Ha ez a film nem kap Oscart, akkor nincs igazság

010
2017.02.18. 15:31

Összesen nyolc Oscarra jelölték idén a Holdfény (Moonlight) című filmet, ami egy még mindig komoly tabu témáját dolgozza fel az afroamerikai közösségeken belül. Barry Jenkins fantasztikusan jó ízléssel mutatja be, hogy mekkora hátránnyal indul az életben egy olyan szegény floridai fiú, aki rájön, hogy a férfiakhoz vonzódik.

A Holdfény egy Chiron nevű srác három életciklusán keresztül mutatja be a főszereplő történetét. Először kisfiúként, majd tinédzserként, végül felnőttként követhetjük végig, hogy miként alakulhat a modern Amerikában egy nagyon szegény floridai fiú élete. Ugyan a film szép lassan vezeti fel a nézőnek, hogy valami nincs rendben a kisfiúval, de egy pillanatra sem tolja erőszakosan a néző arcába, hogy igen, ez a srác meleg, ezért annyira szar az élete.

Pont ellenkezőleg, Barry Jenkis rendező kiemelkedően finoman, lassan, aprólékosan mutatja meg a nézőnek, hogy a szexuális irányultság a szegény feketék között valóban komoly problémát jelenthet, de ez még önmagában csak tetézi az egyébként is létező nagyobb problémát.

Milyen apa nélkül felnőni egy olyan anyával, aki nem feltétlenül alkalmas erre a feladatra? Milyen egy olyan iskolába járni, ahol senki sem védi meg a gyengébbeket az erőszakos társaiktól? Milyen opciói lehetnek az életre nézve egy olyan srácnak, aki még a saját közösségében is perifériára szorul?

Ennyit ér

Untitled-1

Index: 10/10
IMDB: 8/10
Port.hu: 8/10
Rotten Tomatoes: 98/100
Metacritic: 99/100

Annyira gyönyörűen szépen van elépítve a főszereplő életútja, hogy nincs szívem ellőni minden részletét. Megjelenik benne a kábítószerek okozta társadalmi, anyagi és egzisztenciális probléma, a saját mikroközösségében is más képet mutató emberek megfelelni vágyása, és az, hogy egy bizonyos szinten az amerikai feketék inkább egész életükben titkolják, hogy a saját nemükhöz vonzódnak, mintsem felvállalják magukat.

Egyrészről baromi jó látni egy kifejezetten feketékről szóló filmet, ami nem New Yorkban vagy Los Angelesben, hanem Floridában (és kicsit Atlantában) játszódik. Az operatőri munka fantasztikus, fotószerű és néhol egészen újító is egyben. Óriási hangsúly van a színhasználaton, ami a főszereplő korához igazodva kicsit mindig változik, hol erősen kék, hol erősen piros, hol erősen sárgás, attól függően, hogy épp milyen érzelmi tragédián megy keresztül a sokat szenvedett hősünk. Ezen belül is külön feltűnő, hogy mennyire gyönyörűen ábrázolja a fekete bőrszínt bizonyos jelenetekben, és milyen ügyesen csempészi bele egy-egy képbe a címet. A film ugyanis azért Holdfény, mert egy kubai néni szerint a fekete gyerekek holdfényben kéknek látszanak, és ez a metafora elképesztően illik a főszereplőre.

Hiába fekete, mint mindenki más körülötte, igazából annyira kilóg a többiek közül a vélt szexuális irányultsága miatt, hogy akár kék is lehetne.

De még ennél is erősebb, hogy a film végét leszámítva a zene nem tradicionális afroamerikai könnyűzene, motown vagy hiphop, hanem végig komolyzenével próbálják illusztrálni a film kulcsjeleneteit. Nem teátrális orkesztrával, hanem sokszor mindössze csak egy vonóssal fokozzák a hangulatot, amitől a film úgy sem lesz egy pillanatra nyomasztó, hogy közben egy borzalmas életutat követünk végig.

Már-már bravúros, ahogyan sikerült kiválasztani azt a három színészt, aki Little-t, Chiront és Blacket, vagyis ugyanazt a srácot alakítja három korszakában. Még kicsit az arcvonásaik, a testtartásuk, a csöndbe burkolózó, szemkontaktust kerülő személyiségük is ugyanolyannak hat mindhárom színész előadásában. Legalább ennyire jól választottak mellékszereplőket is, nem véletlenül jelölték Mahershala Alit és Naomie Harrist is Oscarra. Utóbbi esetében teljesen megérdemelten, mert Harris ijesztően hitelesen adja a szerető anyából lecsúszott, kristályért szexelő drogfüggővé váló zsákutcát, de Ali esete nem ennyire egyértelmű. A nyolc Oscar közül erre az egyik legesélyesebb a film, és ugyan Mahershala Ali tényleg remek színész, ezt a karaktert azért valószínűleg bárki el tudta volna így játszani még úgy is, hogy Juan egy meglepően szerethető, meg nem értett ember, aki úgy mutat példát a szegény feketék között, hogy közben saját maga is sokat tesz azért, hogy emberi életek menjenek tönkre ebben a közösségben. Szóval ez a jelölés szerintem inkább szólj Ali személyének és a megírt karakternek, mint magának az alakításnak, ami egyébként is csak a film harmadában látható. Ha már mellékszereplő, akkor inkább Chiron gyerekkori barátját, a Kevint alakító André Hollandet kellett volna jelölni, de nyilván ez is nehéz, hiszen Kevint is három különböző korú színész játszotta, ők is ugyanolyan stílusban, külső hasonlóságokkal, teljesen átélve, mint ahogy Chiron is.

A Holdfény szinte minden szempontból filmművészeti csúcsteljesítmény. Egy ilyen aktuális témát sokan próbálnak feldolgozni, hogy aztán a tolerancia bajnokaiként várják a szakmai elismeréseket, de csak nagyon keveseknek sikerül ezt hatásvadászat vagy szájbarágás nélkül véghez vinni. Tele van a film totális csenddel, a főszereplő alig képes megszólalni, mégis sokkal több dolgot meg tudunk meg a gondolatairól, érzéseiről, vágyairól, mintha azt ezerrel tolnánk az arcunkba. Közben nem próbál meg kioktató lenni vagy bántóan kritikus, sőt, még abba sem mentek bele a készítők, hogy teljesen egyértelmű lezárást adjanak a filmnek. Még akár órákig lehetne éljenezni, hogy végre, itt egy olyan kifejezetten afroamerikaikról szóló film, ami direkt nem akar feltűnően afroamerikai lenni, csak egy adott közösség és társadalom realitásán keresztül mutat be egy olyan történetet, ami bárhol megtörténhet, ahol tombol a szegénység, a szűklátókörűség és a bigottság. Ha nem is kapja meg mind a nyolc Oscart a Holdfény, részünkről annyit tudunk tenni, hogy mindenkinek szívből ajánljuk, aki hisz abban, hogy gyönyörűen megindító, okos és lenyűgözően szép filmet erős társadalmi reflektálással úgyis lehet csinálni, hogy az ne legyen erőltetetten nyomasztó vagy kizsákmányolóan hatásvadász.

Ne maradjon le semmiről!