Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMSoha többé nem akarom látni ezt a remek filmet!
Kritika Aki Kaurismäki A remény másik oldala című filmjéről
További Cinematrix cikkek
- Nem csak a vetkőzésről szól Zendaya új erotikus filmje
- Harminc év után újra összeálltak a Ponyvaregény sztárjai
- Udvaros Dorottyával jön a Valami Amerika és a Kincsem rendezőjének új filmje
- Fontos bejelentést tett a Netflix: véget ér a Vaják-sorozat
- Martin Scorsese Leonardo DiCapriót és Jennifer Lawrence-t tenné az új filmje főszereplőivé
„Beleszerettem ebbe az országba! Segíts, hogy leléphessek innen” – mondja a Szíriából sok-sok országon át Finnországba menekült, Magyarországon komoly traumákat szerző Khaled a menekülttábor egy másik lakójának. És körülbelül ilyen a viszonyom Aki Kaurismäki új művével is.
Beleszerettem ebbe a filmbe. Segítsetek, hogy soha többé ne kelljen látnom!
Amiből persze igazából, ahogy Khaled esetében is, csak az egyik az igaz, a másik meg az, amiről tudom, hogy mondanom kéne. Miközben azért azt is pontosan látom, miért is szerettek bele annyian – például a filmet a berlini világpremieren látó kollégám, meg a Berlinálén a legjobb rendezés díját megszavazó zsűri – A remény másik oldala című finn vígdrámába vagy tragikomédiába.
Pont ugyanazért, amiért én egy kicsit ideges lettem tőle. És ami amúgy egyáltalán nem újdonság Kaurismäki pályáján, sőt. Mint a hozzá talán leghasonlóbban filmező svéd Roy Andersson, úgy tulajdonképpen Kaurismäki is ugyanazt a filmet forgatja le újra meg újra, amit eddig is, csak épp megint más a történet. De mintha ezt a más történetet mindig ugyanaz a szomorú bohócokból álló, fehérre meszelt arcú, piros krumpliorrú, de lefelé csüggedőre festett ajkú, kis, vidéki, világjáró színtársulat adna elő újabb és újabb erdei művházakban a hideg elől betért, fura közönségnek, és akik mára már nem is kell, hogy egymáshoz szóljanak, annyira egyértelmű számukra szavak nélkül is minden.
Pont ezzel az egykedvű egyértelműséggel beszél a figurái szájával Kaurismäki is, mindenféle dramaturgiai, nyelvi, fogalmazásbeli, narratívával kapcsolatos vagy bármilyen trükközés nélkül. Mint aki pontosan tudja, honnan hová akar eljutni, és mi az a legrövidebb és legegyenesebb út, amin ezt megteheti. Mint aki egyáltalán nem is érti, mégis miért kéne kitérőket tenni, bármiféleképpen is cifrázni az egészet.
Ő egyszerűen csak el akar mondani egy történetet egy szíriai férfiról, akinek otthon lemészárolták az egész családját, ezért menekülésbe fog, Finnországban köt ki, ahol menekültstátuszt kérvényez, majd szembe kell néznie a hivatal packázásaival, meg a finn társadalom hol segítő, hol ártó szándékú tagjaival. Mindezt azért, hogy Kaurismäki minél pontosabb és elfogulatlanabb képet adjon a nézőjének arról, hogyan is működik a mai Európa úgy a hivatalos, mint az emberi szinten.
És ebben épp azt lehet szeretni, amit utálni is. A remény másik oldalában mindig pontosan az történik, aminek a mondanivaló érdekében épp történni kell, és senki nem is próbál úgy tenni, mintha egy-egy cselekménynek, eseménynek lenne más motivációja is azon kívül, hogy a rendező – és nem az adott figura – így akarta. Ha itt az ideje arról beszélni, hogy azért Helsinkiben sem mindenki jófej, akkor – szó szerint – előlép egy oszlop mögül pár szkinhed, a vezetőjük elővesz egy kést, és egy kicsit egykedvű arccal azt mondja, „Most meghalsz”. Ha azt kell szemléltetni, hogy egy, a válás szélén álló házaspár mindkét tagja megváltozott a külön töltött idő hatására, akkor a feleség a férj mellé lép, és tárgyilagosan felsorolja neki, mennyi minden jót csinált azóta, és részéről rendben lenne, ha a felek kölcsönös beleegyezésén alapulva újra egymás mellett kerülne megvalósításra az élet. Olyan az egész film, mint egy hosszúra nyúlt némajáték egy vásári komédia előtt négy évszázaddal ezelőttről, ami előre összefoglalja, mit fog majd látni az előadásban a kedves publikum.
És aki erre fogékony, azt lebilincselheti ez a kicsit az abszurdra vagy a groteszkre emlékeztető, a realizmussal a realista sztori mellett is szakító elbeszélésmód. Főképp, mert egyáltalán nem mentes a humortól, hiszen a komoly mondatok totálisan oda nem illő módon való előadása, és pláne a komolyan nem vehető dolgok teljesen komolyan való előadása mindig csavar egy jó nagyot az adott jeleneten, ahogy az már önmagában is szórakoztató lehet, ahogyan Kaurismäkit mélységesen nem érdeklik a bevett sablonok, legyen szó akár történetmesélésről, akár az adott hangulatokhoz társított arckifejezésekről.
Ennyire jó vagy rossz
IMDB: 7,4
Metacritic: 88
Rotten Tomatoes: 91%
Index: 7/10
Aki meg nem fogékony minderre, az úgy jár, mint én. Az lehet, hogy gyermetegnek fogja érezni a film humorát abszurd helyett. Például azt, ahogyan az egyik főszereplő éttermében a fogalmatlan alkalmazottak sózott heringből és egy nagy leveseskanál wasabival készítik a szusit, mint valami régi rajzfilm karikatúrafigurái. Azt zavarhatja, hogy ez a sajátos modor nagyon nehezen illeszkedik az alaptémához, a nyugati társadalom ma talán legfontosabb kérdéséhez. Mert ha a néző úgy érzi, sikerült úgy jóízűen kinevetni saját magunkat, hogy belül közben azért mégiscsak sírni van kedvünk, akkor nyugodtan nevezheti az egészet zseniálisnak. De ha nem jön össze a nevetés, csak a zsibbadt lefáradás, akkor a film két rétege, a nagyon komoly meg a komolyan vehetetlen inkább konfliktusba kerül egymással.
Miközben végső soron az egyszerűség, ez a
szent primitívség
mégiscsak jót tesz a film tartalmának (és akkor a formáját most hagyjuk egy időre). Mert ez a nyílegyenesen, kitérőktől és árnyalatoktól teljesen mentes módon elmesélt történet így tud igazán hiteles, és mint ilyen, alapvetően mégiscsak megrázó lenni. Mert ez a hatalmas amplitúdók, őrülten nagy, szimfonikus zenekarokkal kísért események nélküli történet pont olyan, mint az élet, ahol a sorsunkról egy hivatalos beadvány elbírálásának rutinszerű felolvasása és pár bikkfanyelven megírt mondat dönt. És ahol nem nagyon vannak csak fekete és csak fehér dolgok, megátalkodott ellenségek és tűzön-vízen át, életük árán is velünk tartó barátok, csak szép lassan ilyen vagy olyan döntésre jutó emberek.
Így A remény másik oldala tényleg pontosan meg tudja mutatni, milyen Európában élünk ma: olyanban, ahol érthető és sok szempontból előnyös, hogy minden olyan összetett és olyan bürokratikus, de azért ez szükségszerűen hozzájárul ahhoz is, hogy a legégetőbb kérdéseket ne lehessen automatikusan – vagy épp sehogy se – jól megoldani. Olyanban, ahol bizonyos dolgok működnek, bizonyos dolgok meg nem, de egyelőre marhára nincs senkinek jobb ötlete, hogyan is lehetne helyrehozni; talán még az újonnan vett éttermének profilját napról napra ötletszerűen váltogató főszereplő is valami ilyesmit szimbolizál.
És mindezt ezen a szenvtelen, tárgyilagos hangon hallva elég könnyű elhinni. Épp azért, mert nem lehet elfogultsággal, ide vagy oda húzó szenvedélyekkel vádolni, mert ha valami olyan távol áll ettől a filmtől, mint Aleppótól a New York-i virágvásár, hát az pont a szenvedélyesség. Kaurismäki végső soron, minden modorossága, infantilizmusa, fárasztó humora ellenére is olyan higgadtan érvel a mai világunk működésképtelensége mellett, hogy attól lehetetlen nem fázni belül egy kicsikét.
Pláne, amikor ugyanilyen meggyőzően, egy odavetett félmondattal beszél arról, hogy ebben a jó és rossz megoldásokból összerakott és menekültválságtól erőpróbára hívott Európában a kerítéses-káoszos-átpolitizált Magyarország jelenti a rossz példát.
Rovataink a Facebookon