Az első hetet egy takaró alatt töltöttem

Ostorházi Bernadett 2014-ben végzett a Színművészeti Egyetemen, és a szakma rögtön a pajzsára is emelte, amikor eljátszotta az Irtás című előadás főszerepét. De az egyre nagyobb sikerek helyett egy idő után hirtelen Londonba költözött. Mindenki azt mondta neki, hogy így el fogják felejteni a nevét is, mégis, egyszer csak csörgött a telefonja, és elhívták a Pappa Pia című új magyar zenés film főszerepének castingjára – meg is kapta a szerepet. De miért döntött a távozás mellett? Zavarja-e, ha színészkedés helyett asztalokat szed le egy japán étteremben? Interjú.

Amikor eldöntötted, hogy színész leszel, milyen cél lebegett a szemed előtt?

Eleinte semmi konkrét elképzelésem nem volt, színházba sem jártam, mert sajnáltam pénzt kérni rá a szüleimtől, pedig biztos, hogy adtak volna rá, és azt sem tudtam, egyáltalán hogyan kell eljutnom odáig, hogy színész legyek. De gyerekkoromban egy március 15-i műsorban felkerültem a színpadra: ott álltam, és eltöltött az adrenalin attól, hogy amit mondtam, azt mások meghallgatták. Azt éreztem, ezt akarom csinálni, olyan sokszor, amennyire csak lehet.

És még mindig ezt érzed, öt év egyetem és az eddigi munkáid után?

Ez az érzés megmaradt. Pedig

eleinte csak hosszú szoknyában léptem színpadra, mert annyira brutálisan remegett a lábam, hogy semmi mást nem tudtam felvenni, nagyon ciki volt.

De amint elkezdtem az egyetemet, és elkezdték tanítani, hogyan kell ezt csinálni, és elkezdődött egy munkafolyamat, elmúlt a remegés, pedig nincs egy trükk sem a tarsolyomban arról, mit kell tennem, ha gondban vagyok egy szereppel. De ez jó: így semmit nem tudok a könnyebb úton megoldani.

Amikor negyedéves egyetemista korodban eljátszottad a Forte társulatban az Irtás című darab főszerepét, a kritikák alapján úgy éreztem, szinte berobbantál – már persze a független színházi viszonyokhoz képest. Ezt te is így láttad?

Az biztos, hogy vagy négyszer annyi kritika jelent meg arról az előadásról, mint azóta bármiről, amiben játszottam. Nyilván óriási ugrás volt számomra az az előadás, épp csak kikerülve az egyetemről, egy vért izzadós próbafolyamat után. De nem hiszem, hogy igazán tudatosult volna bennem az, amit mondasz, inkább csak örültem, hogy széles körben foglalkoztak az előadással. Ez segített a pályámon, a székesfehérvári Vörösmarty Színházba is az után szerződtettek, hogy Hargitai Iván látta az előadást.

Ehhez képest furcsa volt, hogy egy ilyen rajt után egy-két évvel nemhogy nem lehetett rólad egyre többet hallani, de teljesen eltűntél itthonról, és egész Londonig mentél.

Én ebből a berobbanásból semmit nem éreztem; nem láttam, hogy bármilyen biztos úton elindultam volna azzal az előadással, sőt, ugyanúgy tepernem kellett minden lehetőségért. És ez így normális egy pályakezdő számára, de én nem szoktam megelégedni a járt úttal. Azt gondoltam: igen, így szokás, így el lehet érni valahová, de én máshogy akarom megcsinálni.

Ki akartam próbálni, milyen az egy százalékban lenni, és valami teljesen más, teljesen értelmetlen, teljesen nonszensz módon eldobni mindent.

Nem tudtam, mi lesz, csak azt, hogy nem szeretnék mindig csak pár mondatos szerepeket játszani. Nagyon sokan mondták, hogy ez hülyeség, így mindenki el fog felejteni, nem fogok tudni visszajönni. És rá nyolc hónapra felhívtak a Pappa pia stábjától, hogy haza tudnék-e jönni a főszerep castingjára.

Mikor jutott eszedbe először, hogy elmenj?

Egy idő után azt éreztem, nem érnek új impulzusok, és elkezdtem olyannak látni a színészetet, mint bármilyen átlagos munkát: mintha bemennék az irodába kilenckor, és hazajönnék nyolc óra múlva. Elkezdett rutinélményem lenni, és nagyon megijesztettek a fiatal kollégáim panaszai arról, hogyan fásultak bele az egészbe. Én sosem akartam minden áron ezt a szakmát: ez volt életem álma, továbbra is ezt akarom csinálni, de ha éppen nem jó, akkor egy kicsit kiszállok.

És tulajdonképpen nem is szálltam ki igazán arra a fél évre sem, amíg a kiköltözés után nyelvet tanultam és munkát kerestem: ugyanezt folytattam, de mégis más kihívásokkal és más impulzusokkal, kilométerekre a komfortzónámtól.

Megoldható, hogy soha ne fásulj bele a színészetbe?

Azzal, hogy kijöttem, már nem félek annyira a bizonytalanságtól, a szabadúszástól, amitől korábban rettegtem. Így már úgy érzem, nem dől össze a világ, ha valami mást csinálok.

Miért pont Angliába költöztél?

Mindig meg akartam tanulni szinte anyanyelvi szinten angolul, a színészettől függetlenül is: érteni akartam a nyelvet, amin a kedvenc filmjeim elhangoznak. Amikor a Fleminget forgattam, és olyan híres művészekkel találkoztam, akiket gyerekkoromban láttam filmen, azt gondoltam, én velük is akarok játszani. Nem akarom a nyelvi akadályok miatt lekorlátozni magam, hogy csak itthon játszhassak.

Lehetséges ez? A legtöbben azt mondják, egy magyar színész úgysem tudja teljesen levetkőzni az akcentusát.

Ez nagyjából így van, de erre megint csak azt mondom: nem akarok a 99 százalékba tartozni. Nem biztos, hogy ez lehetséges, de ami csak tőlem telik, azt megteszem azért, hogy megtaláljam a kiskaput, még akkor is, ha úgy tűnik, nincsen. Úgy mentem ki Angliába, hogy bár értettem, nem beszéltem angolul, ma pedig, két évvel később már folyékonyan beszélek, és az akcentusomról már csak azt tudják megmondani, hogy van, de azt nem, milyen. Folyamatosan dolgozom rajta, napi legalább két órát ezzel töltök; ez egyszer majd csak elér valamit. Élvezem, hogy minden nap, még a legkisebb dolgokban is újabb és újabb kihívásokkal találkozom, mert így legalább biztosan nem unom meg.

De mind a mai napig kicsi az önbizalmam, kishitű vagyok, tele vagyok kétellyel magammal kapcsolatban.

Hiába fejeztem be egy mozifilmet, még mindig félek, mi lesz, ha viszontlátom magamat a nagy vásznon,

pedig már hozzászoktam, hogy visszanézem a munkáimat. A legnagyobb küzdelmet nap mint nap magammal kell megvívnom, és elmondanom magamnak, igenis meg tudom csinálni, akármi is lesz.

A legtöbben, akik a gyerekkorban látott sztárszínészekkel együtt akarnak dolgozni, Hollywoodba mennek – te miért nem?

Mert London közelebb van, így ha kiderül, hogy ez az egész egy nagy hülyeség volt, még mindig vissza tudok jönni. Ráadásul a londoni piac is hatalmas, a Los Angeles-iről már nem beszélve. Ha lennének hollywoodi terveim – és ez még nem kizárt –, azt szeretném, hogy addigra már legyenek a hátam mögött angol nyelvű filmek. És Londonban egyszerűbb fenntartani az életet. Az időjárást meg már megszoktam – én, aki ki nem állhatom az esőt, nem bírom a hideget, a legjobb helyet választottam.

A teljes bizonytalanságba költöztél ki?

Azt legalább tudtam, hogy fedél lesz a fejem felett, a párommal mentem ki, és lakhattunk egy ideig a barátainknál. De munkaajánlatom nem volt, és az első hónapban nem is kerestem: sokkot kaptam. Az első hetet egy takaró alatt töltöttem: az itteni negyven fokból tizenhét fokba értünk ki, és különben is kétségbe estem, hogy mi lesz. De aztán az első próbálkozásra kaptam munkát.

Mit?

Egy japán étteremben lettem felszolgáló.

Nem bántotta az önérzeted a színészdiploma mellett a pincérkedés?

Azért nem, mert tudtam, ez nem végleges állapot. Mindig is tiszta volt számomra, hogy ha karriert akarok csinálni, ahhoz életben kell tartanom magamat, ehhez pedig pénz kell, és ha nem beszélem jól a nyelvet, képesítés nélkül ilyesmikre számíthatok. És legalább egy picit feljebbről tudtam kezdeni a mosogatásnál. És miután onnan kirúgtak, amikor csak egy nappal korábban szóltam a Pappa Pia castingról, a második munkámban már host voltam egy elegánsabb étteremben London belvárosában. Innen megint el kellett jönnöm a film miatt: a rugalmasságot nem tudták feldolgozni.

Azóta nem is kerestem más munkát: végre lett egy ügynököm, akivel már könnyebben bejutok castingokra. Nem is biztos, hogy visszamegyek még a vendéglátóiparba: megpróbálok magánvállalkozóként színészkedni, ha pedig éppen nem lesz filmes vagy színházi munka, majd fusizom valamit, elvégeztem például egy sminkes képzést. De már egyre több kis megkeresés érkezik – rövidfilmek, online promóvideók, fotózások –, amikből kezd összeállni egy szerény megélhetés.

Anyagilag megéri itthon játszanod? Gondolom, ha átszámítod fontba, amit egy magyar film főszerepéért kapsz, az kint nagyjából egy rövidfilm honoráriumának felel meg.

Egy itteni filmfőszerepet egyáltalán nem lehet összehasonlítani egy kinti filmfőszereppel, de ha nem azt nézem, mit miért kapok, akkor a Pappa Pia honoráriuma kint is kompetitívnek számít. De az összes többi itthoni munkám, ha levonom belőlük a repjegy árát – hát, nem mondom, hogy anyagilag életem legjobb üzletei voltak. De ilyen áldozatokat meg kell hoznom, és ez mindig is így volt: ha egy produkció bármi miatt is érdekel, akkor megveszem a repjegyet és hazajövök, mert nem a pénz a lényeg.

Persze a lakbérrel azért akadnak problémák: kint, ha minimálbért keresel, a fele el is megy a lakásra, és a havi tömegközlekedés is olyan 50 ezer forintnak megfelelő összeg. De ha kiköltözöl, ezt tudomásul veszel, ezzel nem lehet mit csinálni. Én is hamar feladtam, hogy ezt számolgassam.

Számít a pénz abban, hogy magyar vagy angol munkát vállalsz?

Amíg megtehetem, addig nem ez alapján döntök. És a magyarországi bázisomat semmiképp sem szeretném felszámolni, szeretném itt is tovább építeni a karrieremet. Minden egyes munkánál három szempontot mérlegelek: fizet-e, érdekel-e, jó buli-e. Ha a háromból kettő teljesül, az már több mint vállalható.

És ha két egyformán jó bulinak tűnő, egyformán érdekes ajánlatot kapsz egyszerre kint és itthon, melyiket választod?

Akkor azért választanám az angolt, mert itthon már elkezdtem működni, itt már tudják, hogy létezem, ott viszont még senki. Ott is el kell kezdenem építkezni.

Érezted valaha rossz pillanatodban, hogy francba az egésszel, azonnal haza akarsz jönni?

Hogy haza akarok jönni, azt nem, de azt már sokszor, hogy nem akarok egy-egy helyen többet dolgozni, utálom az egészet. De akkor mi legyen helyette? Sőt, folyamatosan ez van: ha nem színészként dolgozom, két hétig elvagyok, mert még minden új, aztán elkezdem megszokni, majd elérkezem oda, hogy elunom, nem élvezem, nem találok benne kihívást, fel akarok mondani és csak a színészetre koncentrálni, fél év alatt megcsinálni a szerencsémet.

És most tényleg elindultál efelé.

Igen. Vagy nagyon jól sikerült ezt elhitetnem magammal.

Amikor kiköltöztél, megfogalmaztad magadnak, mit szeretnél elérni?

Volt egy forgatókönyvem, aztán semmi nem úgy lett, ahogy kitaláltam. Lehet, hogy tudatosan élek, de néha gondolok egyet, és minden máshogy lesz. Szükség van biztos pontokra az életemben, de nagyon szeretem a változást, úgyhogy képes vagyok egészen spontán módon kitalálni, hogy most mit is szeretnék – kicsit félek is, mi jut majd még eszembe.

De az irány megvan. Szeretném, ha a nemzetközi piacon is tudnék olyan munkákban dolgozni, amelyek itthonra is eljutnak, és szeretném kialakítani az átjárhatóságot Amerika, Anglia és Magyarország között. De valljuk be, ez a terv nem annyira reális, nagyon sok benne a szerencse-tényező is. Reálisabb terv egy nagyobb angol bázis kialakítása, de ez időigényes. Sokan kérdezték tőlem már az első fél évben, van-e már ügynököm, milyen filmekben szerepeltem, kikkel dolgoztam együtt. Én meg ilyenkor végiggondoltam, hogy az elmúlt két hetemben hány asztalt szedtem le, hogy a legjobb eredményem az volt, amikor végre meg tudtam nézni egy filmet. A legnagyobb szívdöfés az volt, amikor a tízéves húgom megkérdezte:

Detti, te mikor leszel majd megint színésznő?”

Ilyenkor az ember megpróbálja elismételni magának, hogy azért én továbbra is ezen dolgozom, hidd el, jó lesz ez.

Sok függ attól is, mit indít el a Pappa Pia, de egyelőre élvezem, hogy kint élek, és azzal, hogy két éve kint vagyok, a magam felé támasztott elvárásaim nagy részét már teljesítettem is. Szeretnék többet filmezni, szeretnék egy széles palettát minél többféle karakterrel. Érdekes, de a musicalfilm műfaja sosem szerepelt a vágyálmaim között, most mégis nagyon örülök, hogy megtalált: bár nem vagyok nagy rajongója a musicaleknek, de csinálni imádom.

Eléggé tudja egy ilyen film segíteni a karrieredet, mondjuk egy komolyabb drámai főszerephez képest?

Ez a film sokkal szélesebb körhöz fog eljutni, mint ha eljátszanám a színházban Lady Macbethet. És nem a népszerűségre gondolok: a szakma is keveset jár színházba, de ha a moziba beülnek, legalább tudni fogják, hogy a világon vagyok. Még akkor is, ha esetleg azt mondják, ez túl könnyed, ez nem elég, nekik más kell.

Kicsit ijesztő most, nem tudom, hogy fog elsülni ez az egész. Olvastam az interjút Szamosi Zsófival, amiben elmondta, az Oscar-díj után (Szamosi volt Deák Kristóf Oscar-díjas rövidfilmje, a Mindenki főszereplője – K. B.) meg sem csörrent a telefonja. De hát van egy Oscar-díja! Ezek után tényleg nem tudom, mire számítsak, úgyhogy próbálok nem is foglalkozni vele, csak felkészülni az összes lehetőségre.

Megváltoztatott valamiben az elmúlt két év?

Talán abban, hogy rájöttem, képes vagyok kontrollt gyakorolni az életem fölött, és nem az által vagyok meghatározható, hogy hányan hívnak dolgozni, hanem én is képes vagyok tenni azért, hogy szakmailag érdekes legyek. Nem vagyok már annyira elveszett, holott, ha van ilyen szó, még mindig teljesen magabizonytalan vagyok, de már nem esem kétségbe mindentől: kisírom magam, de aztán megyek tovább.