Advertisement

Az ondó és a szar még a művészfilmrajongóknak is sok volt

mega panel 1498955272
2017.08.16. 00:13

Erősen indult az augusztus a lengyel kulturális életben, mindössze egy nap különbséggel startolt el a wroclawi New Horizons filmfesztivál és a katowicei Off fesztivál. Nagyjából kétszáz kilométer van a két sziléziai város között, ami Lengyelország méreteihez képest egyáltalán nem sok, és mindkét rendezvény vonzza az izgalmas zenékre vagy filmekre éhes/szomjas hipsztereket. Az Offról már korábban is cikkeztünk, a wroclawi New Horizons filmfesztiválon pedig idén az Index is eltöltött néhány napot.

“Wroclawról tehát tényleg csak áradozni lehet” – írtuk cikkünkben, miután 2016 elején Európa egyik kulturális fővárosává avatták a közel 640 ezer lakossal rendelkező Wroclawot, ami alapvetően német város volt, Hitler egyik utolsó bástyája, amit a második világháború végére sikerült porig rombolni, és ami a későbbi határtologatások révén került végül Lengyelországhoz. Itt, egy háromszintes mozikomplexumban, rendezik meg már 17 éve a New Horizons nemzetközi filmfesztivált, amit időközben a T-Mobile is felkarolt, és tett a lengyel fiatalok körében elképesztően népszerűvé.

A filmfesztiválon idén ott volt többek között a svéd Ruben Östlund A négyzet című alkotása, amit májusban Arany Pálmával díjaztak, a Colin Farrell és Nicole Kidman főszereplésével készült Csábítás, amiért Sofia Coppola megkapta a legjobb rendezőnek járó díjat, valamint a 120 dobbanás percenként, ami pedig a zsűri nagydíját csípte meg a cannes-i filmfesztiválon. A New Horizons programjában ezeken túl meg lehetett találni Francois Ozon zseniális Dupla szeretőjét, a Rawt, amitől áprilisban az Index is eldobta az agyát, a finnek menekültes vígjátékát, a The Other Side of Hope-ot, és még tényleg rengeteg mindent. Ráadásul a mozis programokkal párhuzamosan a város rendkívüli hangulatos főterén szabadtéri vetítéseket tartottak, az első este mindjárt a Toni Erdmannt lehetett látni, később pedig nagy lengyel klasszikusokat (például 1929-ből!), vagy Jim Jarmusch idén nálunk is mozikba került Patersonját.

Mindezek mellett több magyar alkotást is meg lehetett nézni, a New Horizons fesztiválon ott volt Enyedi Ildikó Arany Medve-díjas munkája, a Testről és lélekről, Török Ferenc 1945 című filmje, valamint a Jupiter holdja Mundruczó Kornél rendezésében. A gyerekfilmes szekcióban Bárczy Örs animációs kisfilmjét, a Hey Deer!-t láthatták a filmfesztiválozók, a magyar származású, de már Berlinben született Fred Kelemen munkássága pedig külön retrospektív szekciót kapott: 1993-as, Kalyi című rendezése mellett vetítették még Tarr Béla több olyan filmjét is, amelyeknek Kelemen volt az operatőre – A londoni férfit, A torinói lót, illetve a 35 perces, Petőfi Sándor szellemét felidéző Utazás az Alföldönt.

Annak ellenére, hogy a New Horizons filmes fesztivál, zenei programja is van, méghozzá a művészfilmes vonalhoz igazodó, izgalmas és kísérletező line-uppal. Magyarként külön érdekes (és egyben szomorú) volt látni, hogy amíg a wroclawi mozikomplexumhoz közeli szabadtéri szórakozóhelyen olyan előadók koncerteznek az Electronic Beats szervezésében, mint Yves Tumor, Actress, Inga Copeland vagy a Shabazz Palaces, addig itthon mivé züllesztik a brandet. A londoni Gorillaz-interjúm során egyébként megtudtam, hogy a lengyel fiatalok között akkora durranás ("such a big thing") az Electronic Beats, hogy amíg a régióbeli országok mindössze egy-egy újságírót delegálhattak, addig a lengyelek mindjárt ötöt, a Deutsche Telekomnak még így is simán megérte a kiutaztatást és az egyéb költségeket. Yves Tumort ez mondjuk valószínűleg nem nagyon hatotta meg, mert a bulija alatt szétszívatta az egész brandet, és vadul dohogott amiatt, hogy magenta színű fények, hatalmas “T” betűk és öltönyös biztonságiak között kell játszania.

A New Horizons azonban elsősorban a filmekről szól, ebből pedig tényleg óriási a felhozatal. A nemzetközi versenyprogram győztesének végül a német Valeska Grisebach (korábban: Vágyakozás, Csillagom) Western című filmjét választotta a zsűri. A film német építőipari munkásokról szól, akik Bulgáriában, a semmi közepén, közel a görög határhoz, találják magukat mindenféle nyelvismeret nélkül, aztán egyre több bonyodalmat szül a jelenlétük. A film producerei korábban a Toni Erdmann producerei voltak, a rendező pedig Maren Ade vígjátékának forgatókönyvébe is besegített.

A közönségdíjat a lengyel Norman Leto (a Wikipédia-oldalán külön fel van tüntetve, hogy semmi köze Jared Letóhoz) Photon című filmje kapta, ami a világegyetem születéséről szól a katyni vérengzésnek emléket állító Katyn egyik főszereplőjével, Andrzej Chyrával. A díjazott filmeket a fesztivál zárónapján, vasárnap este, újra levetítették.

Az Index ezeket a filmeket csípte meg a New Horizons filmfesztiválon:

SHOT! The Psycho-Spiritual Mantra of Rock

Mick Rock munkáit valószínűleg még azok is ismerik, akiknek egyébként semmit nem mond a neve. Egy máig élő fotóslegenda, aki többek között Lou Reed, David Bowie és Iggy Pop barátja volt, akinek a nevéhez olyan albumok borítói kötődnek, mint a Ziggy Stardust és a Space Oddity, Lou Reed Transformerje és Growing Up in Publicja, a Queen második albuma, a Ramones End of the Centuryja, Syd Barrett zseniális szólólemeze, a Madcap Laughs, vagy Joan Jett I Love Rock 'n Roll című korongja. Rock ott volt (látott és lőtt) Bowie és Reed híres csókjánál, miközben Bowie úgy nyilatkozott a brit fotósról, hogy azon kevesek egyike, akik tényleg úgy látják őt, ahogy ő is magát. Rocknak egy másik szerelme is volt a fotózás mellett: a kokain. A máig aktív fotós tele van történetekkel a rocktörténet hőskorából, élete sztorijára azonban eddig furcsamód nem csapott le senki, pedig a képei végig ott voltak a szemünk előtt, csak ő maga nem. Rock pedig csak mesél és mesél ebben a rettenetesen jól kinéző dokumentumfilmben, miközben kirajzolódik egy olyan ember egyénisége, akinek a látásmódja nagyban meghatározta azt, ahogy a legnagyobb rockikonokat tároljuk az emlékezetünkben.

A Heart of Love

Az utóbbi idők talán legjobb lengyel filmjeként konferálták fel Lukasz Ronduda (a Performer egyik rendezője) legújabb munkáját, amely a varsói kortársművészet két emblematikus figurájának kapcsolatát dolgozza fel. A főszereplők, Wojtek Bąkowski és Zuzanna Bartoszek, valóban létező személyek, valóban egy párt alkotnak, és tényleg mindketten kopaszok – az életüket a pár női felének Instagram-profilján is lehet követni. Az A Heart Of Love az ő szerelmükről szól, hogy milyen nehézségeket kell túlélnie egy művészpár kapcsolatának, amelyben azon megy a vita, hogy melyik ötlet kinek a fejéből pattant ki, és hogy ki használhatja majd fel. Ronduda filmje arról is szól, hogyan ölik, marják egymást ezek az emberek, amikor nem klappolnak a dolgaik, hogy milyen kegyetlenek tudnak egymáshoz lenni, és persze annak dilemmájáról, hogy melyik a fontosabb: a művészet vagy a szerelem. A férfi főszereplő a film egy pontján ki is fakad, hogy teljesen értelmetlen ez az egész, sokkal könnyebb lenne inkább gyereket vállalni. A rendező egyébként maga is otthonosan mozog a művészvilágban, az alkotók pedig a vetítés után azt is elmondták, hogy a forgatások ideje alatt öt stábtag szakított a szerelmével, úgyhogy volt mit belegyúrni a filmbe. Bąkowski és Bartoszek azonban a sztorival ellentétben továbbra is egy párt alkot.

Kékszakállú

Igen, ennek az argentin filmnek tényleg az a címe, hogy Kékszakállú. Nem, nem a magyarra fordított címe ez, hanem az eredeti címe, Gastón Solnicki nagyon szép épületképekkel teletűzdelt, lassan hömpölygő moziját ugyanis Bartók Béla híres operája ihlette. De nemcsak hogy ihlette, hanem visszatérő eleme is a filmnek, például amikor a dél-amerikai tinédzserek unottan nyomkodják a telefonjaikat, közben magyarul üvöltenek Balázs Béla szövegének sorai, mondjuk, hogy: “Csókolj, csókolj, sohse kérdezz!” Solnicki filmje furcsamód nem az operás vonal miatt kemény falat, még a játékideje is mindössze 72 perc, hanem mert nagyon kevés támpontot hagy a nézőnek. Én például ismertem az opera sztoriját, és a vetítés előtt direkt fel is elevenítettem az emlékeimet, illetve a szimbólumok dekódolásában sem érzem magam rossznak, mégsem vagyok benne biztos, hogy tudom, mi a párhuzam a felnőtté válás különböző fázisaiban járó, Buenos Aires-i lányok és a magányos nőfaló története között. (Pontosabban több tippem is van, de egyikre sem mernék fogadni.) A rendező a wroclawi vetítés előtt el is mondta, hogy ne ijedjen meg senki, aki esetleg nem ismeri az új feleségét hazavivő kékszakállú herceg tragédiáját, sőt, szerinte a film szempontjából igazából szerencsésebb, ha nem hallottuk korábban Bartók és Balázs művét. Lehet ezért véreztem én el?

All the Cities of the North

Valószínűleg a New Horizons egyik legnépszerűtlenebb filmje volt. Nem gondoltam volna, hogy belefutok majd a Kékszakállúnál nehezebben értelmezhető filmbe, de Dane Komljen munkája igazi kemény dió. A vetítés során tömegével álltak fel az emberek, és hagyták ott a mozitermet, voltak, akik szimplán csak némi szundítással lázadtak a rendező művészete ellen, de az egyik (a cselekmény szempontjából fontos, és egyébként egyáltalán nem vicces) jelenetnél a nézőtéren többen is hangosan nevetni kezdtek: kínjukban.

A Banja Lukában született Komljen filmjében két fickó él a civilizációtól elzárva, valahol Montenegróban, sorsára hagyott épületek között. Az idilli viszonynak egy harmadik férfi érkezése vet véget, akit ráadásul maga a rendező alakít. Az All The Cities Of The North igazi nézőtpróbáló művészfilm: rendkívül lassú, homályos, a szereplők szinte némák, a cselekményeket olykor megtörő monológok pedig ködösek, így sok kérdőjelet hagy maga után. A végére azért tapsot is kapott Komljen filmje, nemcsak kellemetlen fricskát, bár ez nem kimondottan a művészi értéknek szólt, hanem annak a nagyon egyszerű ténynek, hogy végre vége lett. A zsűri azonban nagyra értékelte a filmet, amikor a fesztivál végén győztest hirdettek, Dane Komljen filmjét külön kiemelték.

Marlina the Murderer in Four Acts

A nemi erőszak nehéz téma, egyszerre szórakoztató és mély, ám a humora ellenére mégis szívbemarkolóan szép filmet készíteni róla (vagyis inkább a továbblépésről) pedig tényleg komoly művészi teljesítmény. Az indonéz rendező, Mouly Surya azonban zseniálisan teljesíti a feladatot. Főhősét, a túl korán megözvegyült Marlinát egy nap egy motoron érkező, visszataszító idegen lepi meg az otthonában, aki megvendégelteti magát, majd közli a semmi közepén, egyedül élő házigazdával, hogy hamarosan megérkezik a hat társa, akikkel nemcsak a vendéglátó vagyonát kobozzák majd el, hanem az állatait is elrabolják, sőt, ha marad elég idejük, akkor még meg is erőszakolják mindannyian. Markus, ez a förmedvény, pedig olyan mondatokkal teszi magát még ellenszenvesebbé, hogy Marlina lesz a világ legszerencsésebb nője erre az éjszakára, és hogy ne nyavalyogjon már annyit, tudja ő jól, hogy a nők szeretik eljátszani az áldozatot. A helyzetet még élesebbé teszi, hogy mindez úgy történik, hogy a magányos nő otthonában ott üldögél az elhunyt férj tehetetlen múmiája is. Valószínűleg nehéz elképzelni, hogy ebből a gyomorforgató alaphelyzetből egy viszonylag derűs, westernes hangulatú mozi kerekedik, pedig az indonéz rendezőnő filmje tényleg ezzé válik, persze közben egyetlen percre sem feledkezik meg a drámáról. Marlina egy igazi kemény, badass nő, aki az erőszakra erőszakkal válaszol, és akinek az útját kizárólag a nők segítik, egyetlen mellékszereplőt leszámítva minden férfi egy igazi szörnyeteg a filmben. A nézők imádták Wroclawban, nem véletlenül.

I Am Not A Witch

Egy újabb egzotikus film, ezúttal Afrikáról. A Zambiában született, walesi rendező, Rungano Nyoni főhőse egy 8-9 éves, elárvult kislány, akit a babonás helyiek boszorkánynak kiáltanak ki, ezért a rengeteg megaláztatás után végül egy boszorkányrezervátumban találja magát. A többi boszorkánysággal vádolt nőhöz és asszonyhoz hasonlóan neki is súlyos korlátozások mellett kell élnie az életét, ugyanis akit egyszer boszorkánynak kiáltottak, arra rá is kényszerítik, hogy boszorkányként élje az életét, sőt, idővel még talán ő maga is elhiszi a vádat.

A rendező egyébként maga is felkeresett egy ilyen tábort Ghánában, ahol több idős lakót is meginterjúvolt a film hitelessége kedvéért. Az I Am Not A Witch a kiközösítésről és a magányról szól, cérnaszálon rángatott életekről, átvitt és szó szerinti értelemben is. Egy meghurcolt kislányról, akinek a (vélt vagy valós) képességén felnőttek élősködnek. Jó apropó arra, hogy eszünkbe jussanak olyan sorsok, amilyen általában nem szoktak eszünkbe jutni.

A filmhez még nem jött ki előzetes.

Bitch

Ez volt az egyik kedvencem a New Horizons idei felhozatalából. Marianna Palka filmjének nemcsak a címe figyelemfelkeltő, hanem a története is. A Bitch egy kívülről talán idillinek tűnő amerikai családról szól egy idillinek tűnő amerikai kertvárosban. Apuci húzza az igát a multinál, anyuci vezeti a háztartást, gondoskodik a gyerekekről, de rögtön kiderül, hogy valójában nagyon nem stimmelnek a dolgok. Az apa a munkájába temetkezik, alig van otthon, és egy fiatal kolleginával csalja a feleségét, a szuicid hajlamú családanya pedig közben egyedül marad a négy gyerekkel és az egész házzal. A nő aztán egy nap teljesen bekattan, kutyának képzeli magát, anyaszült meztelenül, maga alá végezve a dolgát hentereg egy pincében, ahová a szerettei zárják. Jillből ugyanis nem egy kedves blöki lesz, amelyik néha megugatja az idegeneket, hanem egy kezelhetetlen, dühös eb, aki rettegésben tart mindenkit.

A Bitch egy kafkai átváltozás története, egy család totális szétesése a mélyen gyökerező, szőnyeg alá söpört problémák miatt. Palka filmje teljesen abszurd, egy igazi hullámvasút: néha egy frenetikusan vicces vígjáték (már eleve az alaphelyzet miatt), néha egy beteg horror (hiszen a meztelen, nyakig szaros nő támad, tényleg félelmetes), néha pedig egy giccses családi dráma (hiszen a család megpróbál összetartani ebben az őrületben), összességében véve pedig mindezek bizarr egyvelege, és talán karikatúrája is. A megzakkant anyukát maga a rendező játssza, akinek egyébként volt már egy Good Dick című filmje is, a producerek egyike pedig Elijah Wood. Nagyon régen szórakoztam filmen ennyire jól.

A filmhez még nem jött ki előzetes.

Kuso

Ondó, szar, fing, ocsmány ragyák és kelések – nagyjából így lehetne összefoglalni Flying Lotus filmjét, amiben tényleg minden jelenet hányingerkeltő. Képzeljük mondjuk el azt, hogy beletesszük egy nagy mosógépbe a Gummót (tényleg Tétova lelkek a magyar címe?), az összes Beavis & Butt-Head-epizódot és a legbetegebb dolgokat, amik az interneten valaha szembejöttek velünk, aztán elindítunk egy mosást. Nagyjából ilyen a Kuso, aminek már a januári, Sundance fesztiválos premierjén is többen felálltak, és a művészfilmeken edzett wroclawi közönség egy része is otthagyta a későesti vetítést, nem bírták tovább. 

A Kuso tényleg botrányosan ocsmány, és bár a zenész rendkívül büszke a filmjére, a kritikusok nem annyira szeretik. Flying Lotus nyilvánvalóan sokkolni akar, én viszont egy pont után már immunissá váltam a válogatott gusztustalanságokra, amik egyébként gyakran elterelik a figyelmet a cselekményről. A Kuso görbe tükröt akar tartani, amit pedig benne látunk, azért igazán félelmetes, mert könnyedén magunkra ismerhetünk benne. Flying Lotus mozija öncélú darab, de nagyon sokat fogják majd emlegetni azok, akik vették a bátorságot, hogy végignézzék. A vetítés után egy pufi, szemüveges srác szótlanul meredt maga elé az egyik mellettem lévő székben, benne láthatóan óriási törést okozott a film.

Jeannette: the Childhood of Joan of Arc

Jeanne d’Arcról nem először, és bizonyára nem utoljára, készült film, alakja megihlette például Shakespeare-t, Voltaire-t, Schillert, Mark Twaint, Brechtet, Patti Smitht, Verdit és Csajkovszkijt, ezúttal pedig Bruno Dumont nyúlt a francia nemzeti hős életéhez. A filmest azonban nem az orléans-i szűz hadvezérsége és máglyahalála ihlette meg, hanem a gyerekkora, hiszen művészi szempontból valóban érdekes, hogy mi vesz rá egy juhok közt éldegélő, énekelni és táncolni kedvelő francia kislányt arra, hogy az életét adja a hazájáért. Dumont ráadásul nem történelmi korba helyezett gyerekfilmet készített, hanem egy humoros (legalábbis humorosnak szánt) musicalt. Ám amilyen izgalmasnak tűnik, annyira fárasztó is a Jeannette. A zenés-táncos film rendesen megosztotta a nézőket Wroclawban: sokan otthagyták a vetítést, akik azonban végigülték, lelkesen tapsoltak a stáblista alatt. A folyton a hazájáért aggódó, istenhez fohászkodó és látomásokról beszélő kislányt tényleg könnyen a szívébe zárja az ember, és a koreográfia is egészen szórakoztató, azonban még a metálos zenei részekre hedbengelő, az angolokat tündérien a pokolba kívánő főszereplő sem tudja igazán megszerettetni a filmet. Ennek ellenére úgy képzelem, hogy a Jeannette a francia általános iskolások körében hódítani fog, hozzájuk tényleg közelebb hoz egy egyébként teljesen abszurd élettörténetet.

God's Own Country

Francis Lee a filmje elején mindent elkövet, hogy még véletlenül se tudjuk megkedvelni a főhősét. Johnny egy Yorkshire-i farmer végtelenül ellenszenves fia, egy igazi brit vidéki tuskó (nem nagyon lehet ezt szebben megfogalmazni, sajnálom), aki haragszik a világra, és a világ is kölcsönösen visszaharagszik rá. Az antipatikus fiatalember élete akkor változik meg, amikor egy hozzá hasonló korú romániai bevándorló érkezik az apja birtokára, akit aztán azonnal cigányozni kezd, szóval elég feszültségteljesen indul a kapcsolatuk. Pechjükre az állatokkal együtt kihajtják őket Yorkshire nyirkos és rideg legelőire, ahol kizárólag egymásra vannak utalva, és a történet legfontosabb kérdése éppen az lesz, hogyan hat ez az összezártság a kapcsolatukra, majd hogyan folytatódik az életük, amikor visszatérnek a civilizációba. A filmet már most a brit Túl a barátságonként emlegetik, az egyik legszebb jelenete pedig kétségkívül az, amikor a két meztelen férfitest dühösen egymásnak feszül a sáros fűben henteregve. Francis Lee filmje egyébként részben önéletrajzi ihletésű, a jelenetek egy részét pedig a családi birtokon vették fel. Lélegzetelállítóan szép tájakon játszódó, lélegzetelállítóan szép képekkel dolgozó, okos és érzelmes film a God's Own Country, egy igazi gyönyörűség, amit Wroclawban óriási ovációval jutalmaztak.

Ne maradjon le semmiről!