Tíz mesteri perc, amiért érdemes végignézni egy filmet

Van olyan kétórás film, amelynek csak az utolsó tíz perce jó igazán, de ez a tíz perc is elég ahhoz, hogy azt mondjuk: egy jó filmet láttunk. Nem olyan jót, mint amilyen jó lehetett volna még sokszor tíz hasonló perc révén, de olyat, amit mégis jó volt látni. Amikor a pohár a végére lesz mégis inkább félig teli.

Ilyen film Mészáros Márta Aurora Borealis – Északi fény-e is. Amelynek az utolsó jelenetei mindent átértelmeznek, és egészen új dimenziókat adnak hozzá az addigiakhoz, de még azt is átírják, hogy egyáltalán miről szólt az egész: sokkal többről, mint egy nyomozásról egy nő eltitkolt múltja után. Inkább arról, ahogyan az egész társadalomra ható történelmi traumák milyen alapvető erkölcsi döntésekre kényszerítik az egyéneket emberségről, emberségességről, és mindez milyen mélyen tudja meghatározni az egymáshoz való emberi hozzáállást, akár az anyai, gyermeki szeretetet is. Hogy egy-egy olyan sötét folt a történelemben, mint a túl sok magyar számára ismerős nemi erőszaktevő szovjet „felszabadító” katonáké, egyrészt pillangó-effektusként hány ember életére hat ki a világnak szó szerint minden szegletében, másrészt hogyan változtathatja meg egy-egy személy teljes identitását, olyan mélységig, amiről amúgy azt sem hinnénk, hogy megváltoztatható. (És amely mélységről spoiler nélkül lehetetlen többet írni.)

Gyönyörű Törőcsik Mari utolsó jelenete, mert nem is az egész filmet foglalja össze, hanem egy egész életet, egy egész sorsot. És tényleg igazán szép tud lenni a film utolsó gondolata a szeretet erejéről, annak ellenére, hogy ilyesmit szinte soha nem lehet giccs nélkül létrehozni; itt mégis sikerül. És nagyszerű, ahogyan Mészáros Márta végül lezár egy olyan történetet, amit érthetetlen, hogyhogy más magyar játékfilmes még nem mesélt el annak ellenére, hogy milyen fontos pontja a magyar történelemnek; illetve már az is nagyszerű, hogy egyáltalán szó van minderről, az pedig csak a koszorú a síremléken, hogy végül sikerül egy egészen egyéni látásmódot is behozni a történet- vagy történelemmesélésbe. (Tévében az Elhallgatott gyalázat, könyvben Polcz Alaine és az Asszony a fronton beszélt a témáról.)

És itt lenne jó abbahagyni a filmről való beszédet, mert végül is ez az, ami igazán fontos: hogy el legyen mondva, amit valakinek el kellett mondania, és annak még erős hatása is legyen a nézőre, hogy ezáltal tényleg bekerülhessen a véráramába, és a film kérdései ott is maradjon egy ideig. De mégsem lehet nem gondolni arra, hogy egy ilyen erős történettel, egy ilyen felkavaró zárással mennyire jó film lehetett volna az Aurora Borealis, de az utolsó tíz perc kivételével mennyire nem sikerült a varázslat.

Mintha Mészáros Mártának tényleg csak és kizárólag az lett volna fontos, hogy elmesélje a történetet a-tól z-ig a kómába eső idős asszonyról (Törőcsik Mari), akinek végre szeretne többet megtudni a múltjáról a lánya (Tóth Ildikó), megtalálva a második világháború utáni időszakból néhány érthetetlen fényképet, rajzot és levelet. És akinek így egyre több minden derül ki fiatalkori szerelméről, meneküléséről a szovjet katonák elől és a lánya születésének körülményeiről.

És a történet szépen halad is előre, váltakoznak a jelenbeli részek a felnőtt lány egyre lelkesebb-elkeseredettebb kutatásával, meg a flashbackekkel, amelyekben a mindvégig kitartó ijedtségét és dacosságát a felszínről egyre inkább magába mélyítő Törőcsik Franciska játssza Törőcsik Mari fiatal énjét. De ez az előremenetel mintha tényleg csak egy letudandó eszköz lenne, amin Mészárosnak muszáj végighaladnia, de inkább jutna már el ő is a legfontosabb pontig, a végéig, a többi meg csak legyen meg végre.

Így az Aurora Borealis végig hemzseg a filmes közhelyektől, a legegyszerűbb sablonmegoldásoktól. Az olyanoktól, amelyek kevésbé a szerzői látásmódot, az egyéni kézjegyet és a hasonló dolgokat juttatják az eszünkbe, inkább az ékegyszerű szabályok szerint működő tömegtermékként üzemelő filmeket. Mint hogy ha valaki épp a múlton gondolkodik, akkor elővesz egy fotóalbumot, és lapozgatni kezdi. Vagy ha a rendező azt szeretné, hogy tudjuk, az egyik szereplője egy orvossal beszél, akkor a szereplő besétál a képbe, és életszerűtlen hanghordozással belemondja a telefonba, hogy „Köszönöm, doktor úr, akkor majd hívni fogom!”, ha meg az ember megáll a reptéren, akkor már kint a parkolóban bemondja a hangosbeszélő pont az ő utazásuk minden adatát. Ha pedig két ember között épp harmonikus a kapcsolat, akkor a szembesütő nap sugaraitól ölelve, fehér selyemruhában omlanak egymás karjaiba – és így tovább.

Gondok vannak a ritmussal, a dramaturgiával is: akadnak a túl hosszú, de túl keveset jelentő jelenetek, és szinte teljesen fölösleges történetszálak is, Tóth Ildikó karaktere elvált (?) férjének például olyannyira nincs semmi szerepe sem a történet, sem a mondanivaló szempontjából, hogy ha egy az egyben eltűnne a filmből, akkor sem sérülne az egész. De Mészárosnak nem igazán sikerül feszültséget sem teremtenie, pedig sok olyan rész van a filmben, ahol érezhetően szükség lenne rá, de inkább csak úgy sorra megtörténnek a dolgok. És a múlt és jelen közti váltások is esetlegesnek tűnnek. Inkább ügyetlennek, mint emlékezetesnek érződik a film technikai, formai, praktikus megvalósítása.

Így végre készült egy fontos magyar film egy olyan korszakról, egy olyan eseménysorozatról, amiről beszélni kell, és amiről más országok talán többet beszélnek nálunk. Mészáros Márta végre megtett egy nagy lépést a jó irányba – ezt pedig semmi nem tudja felülírni, még a saját filmjének hibái sem.