Szemét bunkók, figyeljetek, most sokat tanulhattok!

Kritika a K.O. című francia filmről

2017.08.21. 13:55

A filmrendezők észjárása különös, csavaros, sokszor megfejthetetlen dolog, ami néha elég nagy áldás, elég csak David Lynch teljes munkásságára gondolni. Néha viszont a lynchi önmagukból a végtelenbe forduló spiráloknál sokkal praktikusabb rejtélyek sülnek ki ebből, és abban már kevesebb a köszönet.

Soha nem fogunk választ kapni például arra sem, miért érezte úgy az itthon szinte teljesen, a világon pedig majdnem teljesen ismeretlen francia rendező, Fabrice Gobert, hogy el kell készítenie a K.O.-t. Egy filmet, amely pontosan ugyanolyan, mint ezer másik; amely pontosan ugyanazt a primitív „csavart” használja, amit ezer másik; amely pontosan ugyanúgy jár körbe egy elcsépelt sablont, mint azok, akik miatt jó pár évtizede már elcsépeltnek lehet nevezni az ötletet. Mi jár egy író-rendező fejében, amikor ő is „kitalál” egy olyan történetet, amilyet nyilván ő is látott, hallott, olvasott már több tucatszor? Tényleg, őszintén elhiszi, hogy az újramelegített sémák újra érdekelni fognak – ha nem is egy világsikerhez elegendő mennyiségű embert, de legalábbis – tíz- vagy százezreket? És hogy találnak ilyenkor pénzzel is beszálló producert, olyat, aki nem tehetségbe, és még csak nem is legalább egy fuvallatnyi eredetiségbe akar befektetni, hanem egy érdektelen reprízbe?

A K.O. főhőse egy gátlástalan médiaseggfej, egy tévécsatorna érzéketlen, szívtelen fejese, aki megsebesül, és, láss csodát, a kórházi ágyon úgy ébred fel, hogy hirtelen semmi nem úgy van, ahogy eddig. Hanem sőt! Most aztán fordult a kocka, és ebben az új világban, vagy megrendezett átverésben, vagy agyműködésben, memóriában fellépett hibában már ő a kisember, akivel mindenki pontosan úgy bánik, ahogyan eddig ő bánt a kisemberekkel. A nők, akiket elnyomott, most a főnökei lettek, a beosztottjai az ő helyére ültek, a hatalomból meg nem maradt semmi, csak egy-két jól szabott öltöny.

És igen, a helyzetre a magyarázat pontosan az lesz, ami a legkézenfekvőbb (vagy legelcsépeltebb) filmes megoldás a világon.

De még nem is ez a legnagyobb probléma a filmmel, hanem az, hogy minden egyes szereplője iszonyúan ellenszenves, kezdve rögtön a főszereplővel, de pár mellékszereplőt leszámítva azokra is igaz ez, akik aztán a másik oldalra kerülnek a kataklizma után. Márpedig úgy még egy ennél sokkal eredetibb problémát is nehéz lenne két órán keresztül élvezni, hogy egyáltalán semmilyen rokonszenvet nem érzünk senki iránt, isten ments, hogy azonosulni akarjunk bárkivel is, szurkolni meg maximum a főcím előrehozásának tudunk.

Ráadásul még ezt az úgynevezett mondanivalót, mármint hogy

seggfejnek lenni bizony seggfejség,

és aki szemét bunkó, az ezzel szemben legyen inkább egy szeretni képes, melegszívű ember, ezt is olyan indiszkréten nyomják le a torkunkon, mint gólyamama a félig emésztett békalábat a fiókákén. A nagyon alaposan eldugott, igazán mély mondanivalót például úgy segít a nézőnek megtalálni az előzékeny rendező, hogy legalább négyszer bejátssza a You don’t know what love is című számnak azt a részét, amelyben a költő arról énekel, hogy nem is tudhatod, mi a szeretet, amíg nem tapasztaltad meg a dolog árnyoldalát is. Amiből, mondjuk úgy a negyedik lejátszás környékén már az is kapiskálni kezdi a tanulságot – gonosz voltál a szeretteiddel, hát most ők gonoszak veled, és ez addig így is marad, amíg fel nem ismered a hibádat –, aki addig, eléggé el nem ítélhető módon, átaludt pár jelenetet.

Ennyire tanulságos

962548 28
Fotó: port.hu

IMDB: 5,6

Index: 5/10

Kihúzhatná a filmet és a nézőket a csávából a thrilleres hangulat, eleinte ugyanis úgy tűnik, valami ilyesmiről lesz szó, sötét ügyek felderítéséről, hol sejtelmesen, hol dühösen a kamerába néző, agresszívan borostás főhőssel, meg egy, a Harcosok klubjából egy az egyben átemelt szállal, ami egyébként egyáltalán nem is tűnne pofátlan lopásnak, csak popkulturális utalásnak, ha tényleg megidéznék az eredeti filmet. És ebben a thrillerszerűségben valamennyire még jó is Fabrice Gobert, pontosabban inkább a több, tényleg maradandó képet is létrehozó, tehetséges operatőr, Patrick Blossier: néha szinte már noiros az eső áztatta, siralomvölgyi Párizs. De a ritmusérzék teljes hiánya, köznapi nevén nevezve az unalom azért elég határozottan gátat szab ennek a burjánzásnak, ahogy az is, hogy végül nem thrillerben, inkább érzelmes drámában feneklik meg a film.

A nem épp összetett forgatókönyv meg persze nem ad lehetőséget nagy alakításokra, legfeljebb a főszereplő Laurent Lafitte-nak, aki viszont nem él vele, inkább a két szúrós eszközre bízza az egészet: a pillantására és a borostájára. Így viszont marad az az egy elhasznált, butácska ötlet, mint az egyetlen dolog, aminek el kéne vinnie a hátán a K.O.-t.

Spoiler: nem viszi.

Ne maradjon le semmiről!