Beteges szenvedéspornót kaptunk kegyetlen western helyett

Kritika a Megtorlás című filmről a Jameson Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválról

brimstone
2017.09.12. 10:34

Kislányok, akiket először korbáccsal ver el az apjuk, majd meg is erőszakolja őket. Kislányok, akiket arra kényszerítenek, hogy végignézzék, ahogy egy perverz barom megkefél és megver egy kurvát. Élő emberek, akiknek a kiontott beleit a nyakuk köré tekerik, hogy lassú kínhalált haljanak. És ez csak három jelenet a - Magyarországon, pontosabban Borsod megyében forgatott - Megtorlás (Brimstone) című filmből, de a sor még vagy egy oldalon keresztül folytatható lenne, legalábbis megfelelően beteg fantáziával.

És ezzel önmagában még nincs is semmi baj. Az erőszak, a brutalitás, az elképzelhetetlen kínok ábrázolása teljesen legitim filmes eszköz, ami nagyon alkalmas arra, hogy a puszta történetmesélésen túl is átadja, amit a film közölni akar. A naturális ábrázolás vagy a szokatlanul kemény témák felvetése kizökkenti a nézőt, és – ha jól van kivitelezve – a zsigerekig hatolva úgy is képes hatni rá, ahogyan más nem. Így lehet egy hasonlóan elborult film olyan élmény, amit bár szinte fizikailag nehéz végigszenvedni, de minden másnál erősebben belénk éget valami olyasmit, aminek megértésére másképp nem lett volna mód. (Lásd mondjuk az Eden Lake gondolatait arról, mennyire vékonyka is a civilizáció védőhálója az állati ösztönökkel szemben, vagy a Mártírokban azt, mennyire pusztítóan erős a vágy az emberben az emberen túli dimenziók megértésére.)

Az amerikai telepesekről szóló, pár évszáddal ezelőtt játszódó Megtorlással viszont pont az a probléma, hogy a két és fél órás játékidő végéig sem derül ki, mégis mit szolgált a tapicskolás a rengeteg iszonyatban az öncélúságon túl. Miért volt fontos Martin Koolhoven író-rendezőnek elmondania ezt az elképzelhetetlenül beteg történetet? Mit szolgált a testi és lelki terror őrülten részletes ábrázolása, mi az a gondolat, amit ez tudott segíteni megérteni vagy átérezni? A Megtorlásból a leges-legjobb szándékkal is legfeljebb annyi „mondanivalót” lehet kihámozni, hogy ki kell állnunk magunkért, és soha nem szabad hagyni magunkat, még akkor sem, ha kilátástalan a helyzetünk – ehhez a tökegyszerű közhelyhez viszont akár egy húszperces gyerekrajzfilm alapján is el lehet jutni ugyanilyen sikeresen.

Koolhoven ott követi el a legnagyobb hibát, hogy semmit nem mond a főgonoszról, a tiszteletesről, akinek feltett szándéka a létező legkegyetlenebb módon megkínozni, megalázni, megsemmisíteni egy ártatlan nőt, hihetetlen lelki terrorral és minden szerettének kiirtásával. De hogy erre mi hajtja, arra csak egy totálisan semmitmondó választ kapunk: a férfi egy súlyosan beteg, pszichopata féreg, és kész. Így pedig az ellene való küzdelemnek sincs semmiféle más dimenziója vagy többletjelentése; nem lehet sorstragédiaként értelmezni, nem bontakozik ki belőle semmilyen általános igazság az emberiségről, a nőiségről, Amerikáról, semmiről, és nincs a vallással összefüggő jelentése sem, azaz még azt a szintén nem túl összetett lehetséges magyarázatot sem sugallja a film, hogy ő valami megtestesült gonosz lenne, aki ellen az emberben fellelhető Jónak kellene küzdenie. És ezzel Koolhoven szakít mind a hagyományos, mind a posztmodern westernek tradícióival is, mivel semmiféle, akárhogyan is értelmezett értékről nem mond semmit, de még valami általános kiábrándultságot sem közöl.

Így viszont egyre kényelmetlenebb nézni a filmet, egyrészt azért, mert ahogy telik az idő és nőnek a tétek a belezéstől a kislányerőszak felé, egyre inkább puszta szenvedéspornónak tűnik ez az egész öncélú sokkolás. Másrészt azért, mert ha tényleg nincs mögötte semmi, nagyon nehéz megérteni, miért ragaszkodik hozzá a rendező, hogy a történetbe abszolút nem illeszkedő, mellékes jelenetben (egy új szereplő bemutatásakor) a kamera még egyszer szép lassan ráközelítsen egy földön fekvő, névtelen halott szétloccsant koponyájából kifolyt agy darabkáira azután, hogy másfél perccel előbb ugyanezt már megmutatta más szögből. Vagy hogy a ki tudja, hanyadik, komótosan ábrázolt gyilkosság után a kamera még élvezkedjen egy sort a lelkét épp kilehelő kisfiú arcán és az átlyukasztott torkából ömlő vér képén.

De nemcsak a testi-lelki erőszak tűnik így öncélúnak, de az is értékét veszti, mennyire jó színész a főszereplő Dakota Fanning, mennyire erősen tud némát játszva, egyetlen szó nélkül is érzelmeket közölni mind szélsőséges, mind hétköznapi helyzetben. Vagy hogy milyen szuggesztív Guy Pearce félelmetes alakítása, ahogyan képes emberinek ábrázolni minden embertelenséget, a gonoszság megmutatásának közhelyei nélkül. Hogy milyen megmunkált a film képi világa, milyen ötletes beállítások vannak benne, és így tovább.

Mert mindez olyan, mint sok hűhó a semmiért. Vagy még rosszabb: a Megtorlás gondolati értelemben egyszerűen csak nem több a semminél, máskülönben viszont borzasztóan dühítő önkielégítés a szenvedés ötezer árnyalatára.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!