Érdemes odafigyelni a hülye kis Salamon királyról szóló filmre

A Salamon király kalandjai című animációs film magyar-izraeli koprodukció, magyar volt a forgatókönyvíró és a rajzolókat irányító animációs rendező is. De hál’ istennek a film a két készítő fél közül sokkal inkább az izraelieknek szól. Hál’ istennek, mert arról beszél, hogy örököljük meg apáink bűneivel együtt a bennünket körülvevő országokkal együtt a gyűlölködést, és hogyan lehetne az ellen tenni, hogy mi már mégis békében élhessünk egymással, túllépve a régi sérelmeken.

Persze szó sincs arról, hogy ez a tanulság ne lenne mindig és mindenhol örök érvényű, még akkor sem, ha a Közel-Keleten egy kicsit jobban visszhangzik is a hangja, mint nálunk. És épp ez az örök érvényűség a legjobb a filmben, pontosabban nem is: az a legjobb, hogy egyáltalán van bármiféle üzenete, ami így vagy úgy, de mindenhol visszhangozhat. Ez még felnőtteknek szóló filmektől sem természetes, sőt, gyerekfilm esetében viszont még annál is nagyobb öröm.

Mindehhez a keretet a nagykamasz Salamon király szolgáltatja, de a bibliai sztorik rajongói elől elhajolva, halkan jegyzem meg, hogy ez tulajdonképpen teljesen mindegy, mert ez a film nem valamelyik Bölcs Salamon-történetre épül, hanem egy olyan fejlődésregényt mond el, ami igazából bármelyik király fiatalkorával működhet. A sztori egy eredeti és jó ötlet révén arról szól, hogy milyen volt, amikor Salamon még minden volt, de bölcs aztán biztosan nem. Inkább egy beképzelt, nagyszájú, de kis tudású piperkőc, akinek éretté kellene válnia az uralkodásra, mert egyelőre nagyon messze van tőle.

És itt jön a nagyon egyszerűen lefordítható metaforába ágyazott kaland: egy Salamon apjának egyik régi diadala révén megalázott ember bosszút esküszik, és rászabadítja a gyűlölködés démonát Jeruzsálemre, akinek „egyetlen leheletétől egymás torkának ugrik két testvér”. És hirtelen mindenkinek az lesz a legfontosabb, hogy bármi áron, bármilyen fegyverrel bosszút álljon a múltért, és a legjózanabbak is elvesztik az eszüket a nagy harciasságtól. Sőt, ez igazából annyira egyértelmű kép, hogy talán még metaforának sem kell nevezni, ahogyan azt sem, ahogy végül Salamon az ártalmatlanabb állatok hadserege segítségével harcba indulva közli, hogy az erőszakot csak a szelídek győzhetik le, meg hogy békére csak akkor van lehetőség, ha hátat fordítunk az ilyesfajta utálkozásnak. És egy olyan film, ami ilyesmiket próbál megtanítani az iskolás gyerekeknek, minden tiszteletet megérdemel.

Ráadásul még ezen kívül is elfér benne pár kedvesen és visszafogottan népnevelő motívum arról, hogy abban érdemes igazán bízni, aki akkor is mellettünk áll, ha nem számít ellenszolgáltatásra, meg hogy a különféle emberi erények mennyivel fontosabbak, mint a szép kinézet. Ami lehet, hogy elsőre kicsit távol állónak tűnik a filmtől, de pont az a jó, hogy Böszörményi Gyula forgatókönyvíró (Gergő és az álomfogók) és Albert Hanan Kaminski rendező (Pettson és Findusz-rajzfilmek) minden történetszálat teljesen harmonikusan be tudnak illeszteni a nagy egészbe; ezt éppen a megrendezett és a szerelmi házasság közül választani kényszerülő Salamon történetébe.

A történet pedig feltűnően következetes és jól kidolgozott, egy percig sem nézi hülyének a nézőit csak azért, mert azok gyerekek. Jó a dramaturgia, a film végig izgalmas, az újabb és újabb küldetések, feladatok, kalandok egymásból következnek, soha nem érezni az izzadtságszagot meg a papírízt. Így a jellemfejlődés íve is okosan épül fel: ahogy minden mesében, itt is gyakorlatilag népmesei próbákat kell megoldania a főhősnek, hogy felnőtté váljon, de ez itt mindig logikusan következik a cselekmény menetéből, sosem érezni keresettnek. Ráadásul még a női főszereplő is erős, karakán, független figura, pedig a mesékben elég ritkán ilyen kiegyensúlyozottak a nemi szerepek. (Ahogy a többi filmben is.) És ha már kiegyensúlyozottság: az is jó, hogy a figurák sem fekete-fehérek: aki alapvetően árt, annak is van emberi oldala, az is képes a változásra, sőt, még a főszereplő sem valami nagy csodás esemény vált feketéből fehérre, előbb végigéli a szürke ötven árnyalatát (na nem úgy, hiába van nála pálca meg egy bevállalós csaj), és fokozatosan változik meg.

És sokszor még a poénok is jók – például az a jelenet, amelyikben a szegény petrai királylány minden kérőtől valami tevés ajándékot kap, és már a háta közepére se kíván még egy teve-tematikájú hülyeséget –, igaz, ez ugyanakkor a film leggyengébb pontja is, mert a poénosság sokszor megy az ízlésesség kárára (a „hamarosan láthattok egy rókát rókázni” mondattól az ember feje is megfájdul).

Hogy a Salamon király kalandjai látványvilága, grafikája is a gyenge pontok közé sorolható-e, azt nem könnyű eldönteni. Az biztos, hogy nincs szó igazán esztétikus rajzokról, de ez nem is feltétlenül kell, hogy cél legyen. A látvány valahol félúton van a régimódi, Disney-s, festmény-szerű rajzok és a nagyon látványosan számítógépes animáció között annak ellenére is, hogy rajzolt képekről van szó. De ebből a középutasságból nem igazán rajzolódik ki egységes, emlékezetes világ – ahogy már az animációs rendező Pálfi Zsolt amúgy igazán remek saját filmje, a Lengemesék esetében is így volt. A szépen megmunkált esztétizáláshoz képest nem elég kidolgozottak sem a figurák, sem a hátterek, a számítógépes profizmushoz képest meg sok a könnyebb megoldás, a tárgyak például valójában sosem érintkeznek egymással, inkább olyan, mintha egyszerűen két réteget csúsztatnának egymásra, az egyiken mondjuk a lehulló kövekkel, a másikon meg az ettől még érintetlenül maradó földdel.

A Salamon király kalandjai ezzel együtt is megérdemelné a nagy figyelmet: a mögötte lévő szándék, a közlésvágy olyan olyan jellegű igényességről árulkodnak, ami sokkal fontosabb még a felszín, a megvalósítás igényességénél is.