Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMCsak nézzük, ahogy telik a kurva élet
Kritika a Legjobb úton című magyar filmről
További Cinematrix cikkek
- Megtörtént esetet dolgoz fel a Netflix új sorozata, pont ettől hátborzongató
- Eszméletlen, amit Robert Downey Jr. ebben az új sorozatban művel
- Nagy bejelentést tett Sylvester Stallone, új évaddal jön a Tulsa királya
- New Yorkban szerették a Most vagy soha! című filmet
- Keanu Reeves újabb népszerű filmsorozathoz csatlakozik
Egy matrac a földön, azon alszol, ha alszol, ágyad nincs is, minek, nem köt ide semmi, nem húz le a földre a kemény fa sem. A hangod jó, de nem annyira, hogy máshol is megéljen a helyi kiskocsma kisszínpadán kívül, de annyira igen, hogy beleszeressen a faluból elszármazott fiú, az a titokzatos tekintetű, és ha már épp te vagy az, akié a hang, akkor ne csak abba, de beléd is. Ő bejárta a világot, zenélt az utcán, minden járdaszigetet ismer a gitárja, ami iszonyú romantikus volt egy évig, két évig, három évig, aztán ő is rájött, hogy ennek eleje volt, de vége nem lesz: marad az utca, csak körülötte a város lehet más, a siker, a tehetség nem.
Hívja az élet, hogy folytatni kéne, beülni egy autóba, cigit sodorni, gitár, trombita a csomagtartóban, bőgő a tetőre kötve, és nekimenni a Balkánnak, de nem tudja, akarja-e ezt még mindig, újra, ugyanúgy bele a végtelenbe. Hogy romantikus-e még, vagy már kilátástalan, vagy már szánalmas. Akkor inkább az a matrac a földön, ágy nélkül, rajta a lánnyal a kiskocsmából, benne a szép hanggal. Talán többet ér egy ilyen hang és hozzá az a finom ölelés, és az a csönd, ami tőle olyan szép, mint az éneklés, mintsem elindulni megint ugyanazon az úton. Lehet, hogy fel kéne nőni, és lehet, hogy felnőni csak akkor lehet, ha megáll kicsit az ember, de ezúttal nem az út szélén, hanem lelépve az útról, a jól ismertről, arról, amelyiken a kitett kalap szokott lenni az előre belekészített egyeuróssal. Lehet, hogy nem kell annyira félni a csöndtől, a megállástól, hátha ezt hívják felnőttkornak.
Ezeket a hangulatokat próbálja megragadni Túri Bálint Márk diplomafilmje, a Legjobb úton, mi meg csak nézzük, ahogy telik a kurva élet, mint Tarr Béla filmjeiben, és a hasonlítás nem véletlen, persze nemcsak a fekete-fehérség miatt. Hanem mert Túri is mintha pont valami olyasmire törekedne, amit az a kollégánk írt a Sátántangóról, aki soha nem látott még korábban Tarr Béla-filmet:
Ha a valóság fekete-fehér lenne, az pont így nézne ki.”
A Legjobb úton-ban, ha valami, akkor pont ez tud magával ragadni: a valóságosság. Az életérzés, amit valamennyire biztosan minden késő húszas, kora harmincas magyar ember megtapasztalt már: menni vagy maradni? A romantikus vágyaknak élni, mint egy igazi életművész, vagy azt csinálni, amit ebben a társadalomban csinálni szokás: megfelelni az elvárásoknak? Törődni azzal, hogy mi lenne a jó anyukámnak, a haveroknak, a barátnőmnek, vagy menni a lelkem után?
Pont erről szól a film, egy tulajdonképpen semmilyen történeten keresztül: egy srác végigutcazenélte a világot, és amíg az újabb vízumra vár, hazamegy az anyja falusi házába, újra találkozik a régi barátokkal, és összejön a saját fiatalabb, női verziójával. És ami még fontosabb: választásra kényszerül, hogy akkor tényleg ez legyen tovább, vagy meg kéne most már állapodni. Ennyi az egész történet, minden ismerős benne, és pont ez a lényeg: hogy tényleg minden ismerős benne.
A történetnél fontosabb a színészek szuggesztivitása, és a rendező ezt legalább a játékidő felében ki is tudja hozni a szereplőkből, ami egyáltalán nem rossz arány, pláne, hogy azért a maradék időben sincs szó semmi ripacskodásról, csak lehet azért érezni a mondatok megírtságát, a gesztusok megrendezettségét. De nagyobb szó, hogy fele részt viszont nem lehet, és olyankor tényleg magunkat, vagy egy barátunkat, vagy egy magunkból és egy kicsit az összes barátunkból összegyúrt embert látunk élni a vásznon. Talán azért, mert a rendező nem akarja coolnak mutatni a figuráit, inkább azt szeretné, ha nem a menő zenészt hallanánk ki a gitárpengetésből, hanem a kétségeket, ha nem a tehetséget vennénk észre az énekesnő hangjában, hanem körülötte a lehangoló környezetet.
A két főszereplő, Cservenka Ferenc és Walters Lili pedig képesek is arra, hogy erre tereljék a nézői figyelmet. Cservenkából végig süt valamiféle bizonytalanság, semmi nincs a gesztusaiban a nagymenő világpolgárból, csak egy bizonytalan, túl nagy, túl komoly döntések előtt álló emberből. Walters Lili pedig jobb, mint eddig bármikor, olyan finoman tud a szélsőségek elkerülésével lavírozni az érzések között, és olyan szépek és sokatmondóak a vásznon keresztül is puhának tűnő ölelései – a rendező jó ötlete, hogy
Ahogy szimpatikus a bájos stop motion animáció is, amikor a főszereplő felidézi a gyerekkorát egy űrhajós játékkal, meg az elképzelt űrutazással, még akkor is, ha az űr egy kicsit elcsépelt szimbólum a magány lefestésére. Csak a film vége, a legutolsó pár másodperce az, ami jobb lenne, ha nem lenne: semmi szükség rá, hogy a rendező megmutassa, hogy döntött a főszereplő, hiszen addig minden néző a saját álláspontja szerint tudott azonosulni a történettel, így meg a film egy mozdulattal kizárja az emberek felét. Ennél az összes többi másodperc sokkal érzékenyebb, okosabb, hitelesebb és ötletesebb.
Rovataink a Facebookon