Nagyon jó színészek játsszák el a Tom és Jerryt

A Tom és Jerryben mindig imádtam, hogy a kisegér meg a megátalkodott macska mindig annyira eltúloznak mindent, és ha ordítani kell, akkor duplájára nő a fejük mérete, ha meg valaki meglepődik, akkor akkorára nyitja a szemeit, mint az ólajtó.

Márpedig a Hetedik alabárdos legalább annyira érthetetlen minden tekintetben, mintha a nemzet színészei halál komolyan megpróbálnának újrajátszani gyerekkorunk valamelyik butább rajzfilmjét.

Az elsőfilmes író-rendező, a Filmalap Inkubátor-programjának első felfedezettje, Vékes Csaba eleve olyan hendikeppet ad a filmnek, amit akárhány terapeutával sem lehetne legyőzni: már az alaptörténet is teljesen komolyan vehetetlen. Az ukrán ingatlanmaffia megparancsolja egy színház igazgatójának, hogy bukjon meg az előadása, hogy így aztán átvehessék a színházépületet, és wellnesshotelt építhessenek a helyén, ezért aztán az igazgató megbízza a társulat örök statisztáját, hogy rendezze meg saját, lila ködbe burkolózott darabját, mert azzal elkerülhetetlen a lebőgés.

Rendben, hogy ez egy vígjáték, sőt, szinte bohózat, de ha az alapkonfliktus ennyire távol áll mindentől, ami legalább egy picikét is valóságosnak tűnhet – vagy, úgymond, hülyeség –, akkor nagyon nehéz, szinte lehetetlen ráhangolódni a filmre és átadni magunkat neki. Persze nem muszáj minden egyértelműen a mai Magyarországon játszódó filmnek a mai Magyarország társadalmi kérdéseiről szólnia, bár felmerülhet a nézői igény, hogy ha már a színházbezárások, a művészeti intézmények ellehetetlenítése valóban egy komoly probléma itthon, akkor az egyébként pont erről szóló filmnek is legyen valami köze ehhez a bizonyos problémához. Azaz hogy a színházak működésének itt semmi kapcsolata nincs se bukáshoz, se sikerhez, csak a fenntartó kegyeihez.

Ha az író nem erről akar beszélni, az is teljesen rendben van, de az előadás megbukása mint a színházbezárás feltétele, meg az ukrán maffiával cseverésző, egy motoros szerkóban támadó fegyveres verőnő által befenyített igazgató annyira értelmetlen ötletek, hogy semmilyen univerzumban nem lehet velük azonosulni. Pláne, mivel a végén Vékes mégsem törődik a saját maga által felvetett konfliktussal, és a lezárás mikéntje végül semmilyen módon nem következik sem az alapkonfliktusból, sem a filmből addig eltelt nyolcvan percből.

Amin lehetne bosszankodni egy sort a nagy nevetés után vagy mellett, aztán legyinteni, ha nem hiányozna a dolog nagy nevetés része is. A forgatókönyv részleteiben is olyan, mint alaphelyzetében:

A helyzetek erőltetettek és egyszerű sablonokra épülnek: a főszereplő kézirata annyira rossz a többiek szerint, hogy azzal támasztják ki a billegő asztallábat, vagy az épp a szobában lévők elbújnak a szekrényben meg az ágy alatt, amikor észrevétlenek akarnak maradni az előtt, aki épp beállítana. Ehhez mérten a színészek is sokszor úgy játszanak, mintha pantomimesek lennének, eltúlzott gesztusokkal, némafilmes mimikával. De még az érzéseket is túlzásba viszi a film – ha például az egyik színész utálja a másikat, akkor magából kikelve azt üvölti neki, hogy „megöllek, elvágom a torkodat, te senki!” –, amit lehetne abszurdnak is nevezni, ha nem lenne alapvetően azért mégiscsak realista a film. Sőt, egyes apróságokban az átlagosnál is hitelesebb, emberibb és életszagúbb tud lenni a film, pontosabban a színészek: egy csocsózás közbeni pacsiban vagy gólörömben, egy-egy egymásnak odaszúrt félmondatban. Így viszont az ember csak a fejét kapkodja, mert nem érti, komolyan kéne-e venni legalább egy kicsit ezt az egészet, és ha igen, akkor mégis hogyan lenne ez lehetséges?

A Hetedik alabárdosban benne van egy ironikus gúnyrajz lehetősége is a színházi szakmáról (azt most hagyjuk, ez mennyire mozivászonra kívánkozó téma), de Vékes Csaba – aki egyébként Ananász-generáció című színdarabjából ítélve kifejezetten tehetséges drámaírónak tűnt – ebben sem megy el elég messzire, megmarad az alapoknál. A színházigazgató irodájában saját magáról van kint olajfestmény, a gazdasági vezető karót nyelt és képtelen minden kompromisszumra, a vezető férfiszínész önimádó pojáca, a – valami rejtélyes okból Fehér Elephántról mintázott – színikritikus pedig avantgárd félbolond, aki előadásokat tud az égbe vinni vagy megbuktatni. És mindez nem mond el semmi többet a színházról, az emberekről vagy bármiről annál, mint ami bárkinek elsőre eszébe jutna, hiába jelenti ki (véletlen) öniróniával az egyik szereplő a filmben, hogy a sztereotípiák mindig működnek.

Ennél viszont sokkal kellemetlenebb az a tényleg itt is működő sztereotípia, amit inkább szokták patriarchális vagy macsó hozzáállásnak nevezni, és ami ezúttal a rendezőre igaz. Eleve kínos, hogy a férfirendező az egész filmet vaginairánt közelíti meg: a narráció szerkezete az, hogy a film legnagyobb részét a főszereplő mondja el a nézőknek, mikor a vezető színésznő lábai közt fekszik, és próbál nem elélvezni. Így az első kép is rögtön a vonagló, meztelen nő. Majd később a filmbeli férfi rendező elintézi, hogy a színpadon csókolózhasson a színésznővel a férfi mellékszereplő, aki aztán a rendezővel beszéli meg, hogy vajon „bedughatja-e a nyelvét” a nő szájába. (Úgy dönt, hogy bedughatja.) És persze a konfliktusmegoldás módja is az, hogy a rendezőnek csak le kell fektetnie a színésznőt, hogy rendbe jöjjenek a dolgok – és tényleg.

Pedig a filmben csupa jó színész játszik, már ha tud, már ha van mit játszani az eltúlzott közhelyeken meg a kabarétréfákon kívül. A két főszereplő, Bánki Gergely és Nagy Ervin kapta erre a legkevesebb lehetőséget, de Bezerédi Zoltán például folyamatosan remek, sokatmondó gesztusokba, arcrezdülésekbe, szemöldökrángásokba tudja belesűríteni a sarokba szorított igazgató szorult helyzetét, és azt a paradoxont is mindig újra izgalmassá tudja tenni – legalábbis színészi értelemben –, hogy neki annak kell örülnie, ami rossz, és bajt hoz rá, ami jó. Sárközi-Nagy Ilona pedig nem hajlandó pantomimezni, ő mindig lop egy kis rejtélyességet a figurája számára, a szemében mindig látszik, hogy őt nem lehet elsőre kiismerni; nagyon finom változásokkal tud nagyon sok mindent kifejezni.

De minderre kevés lehetőség van, mert a forgatókönyv nem rájuk épít – csak az nem derül ki mindvégig, hogy akkor mire. Pedig a Filmalap Inkubátor-pályázatának elvileg az lenne a lényege, hogy gondozza a forgatókönyveket is; nehéz megérteni, ez a szedett-vedett, sehonnan sehová nem vezető, életszerűtlen és rossz dialógusokkal teli könyv miért vált filmmé ebben a formában. Vagy hogy miért mondja azt a főszereplője a saját színdarabja kapcsán: „Az a kötelességünk, hogy amit előadunk, az szóljon tényleg rólunk”, ha egyszer a film író-rendezője ezt ennyire nem érzi fontosnak. Nem tudom elképzelni, ki az a „rólunk”, akikről, akiknek ez a film szól.