Ha lehet, nem kérnék bocsánatot

Interjú Rudolf Péterrel

DSC 0916
2017.04.20. 13:26

A győztesben soha nincs semmiféle önmegtartóztatás, és az emberek nem változnak, így ha a rendszerek nem is, a mai kor hasonlít arra, amiről az 1945 című, a világháború vége után játszódó film szól. A filmen kívül –  amelyben ő a főszereplő  – arról is beszélgettünk vele, jogos-e őt bármelyik politikai oldalra sorolni, és miért ő készíthette el annak idején a Kossuthkiflit.

Egy bulvárkérdéssel kezdenék…

Hogyan híztam meg a film miatt? (Rudolf Péter a kövér, kopasz, bajuszos jegyzőt játssza Török Ferenc 1945 című filmjében, amely azt járja körül, hogyan számol el a lelkiismeretével a holokauszt után egy magyar falu népe, attól tartva, hogy a zsidók majd visszakövetelik, ami korábban az övék volt – K. B.)

Pontosan.

Inkább a miért az érdekes; a hogyan egyszerű volt, bár a visszaút komplikált. Ráadásul Sándor Pál filmje, a Vándorszínészek forgatása is rögtön az 1945-é után kezdődött. Meg kell mondanom, nem volt egyszerű öt-hat hónapig ennyire más fiziológiai állapotban élni, és most nem a ruhatáramra gondolok. Egyáltalán nem volt vicces. De úgy éreztük, ez kell ehhez a figurához, mert jól áll ennek a hedonista, mindent begyűjtő fickónak. És nyilván az is szempont volt, hogy a néző ne a szokott arcomat lássa.

És így tulajdonképpen szó szerint is igaznak tűnt a karakterére, hogy ez az ember a zsidók zsírján hízott meg.

Szörnyű kép, de végül is igaz. Vannak, akik minden rendszerben ott vannak a húsosfazék körül: ha nincs ez az iszonyat, ha nincs világháború, ez a fickó akkor is ott lett volna. Ez alkat kérdése. Ugyanakkor szerettem a történetben, hogy bár természetesen nem ad felmentést ennek a figurának, azért az kiderül, hogy a fő motivációja a féltékenység volt. Ez az ember nem feltétlenül antiszemita. Átgázol mindenen, eltapos mindenkit, aki szembeszegül vele, de nem tudhatjuk – és most a konkrét történetről beszélek, nem általában az ilyen helyzetek haszonélvezőiről –, hogy ha nincs benne ez az őrült féltékenység, nem arra fordította-e volna a saját energiáit, hogy megmentse a barátját. Persze csak őt. Amit nyilván ugyanolyan „sajátos” eszközökkel érne el.

A Berlinalén készült videónkban említette, mennyire zavaros időszak volt ez az 1945 és 1948 közötti, amiről amúgy alig van szó a történelemórákon.

És ilyen kevés információval hozzuk meg az ítéleteinket, foglalunk állást morális kérdésekben. Fontos, hogy árnyaltan ítélkezzünk: a közbeszéden – ami helyett nálunk csak közüvöltözés és közfrusztráció van – pont az ilyen filmekkel lehet a leginkább árnyalni, mivel történelmi tanulmányokat nem olvasnak végig tízezrek. Az ember gondolhatja, hogy ő helytállt volna, hős lett volna, aki nekiugrott volna az őröknek a Duna-parton, akár ha a sorban halad a halál felé, akár mint felháborodott magyar ember, aki nem bírja nézni, mi történik. De nem voltam ilyen helyzetben, ahogy egyikünk sem volt. Legfeljebb filmforgatáson – de már ott is borzalmas érzés volt belegondolni, hogy én mit tettem volna. Bújtattam volna embereket, ha ezzel a családom, a gyerekeim életét is kockára tettem volna? Vagy jogom van megbújni valahol, ahol sokak életét teszem ezzel kockára?

Vagy ha egy szobakonyhás, fűtetlen lyukban ülsz az öt gyerekeddel, és a hatalom azt mondja, itt ez a lakás – amit ők vettek el zsidó családoktól –, beköltözhetsz, mit mondasz? Nem vagy antiszemita, semmi bajod nincs a korábbi tulajdonosokkal, csak ott a lehetőség. Hol a nyomorúságnak az a foka, hol a határ, amikor megléped? Vagy azt mondod, én igenis maradok itt, ahol vagyok, miközben nyilván a szomszédaid is költöznek? Ha az emberek morálja tökéletesen működne, sosem lennének háborúk.

Az emberek hosszú lélektani folyamatok végén válnak bűnössé. És kifinomult technikákkal kábítják el őket. 

Nehéz erről beszélni, mert annyi fájdalom, sértettség és érzékenység van a levegőben. Legszívesebben már nem is beszélnék. Ha csak kimondok bizonyos neveket, címeket, mindenki ideges és feszült lesz ahelyett, hogy nekilátnánk feldolgozni a múltunkat. 

Úgy gondolja, azért nincsenek a magyar történelem egyes pontjai – Horthy, Trianon, Kádár, a rendszerváltás – filmen feldolgozva, mert a rendezők vagy az írók félnek, hogy támadásnak tennék ki magukat?

Ez a tyúk és a tojás problémája: épp az az értelmiségi elit nem beszél egymással, akiknek ezeket a projekteket támogatniuk kéne. Pedig ha nem tudja kibeszélni a sérelmeket, az ember nagyon furcsa ívet jár be; belebetegszik. Ehhez nem kell pszichológusnak lenni. 

Van bármi, ami ma hasonlít ahhoz az 1945 és 1948 közötti korszakhoz?

Persze, hogy hasonlít, mivel a dolgok nem változnak. Nem a két rendszert hasonlítom össze, de tény, hogy nem tanulunk semmiből. Nem a magyarok: a homo sapiens.

A győztesben soha nincs semmiféle önmegtartóztatás.

Trauma szüli az újabb traumát. Az ember abban reménykedik, hogy mindig, amikor születik egy remekmű, valaki ír egy verset, novellát, forgat egy felkavaró filmet, akkor annak hatására egy kicsit talán javul a morális statisztika. Jobbá leszünk. De úgy tűnik, ezt évezredekben kell mérni: talán hatszáz emberöltő telt el azóta, hogy az ember szervezett társadalmakban él, és nem a tűz körül üldögél. Ez semmi, ez nem szám. Miközben egyáltalán nem biztos, hogy bekövetkezik ez a morális előrelépés, már csak azért sem, mert az evolúció során pont az erőszakos akciók révén váltunk győztesekké. Mindenesetre én próbálok hinni abban, hogy mindenféle művészeti tevékenység javít az emberiség morális állapotán.

Mit gondol, hogy fogják fogadni az 1945-öt ma, amikor minden holokausztról szóló cikk alatt azonnal tömegével jelennek meg a minősíthetetlen kommentek?

Azért szerencsére a kommentelők nem fedik le a társadalmat. De valóban lehet ilyesmire számítani, bár a film elsősorban nem a holokausztról, hanem Magyarországról szól, egy kis falu lakóin keresztül. Ha valaki azt mondja, belefáradt már az erről való beszédbe, ahhoz is szólnunk kell. És még ebben is lehet empatikusnak lenni: nem lehet a fájdalmakat versenyeztetni egymással. Épp ezért kellene sok-sok kérdést körbejárni, minden sérelmet kibeszélni filmen is.

Mit gondol, önt a saját kutyája kölykének tartja valamelyik mai magyar tábor?

Én dadogni kezdek, ha nem azt mondom, amit gondolok. És nem szeretek dadogni: többszörösen összetett mondatokban szeretek beszélni, néha még túlzásba is viszem, ezt talán már észre is vette. Következésképpen mindig azt mondom, amit gondolok.

És hogy az én gondolataim alapján ki hova sorol, azért már nem vagyok felelős. Az a besorolók ügye.

És imádok vitatkozni, hiszek a vitában, a párbeszédben. A vitakultúrát persze tanítani kéne az iskolában, ebben biztos vagyok. (Unalmas lehetek: ezt minden riportban elmondom évek óta.) Egy másodpercig nem gondolom, hogy én olyan okos, vagy olyan tájékozott lennék, akire figyelni kell. Néha meg is lepődöm: nem gondolom, hogy akkora súlya kéne, hogy legyen egy-egy mondatomnak, mint amekkora felkiáltójeleket tesznek mások néha melléjük. 

Egyébként többször jut vissza hozzám, hogy nem vagyok megosztó személyiség, és ha ezt így látja valaki, annak örülök. Annak különösen, ha az is világos, hogy nem gyávaságból lavírozok középen egy kis hídon, hanem mert irritál, ha egy országban nem tudunk egymással beszélgetni. Kéne egy tabula rasa, de azt sajnos általában csak egy nagy kataklizma hozza meg az emberiségnek. Megfogalmazódik bennem az az abszurd mondat, hogy én a nyolcvanas években jobban éreztem magamat: akkor tisztább volt a képlet. Össze tudtunk kapaszkodni a fáradó diktatúra árnyékában. Egy kaposvári előadás savát-borsát az adta meg, hogy mindenki együtt tudott reagálni a legkisebb utalásokra is. Ma egy ilyen utalás az egyik oldalon sebeket ejt és megoszt.

Mit gondol a mai politikus színházról, a felismerhető aktuálpolitikai utalások színre viteléről?

Egy demokráciában bárkinek jogában áll bárkit és bármit kifigurázni a személyiségi jogi törvények és az ízlés határain belül. Az isten szerelmére, épp ezért akartunk demokráciát, hogy lehessen mindenről beszélni! Inkább snassznak és olcsónak tartom, ha a színház olyan eszközökkel él, mint a politikai kabaré: túl könnyű így sikert elérni.

De ugyanilyen snassznak tartom azt is, ha a hatalom megsértődik.

A jó színház képes hevületet kiváltani direkt politizálás nélkül is. Az én színházi ízlésemnek jobban megfelel, ha a néző maga jön rá bizonyos dolgokra, és nem írják ki nagy betűkkel az orra elé.

Színházi és filmrendezőként a Keleti pu. című, régi Új Színház-előadáson kívül nem is nagyon foglalkozott még politikával.

A történetek legtöbbje nem tud nem az ember és a hatalom viszonyába ágyazódni. Ha az Ahogy tetszikben a hatalom kisemmizi és elűzi a számára kellemetlen Orlandót az udvarból, az politika, miközben egy love-sztorinak ágyaz meg vele Shakespeare egy vígjátékszerű darabjában. A salemi boszorkányokat a rendszerváltás után rendeztem, nyilván áthelyeződött a hangsúly a magánszférára, de attól még egy koncepciós per zajlik a darabban. És a Kossuthkifli történelemszemlélete is a mához szól. Fehér Béla misztikumával átitatva – de akkor is a mához.

Hogy élte meg a Kossuthkifli bukását?

Miért, megbukott? Sokan írták ezt, szinte már a bemutató előtt. Ritka ellenséges prekoncepciókkal kellett küzdenem. A hat rész össznézettsége 1,2 millió volt: ha ezt visszaosztom, kijön a részenkénti 200 ezres átlag. Vessem össze néhány mozifilm nézettségével? A sorozat jóval szofisztikáltabb volt, mint amire azok számítottak, akik a humoros Rudolf Pétertől akartak kapni valamit. Lehet, hogy közülük volt, aki csalódott, és lehet, hogy nem mindenki volt vevő erre a nyelvezetre, erre a humorra. Szerintem csodálatos. Ma talán már nem 6 részben forgatnám le. Idő, amíg az emberek ráállnak valamire, pláne, ha nem is ugyanabban az időben adják le a részeket. Szélsőségesen pozitív leveleket kaptam a sorozat kapcsán, és olyan emberek ugranak a nyakamba miatta, akikről nem is gondoltam volna. Boldog vagyok, hogy megcsinálhattam. Szóval jóval árnyaltabb a kép, mint hogy bukást emlegessünk. Az idő a sorozatnak dolgozik.

Akkoriban sokan azt mondták: ennyi támogatást jobboldali hátszél nélkül lehetetlen kapni.

Aki látott már életében filmforgatást, látja, hogy minden fillér a filmre ment el, nem korrupcióra, nem visszacsorgatásra. Na jó, de ha nem volt korrupció, miért csinálhattam meg én? – kérdezték. De miért ne dönthettek volna úgy a tévében, hogy kapjak egy ilyen lehetőséget, ha egyszer Herendi Gábor mellett én rendeztem a legnézettebb magyar filmeket az utóbbi másfél évtizedben? Ez sznobéria, ami lenézi az eddigi színházi és filmes teljesítményemet és sikereimet.

A Beugró és a Mindenből egy van megszűnésekor merült fel, hogy valamilyen formában legyek jelen a csatornán. Ekkor álltam elő az ötlettel. A tévé akkori vezetése hitt bennem, ahogy én is hittem abban, hogy meg tudom csinálni, és hogy fontos, hogy megcsináljam – ha lehet, nem kérnék bocsánatot érte. A bukás sulykolásának politikai háttere volt. Már feladtam a gondolatot, hogy lehetséges olyan értéket létrehozni, amire az is bólint egyet elismerően, aki egyébként úgy érzi, politikai okból kötelessége lenne nekirontania.

Ha az ember az elmúlt húsz év újságcikkei és közbeszéde alapján próbál önről ismeretlenül képet alkotni, valószínűleg arra jut, hogy Rudolf Péter egy úgynevezett jobboldali, fideszes színész.

Kinek a közbeszéde? Milyen kutatás dobta ki ezt a végeredményt? És mit jelent, hogy jobboldali színész? Másképp hangsúlyoz? Nem megy a színpad bal oldalára? Ha el is fogadnám ezt a kategorizálást, akkor sem fogadom el az állítást. Annak az embernek, aki nemcsak a címlapokat nézi, hanem el is olvassa, amiket mondok, nem lehet ez a véleménye rólam. Azért voltam ezeken a címlapokon, mert ezek az újságok kérdeztek. Én minden újságnak ugyanazokat a mondatokat mondom el; azzal nem tudok mit kezdeni, ha valaki nem jut el az elolvasásukig. Mert már nem kíváncsi, csak gyűlölködik csípőből. És kikérem magamnak az ilyenes/olyanosságot. Nem is gondolnám, hogy egy párt le tudná fedni bármely ember gondolkodását. Annál, remélem, mind összetettebbek vagyunk.

De nincs meg ennek a kategorizálásnak az az előnye, hogy az emberek egy részének többet nyom a latban az ön szava? Hogy ha Rudolf Péter mondaná, hogy ne zárják be az egyetemeket, az fontosabb, mintha más mondaná?

Ezt nem tudhatom. Mindenesetre kategorikusan ellene vagyok mindenféle egyetembezárásnak. Ez hasonlít a színházak esetére:

nem helyes, ha a hatalom korlátozza a számára nem szimpatikus gondolatmenetek szabad áramlását. Borzalmas üzenete van, ráadásul kishitűséget sugároz.

Az okoz némi nehézséget számomra, hogy olyanokkal kell együtt ráncolnom a homlokomat, akikkel nem ráncolom együtt szívesen, mert nem ráncolták akkor, amikor korábban kellett volna. De ettől még eszembe nem jutna nem kiállni valakik vagy valami mellett, ha úgy gondolom helyesnek. 

Baráti köröm úgymond „mindenféle oldalra sorolható emberek” sokasága. Nagyon jókat vitatkozunk. Nehezen fogadom el azt a gondolatot, hogy az ember vagy ide, vagy oda tartozik, és kész, amit el lehet dönteni akár abból is, amit a budapesti olimpiáról gondol. Nem vagyok hülye, és tudom, milyen problémák lehetnének a pénzek elosztásával, értem az indulatokat és egyetértek a félelmekkel, mégsem tudok semmi ellen menni, ami épít. Lehet, hogy naiv vagyok, de én az erős társadalmi kontrollért harcoltam volna, meg a NOB eredeti szándékának megfelelő, átláthatóbb léptékű eseményért. Láttam magam előtt, ahogy az ország mentálisan együtt van – és erre lenne a legnagyobb szükségünk –, ahogy együtt volt a foci Eb alatt is: kint voltam azon a meccsen Lyonban. Nagyon jókat tudnék erről beszélgetni anélkül, hogy valahová besorolnám magamat.

És tényleg nem érdekel, hogy ki hová sorol, és nem is akarok beszélni róla. Mi is az 1945 kapcsán ülünk itt, és egy ideje az én ide- vagy odasorolásomról beszélgetünk. Szerintem ez abszurd! Elmondom, mi érdekel: megpróbálom jól eljátszani a szerepeimet. Megpróbálok olyan történeteket elmondani, amikben benne van az, amit képviselek. Megpróbálom megnevettetni rosszkedvű honpolgártársaimat. Megpróbálom becsülettel felnevelni a gyerekeimet. És megpróbálom megtalálni a módját, hogy vissza tudjak adni valamit a szerencsémből – mert nagyon szerencsés ember vagyok –: sok alapítványban vagyok benne, de jó lenne ezeket a szándékaimat valahogy összefogni. A saját magam által belátható dolgokban intézkedem; azt halálosan unom, ha helyettem találják ki, ki vagyok és hol állok. 

De arról például szívesen beszélek, mennyire zavar a korrupció, és sejtem, hogy miért nem veri ki a biztosítékot: azért, mert amíg az emberek többsége úgy érzi, hogy ha ők ülnének olyan pozícióban, maguk is ezt tennék, addig nem fogja elsöpörni a korrupciót a népharag. Pedig ez a helyzet, és ennek a legvidámabb barakk-hangulat ágyazott meg, ahol hozzászoktunk, hogy a „közös” az egy átverendő dolog, amiből ha ügyes vagyok, ki tudom venni a magamét. Ez a zsigerekig átjárta az országot, és sikerült átörökíteni. Nincs közösségi élményünk, nincs olyan, hogy a mi terünk, a mi villamosunk. Ezért reménykedtem abban, lehet olyan, hogy a mi olimpiánk.

Borítókép: Bődey János / Index.

Ne maradjon le semmiről!



  • Hírek
  • Csok