlenül Oscar-vadász film. Megtörtént esetet dolgoz fel, van benne egy hihetetlenül cuki gyerekszereplő, vannak benne nagy sztárok, patakokban folyik a könny, és hömpölyög a nagyívű zene. A készítők számításai máris bejöttek: a filmet hat Oscarra jelölték, többek között a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában Dev Patelt, ami elég vicces, mert ő ennek a filmnek az abszolút főszereplője.

De jelölték Nicole Kidmant (legjobb női mellékszereplő), a forgatókönyvírót, az operatőrt és a zeneszerzőket is. Emellett az Oroszlán versenyben van a legjobb film díjáért is. Az esélyei ugyan kicsik a Kaliforniai álom vagy a Holdfény mellett, de az Oscar kampányban szépen hajrázik, egyre több fontos díjat zsebel be. Legutóbb például brit filmdíjat (BAFTA) kapott a forgatókönyvíró, Luke Davies és Dev Patel. Korábban az Amerikai Rendezők Céhe választotta az év legjobb elsőfilmes rendezőnek Garth Davist, az Amerikai Operatőrök Szövetsége szerint meg Greig Fraser lett az év legjobb operatőre.

Hatásvadászat ide, díjhajhászás oda, mégsem lehet igazán haragudni erre a filmre. Ennek pedig két oka van. Az egyiket úgy hívják, hogy Sunny Pawar, most nyolcéves, és kétezer kisfiú közül választották ki erre a szerepre.

A film első egy órájának minden jelenetében őt látjuk, és nem unjuk meg nézni egy percig sem. Az arca, a pipaszár lábai, a rekedtes hangja annyira megfogják a nézőt, ahogy csak a nagy filmsztárok szokták.

Neki köszönhetjük az amúgy reménytelenül humortalan film derűs perceit. A másik, hogy az Oroszlán helyenként sokkal keserűbb és összetettebb lett, mint amire a történet alapján számítani lehetett. És igenis elszorul az ember torka, még ha nem is okvetlenül ott, ahol a leghangosabban szólnak a hegedűk, és a legjobban bőgnek a szereplők.

A film Saroo Brierley önéletrajzi könyvén alapul, ami 2013-ban jelent meg. (Magyarul most adták ki a film premierjéhez igazítva.) Saroo (Sunny Pawar), egy indiai faluban lakott a testvéreivel és édesanyjával, aki kőhordásból próbálta eltartani a családot. Egyik éjjel, amikor a bátyja vigyázott rá, az ötéves kisfiú elveszett egy pályaudvaron. Zavarodottságában felszállt egy rossz vonatra, és végül másfél ezer kilométerre keveredett otthonától. Kalkuttában kötött ki, ahol egy ideig az utcán élt, majd bekerült egy árvaházba. A családját hiába próbálták megtalálni, ugyanis a kisfiú csak a keresztnevére és a faluja nevére emlékezett. Csakhogy olyan nevű falu, amit ő hajtogatott, nem létezett. Így aztán örökbe fogadta egy ausztrál házaspár, akik egy évvel később egy másik indiai fiút is magukhoz vettek. Saroo egyetemista korában kezdett érdeklődni vér szerinti családja után, szerencséjére ekkoriban jelent meg a Google Earth, végül ennek segítségével találta meg őket.

Meghatódtak rajta rendesen

IMDb: 8

Rotten Tomatoes: 86%

Index: 7/10

Az Oroszlán tulajdonképpen két film. Az első fele a kisfiú Saroo története, ami nem is kicsit emlékeztet a Gettómilliomos vonatkozó részeire. Egy elveszett kisfiú bolyongása sok ezer másik gyerekkel együtt mocsokban, sárban, nyomorban, ezer veszély között. Saroo az elkeveredése ellenére nagyon szerencsés volt: nem lett sem szervkereskedők, sem pedofilok, sem a kisgyerekeket megcsonkító koldusmaffia áldozata, többször találták meg segítő, mint ártó szándékkal. Legalább annyira kíváncsi, mint amennyire fél, gyorsan alkalmazkodik az új helyzetekhez, villámsebességgel illeszkedik be az új családjába. Szerető, gondos anyja helyett lesz egy másik, legalább annyira szerető és gondos anyja (Nicole Kidman). És nála a hűtőszekrény is mindig tele van.

Hogy mégsem ennyire idilli minden, az már a felnőtt Saroo (Dev Patel) életéből derül ki. Látszólag minden rendben vele, szülei szeme fénye, nem úgy, mint szintén örökbefogadott testvére. Jól tanul, jól sportol, szép barátnője van (Rooney Mara szegény a film legmegíratlanabb szerepét kapta), de valami nem stimmel. Nem akar fájdalmat okozni azzal, hogy megkeresi a vér szerinti családját, de éppen ezzel a vergődéssel bántja meg őket. Míg a film első fele szinte hibátlan, a második rész már jóval döcögősebb. Akadnak csodás, megindító pillanatok, ahogy unalmas és giccses részek is.

Ahogy a film az örökbefogadásról beszél, az viszont minden elismerést megérdemel.

Láthatjuk, hogy néha nem elég a szeretet és a jólét sem, hogy mennyire kiszámíthatatlan, mennyire független a jószándéktól, az igyekezettől, hogy miként alakul a családok sorsa. Nem tudom, hogy Nicole Kidman gondolt-e a szerep megformálásakor saját örökbefogadott gyerekeivel való ellentmondásos viszonyára. Nem tudom, hogy merített-e ebből, de tény, hogy régen láttuk őt ennyire szépen játszani. Az Oscar-jelölése teljesen megérdemelt. De amilyen gondosan megírt ez a szál, annyira elnagyolt Saroo és szerelme kapcsolata. Ezek a részek unalmasak, fárasztóak, nem igazán viszik előre a történetet. A film vége meg hát olyan, amilyen. Kötve hiszem, hogy a valóságban is így zajlott le a nagy találkozás. Soha nem szerencsés, ha a színészek jobban sírnak a vásznon, mint a nézők a székekben, de az, hogy csak közel két óra után engedtek a giccsnek, nem is olyan rossz eredmény.