Olyan volt Scarlett Johanssonnal dolgozni, mint bármelyik kamasszal

Gárdos Éva szülei még csecsemőkorában Amerikába disszidáltak 1956-ban, de ő még hat évig Magyarországon maradt, csak később ment utánuk. Amerikaiként, a szüleivel ellentmondásos viszonyban nőtt fel, aztán az Apokalipszis most legendás forgatásán találta magát Francis Ford Coppola oldalán. Filmes vágó lett, és lassan beindult a hollywoodi karrierje, dolgozott és jóban volt Prince-szel, vágott Nicolas Cage- és Cher-filmet is. Alig tudott magyarul, amikor Andy Vajna először Magyarországra hívta dolgozni, aztán itt forgatta le a gyerekkoráról és a szüleiről szóló Amerikai rapszódia című első saját rendezését. Most már magyarul interjúztunk vele, mert ragaszkodott hozzá, hogy itt nem angolul akar beszélni. Második saját filmje, a Budapest Noir miatt, de nem csak arról beszélgettünk vele.

Ön tudja, valójában ki a Budapest Noir álnéven író szerzője, a rejtőzködő Kondor Vilmos?

Tudom, de nem mondom meg. Akkor találkoztunk, amikor Szekér Andrással elkezdtük írni a forgatókönyvet. A forgatásra is kijött kétszer, de senki nem tudta, hogy ő az, csak ült a monitor mellett, lehetett volna egy családtagom is. Csak Kolovratnik Krisztián találta ki.

Miért pont a Budapest Noirt választotta második rendezése alapjául?

Amerikában sokan tudják rólam, hogy magyar vagyok: ajánlották nekem a könyvet, még angolul olvastam el. Nagyon tetszett, és vágytam is visszajönni Magyarországra. Tetszett, hogy Budapestről szól, és amikor játszódik, 1936, érdekes év volt az ország számára. A könyvben az emberek nem akarják látni, hogy mi történik az országban, és ma is ez van: Amerikában senki nem meri kimondani, mi fog történni, és azt hiszem, ez Magyarországon is igaz. Sok a probléma, feszültségek vannak a gazdagok és a szegények között, vagy Amerikában ott a borzasztó migránskérdés is.

Ön migránsnak tartja magát vagy amerikainak?

A szüleim elmentek, még amikor pólyás voltam, hat évig nevelőcsaládom volt. Utána traumatikus volt a szüleimmel élnem, akiket egyáltalán nem ismertem, és akik nem ismertek engem. Hiába tudtam angolul, egy kicsit mindig úgy éreztem, hogy nem vagyok otthon. Először akkor jöttem, amikor tizennyolc éves voltam, mert meg akartam ismerni a nevelő szüleimet. De az elmúlt húsz évben már sokat voltam itt. Csak akkor kezdtem megélni, hogy két otthonom van, amikor elkezdtem Magyarországra járni. És ez jó tud lenni, de amíg erre rájössz, addig nehéz. Már amikor először jöttem, elkezdtem megérteni, miért vagyok ilyen, miért érzem magam furcsán ott is és itt is. Az ember fiatalon még azt hiszi, fáj, ha nem olyan, mint mindenki más, idősebb korban viszont rájön, hogy ez jó.

Ezek szerint először még az előző rendszerben jött Magyarországra.

Hippi voltam, Európában utazgattam. Felszálltam a vonatra Párizsban, és idejöttem.

És nem lett semmi problémája?

Nem, semmi. Én olyan naiv voltam! Kérték az útlevelemet, odaadtam, és ennyi. A szüleim meg majd elájultak, hogy majd nem fognak visszaengedni. De visszaengedtek.

Azóta tudta tisztázni a szüleivel, miért disszidáltak önt csecsemőként hátrahagyva?

Az Amerikai rapszódiában próbáltam tisztázni. Sok immigránsnak kellett így tennie, és nem azért, mert úgy döntöttek, hogy „jó, akkor itt hagyjuk a gyereket”. Őket valaki átvitte a határon, és úgy volt, hogy értem is eljön, de mégis más jött, és vele a nagymamám nem engedett el. Ez tipikus immigráns mese, Amerikában is sokan vannak így.

Meg tudott bocsátani a szüleinek?

Az Amerikai rapszódia előtt elég kemény, rossz lány voltam. Aztán lett egy fiam, és elkezdtem érezni, mit élhet át egy anya, ha nem tudja, milyen volt kicsinek a gyereke, és milyen nehéz lehetett a szüleimnek. Elkezdtem megérteni, miért volt olyan nehéz a viszonyunk egymással.

A pályája nem filmesként, hanem tanárként kezdődött.

Tanárként akartam segíteni a szegény gyerekeknek Harlemben, amíg pár év után pénzhiány miatt ki nem rúgták a fiatal munkatársakat. Akkor kezdtem el az ismerőseim egy kis költségvetésű filmjében dolgozni.

Ha jól tudom, ez az iskola Harlem egyik legrosszabb részén volt. Hogy bírta a kihívásokat fiatal nőként?

Fiatalként az ember még jobban bírja az ilyesmit, mert még idealista, és azt hiszi, bármit elérhet. A tanárok nagyon féltek a gyerekektől, akik mind feketék vagy Puerto Ricó-iak voltak. Én próbáltam sokkal liberálisabban tanítani a kisgyerekeket. Például a könyveknek, amiket olvasniuk kellett, semmi közük nem volt az életükhöz, úgyhogy olyasmikkel próbálkoztam, mint hogy írjanak vagy meséljenek ők saját történeteket, és azokat olvassuk el. Voltak sikereim, de nem annyi, mint reméltem.

A filmes pályafutása aztán egy náci zombikról szóló filmmel kezdődött.

Igen, ez volt az ismerőseim nagyon low budget filmje. Nem is vágóasszisztens voltam: akkor még filmre forgattak, és amit a vágó kivágott belőle, azt vissza kellett tenni a tekercsbe. Ezt csináltam én. Azt nem bántam, hogy náci zombikról szólt, nem a történet volt érdekes, hanem az, hogy a vágó nagyon sokat mesélt a munkájáról. És ugyanebben az épületben dolgozott majdnem minden New York-i vágó, velünk egy emeleten.

Itt találkozott Francis Ford Coppolával?

Ő is egy New York-i vágóval dolgozott; őt kérdeztem, nem lehetnék-e produkciós asszisztens, vagy valami hasonló. Azt mondták: ha fizeted a repülőjegyedet, oké. Mentem, és elég sikeres is lettem, szerettek, és rendesen meg is fizettek.

Mi volt pontosan a feladata az Apokalipszis most forgatásán? Az IMDB szerint „a hegyi törzsek castingját” intézte.

Pontosan így volt. Azok, akik a filmben Marlon Brandóval élnek, egészen másmilyen emberek, mint a manilaiak: fent élnek a hegyen a rizsföldeknél. Akkor még nem tudtam, de mindenki azt mondta Coppolának: őket úgysem lehet megnyerni a filmhez, de ő azért megkért engem.

Találkoztam egy lánnyal Manilában, akinek az anyukája hercegnő volt ebben a törzsben.

Ő elvitt hozzájuk, bemutatott, de ez nem csak úgy megy: főztek nekem vacsorát, etettek, itattak. Végül lejöttek a rizsteraszok közül, ahol éltek, és beköltöztek a faluba, amit nekik építettek. Én voltam a kapcsolattartó, nekem kellett megkeresni a legszebb lányt a 260 ember közül, aki Brando feleségét játszotta, én szóltam, ha bármire szükség volt. Megígértem nekik, hogy amikor megérkeznek, kapnak egy vízibivalyt, hogy feláldozzák a szellemeknek. Coppola felesége, aki a dokumentumfilmet készítette a forgatásról, felvette ezt, és végül be is került a filmbe, abba a jelenetbe, amikor megölik Brandót.

A film forgatása már legendás: beszélnek Dennis Hoppernek szállított kokainról, Coppola idegösszeomlásáról, a Fülöp-szigeteki kormány által kölcsönadott, majd saját harcai érdekében visszarendelt helikopterekről, betegségekről, Martin Sheen alkoholizmusáról. Ezek közül miket látott ön is?

Kokainról nem tudtam, legalábbis nekem senki nem adott belőle. Marihuána volt, ahogy Dél-Kelet-Ázsiában mindig. Sheent se láttam inni, de arra emlékszem, hogy elvitték a helikoptereket. Duvall játszotta a kemény katonát, úgyhogy a helikopterére a díszletesek felírták: Death from above (Halál a magasból), és ezt akkor sem vették le róla, amikor a filippínók használták, készültek is ilyen fotók. Coppola pedig, hát, ideges volt. Ez nagy munka volt, azt hiszem, három asszisztenst is elhasznált. Az is káoszt okozott, hogy Coppola forgatás közben érezte meg, nem eléggé igaz, amit megírt a forgatókönyvben, és ott kellett újra kitalálnia, mi legyen a vége. Én nagyon szerettem, mindig tudtam vele beszélgetni, mindenre nyitott volt, érdekelte a véleményem, még ha a döntéseket ő is hozta meg.

Az Apokalipszis most indította be a karrierjét?

Nem, inkább olyan volt, mint egy iskola. Láttam, hogyan dolgozott ott mindenki, hogy mennyire szeretik csinálni, és semmire nem mondanak nemet. Ez jó lecke volt: az ember sokszor mondaná egy forgatáson, hogy á, ezt úgysem lehet, ez úgysem fog menni. És azt hiszem, a Budapest Noir forgatása is ilyen volt: mindenki nagyon együtt élt a filmmel.

Akkor hogyan folytatódott a pályája?

Kaliforniába költöztem, és még egy kicsit dolgoztam Coppolának San Franciscóban. De eldöntöttem, hogy muszáj most már önállóan dolgoznom, nem lehetek mindig csak valaki asszisztense. Visszatértem a vágáshoz, és elkezdtem építeni a karrieremet. Dolgoztam a tévében, aztán nagy sikere lett egy Valley Girl című zenés filmnek Nicolas Cage-dzsel, és beindult a pályám.

Utána pedig Cherrel dolgozott a Mask című filmben. Milyen volt a kapcsolata a sztárokkal?

Nem igazán volt kapcsolatom – én a vágószobában voltam. Az irodából csak a musztert nézni mész ki, vagy egyszer-egyszer a forgatásra, de azért az nem olyan, mintha részt vennél benne. Ez nehéz munka, ráadásul Amerikában úgy volt, hogy a vágó már az első napokban elkezdett dolgozni az aznapi anyagon – úgy tudom, ma már Magyarországon is így megy. Te vagy a rendező szeme, te tudod jelezni, ha valami nem működik, ha kellene még egy közeli. Elég hosszúak a vágók napjai, és ha néha mégis kimennek a forgatásra, nem ismernek senkit, nincs ott helyük. Persze, mindenki szeret, de azért megkérdezik, mikor mész vissza dolgozni.

A hollywoodi filmes életnek, a partiknak azért részese volt?

Ha véget ér egy forgatás, mindig van egy parti, igen. De mostanában kezdtem igazán partikra járni, hogy bekerültem az Amerikai Filmakadémiába (az Oscar-díjakról döntő, több ezer fős szervezet – K. B.), és ha van egy film, amit nevezni szeretnének, mindig bulival egybekötve vetítik. De nekem a filmnézés a munkám, ezen kívül van egy fiam, van egy barátom – ez az életem.

Prince-szel sem került közelebbi kapcsolatba? Az ő A telihold alatt című filmjét is vágta.

A rendezőkkel mindig jóban voltam,

Prince-szel elég jóban lettünk. Sokat voltunk együtt, éjjel-nappal dolgoztunk.

Sajnáltam, nagyon szomorú lettem, amikor meghalt – nagyon helyes, érdekes, gavallér fiú volt. Ha az ő házában dolgoztunk, mindig hozatott nekünk ennivalót a szakácsával, bár lehet, hogy azért, hogy ne menjünk ki. Számára nem volt igazán kényelmes az emberekkel beszélgetni, úgyhogy ha együtt voltunk, inkább én beszéltem mindenkivel helyette. És a zenéjét is nagyon szerettem, ha fellépett, mindig adott ingyenjegyet.

Húsz éve aztán hazajött, és A miniszter félrelép vágója volt. Hogy került egy magyar film stábjába?

Akkor már nagyon dolgoztam az Amerikai rapszódián, és minden amerikai magyartól tanácsot vagy segítséget kértem. Aztán a producerem egyszer Andy Vajna mellett ült egy repülőn, és elmesélt neki mindent a filmről. Andy megkérdezte: miért nem jövök be az irodájába? De kiderült, hogy az Amerikai rapszódia nem érdekli, nem ezért hívott. Megkérdezte, tudok-e magyarul. Azt mondtam, igen, ami nem volt teljesen igaz. Megkérdezte, nem lennék-e A miniszter félrelép vágója, én pedig azt gondoltam, ha itt szeretnék filmet forgatni, úgyis jó lenne megismernem az országot, megismerni az itteni filmeseket.

Ismerték egymást Vajnával?

Nem, addig nem találkoztunk. Talán azért hívott engem, mert akkor Magyarországon még nem volt szokás azonnal, már forgatás közben elkezdeni a vágást. Aztán az Amerikai rapszódia magyar terjesztésében segített, a Szabadság, szerelemre pedig újra felkért. Akkor szerettük meg egymást Goda Krisztával.

Az Amerikai rapszódia a saját gyerekkoráról, fiatalságáról és a szülei disszidálásáról szól. Régóta el akarta mesélni ezt a történetet?

Igen, vagy hét évig dolgoztam rajta.

És amikor kitette az utolsó pontot, megkönnyebbült?

Azt hiszem, csak akkor, amikor kész lett a film. Erősebb lettem tőle, jobban tudtam, hogy ki vagyok.

A film főszereplője a fiatal Scarlett Johansson. Ő már volt valaki akkor, 2001-ben?

Szerepelt már pár filmben, például A suttogóban, és már forgatta a Tétova tinédzsereket. A casting directorom javasolta, hogy nézzem meg.

Milyen volt vele dolgozni?

Olyan, mint bármelyik tizennyolc évessel. Kicsit dacos volt, mint a kamaszok. Szerettem volna, ha megtanul magyarul, de nem igazán tanult meg. De nagyon helyes volt, szerettem, ügyes volt. Nagyon szerette a kamera, nyugodt tudott lenni: nem csinált sokat, de ez jól működött. És szép volt, szép volt a szeme, az arca, érdekes a hangja. Most is találkozunk még egyszer-egyszer, de már egy felnőtt nő.

Elégedett volt az Amerikai rapszódiával?

Mondjuk nyolcvan százalékban. Őszintén szólva egy kicsit szebbre festettem az életet, mint amilyen volt, különösen a szüleimmel kapcsolatos részeket. Még éltek a szüleim, nem akartam nagyon megbántani őket.

Milyennek ábrázolta volna a filmben a viszonyukat, ha teljesen őszinte akar lenni?

Egy filmben nagyon nehéz úgy felépíteni egy karaktert, hogy ne legyen borzasztó, mert akkor ki akarná nézni, de azért megjelenjenek a keményebb dolgok is. Akkor még nem tudtam pontosan, hogyan lehetnének szimpatikusak is úgy, hogy a nagyobb fájdalmaim is megjelennek.

Mit szóltak a filmhez a szülei?

Nagyon büszkék voltak, hogy a barátaik arról beszélnek, a lányuk csinált egy filmet, és bekerültem a New York Timesba. Csak ez számított, igazából mondhattam volna akármit.

Aztán újra Magyarországra jött a Szabadság, szerelem miatt. Különleges film ez az ön számára? Hiszen 1956-ról szól, ami a szülei menekülése miatt az ön számára is fontos dátum.

A forgatókönyvet Joe Eszterhas írta, de aztán valami történt, talán megbetegedett, és nem tudta befejezni; Andy még Los Angelesben kért meg, hogy nézzem meg a könyvet. Szeretem az olyan munkákat, amelyekhez kutatni kell. Például azt a lányt, akit Dobó Kata játszott, a valóságban is felakasztották, és amikor a kivégzésre vitték, mindenki kiabált neki a börtönben. Ilyesmiket találtam, és ezeket mind betettem a forgatókönyvbe, mert az igazság sok szempontból még erősebb, mint amit kitalálsz.

A szüleim soha nem beszéltek 1956-ról. Talán ezért is foglalkoztat annyira Magyarország, mert soha senki nem beszélt nekem róla.

Azt is csak tíz évvel ezelőtt tudtam meg, hogy az egész családom zsidó volt, csak később lettek keresztények, ezt nekem sosem mondták el.

Talán ezért is érdekelt a Budapest Noir, amiben Szöllösy (a filmben Kulka János – K. B.) szintén elmondja, régebben zsidó volt, csak kikeresztelkedett. A fiam apja zsidó, úgyhogy mondtam is a fiamnak: most már igazán zsidó vagy! Nem vagyunk vallásosak, de ha van egy titok egy családban, az mindig nagyon érdekes.

Hogyan vészelte át a családja a holokausztot?

Nem tudom, mert már meghaltak a szüleim, mire ezt megtudtam. Az anyukám két unokatestvére Amerikában élt, és mindkettejüknek volt egy-egy lánya: amikor az egyik unokatestvér meghalt, hárman együtt ebédeltünk a lányokkal Texasban. Ott került szóba, hogy én templomba vagy zsinagógába jártam-e. Azt feleltem, nem jártam zsinagógába, hiszen nem vagyok zsidó. Mire ők: de hát persze, hogy zsidó vagy! Csak így, egy ebéd során jött elő az egész.

Társrendezője volt a Magic Boys című Koltai Róbert-filmnek, amit nagyon nem szeretett a kritika és a közönség sem.

Már korábban ismertem Robit. Ebben a filmjében szerepelt Michael Madsen és Vinnie Jones, Robi viszont egyáltalán nem beszél angolul. „Where is my handbag?” – emlékszem, ennyi volt az angoltudása. Ezért akartak valakit, aki mellette lehet; egy fordító sokszor nem elég. Felhívtak, én meg igent mondtam: olyan nehéz rendezői munkát találni! Csináltam pár tévéfilmet, de igazán nem volt sok lehetőségem. Az ember mindig tanul az ilyen munkákból. A filmmel már nem tudtam sok mindent csinálni, addigra már ment a forgatás. A forgatókönyv egy kicsit kaotikus volt, nem volt logikus, nagyon sok munka kellett volna ahhoz, hogy ez ne így legyen.

A Budapest Noir megfilmesítése mennyiben volt az ön, és mennyiben Andy Vajna ötlete?

Andy nem tudott semmiről. Tetszett nekem a könyv, és úgy éreztem, jó lenne egy filmet készíteni Budapestről. Persze tudtam, hogy van ez a Filmalap, de először Kemény Ildikó producert kerestem meg. Aztán a tervet beadtuk a Filmalapnak, és kaptunk pénzt arra, hogy felvegyük forgatókönyvírónak Szekér Andrást – nagyon jóban lettünk, sajnálom, hogy nincs már velünk. Hét-nyolc vázlat készült, Goda Kriszta, aztán később Hegedűs Bálint, a Filmalap forgatókönyv-fejlesztői segítségével. Ez után került sor a döntésre; Andy ott volt a szobában, de azt hiszem, nem is szavazott. Akkor kértem csak tőle segítséget, amikor a traileren és hasonlókon dolgoztunk, hiszen mégiscsak hatvan filmet csinált, nagyon tehetséges. Ő nem igazán volt ebben benne, de a premieren láttam, hogy tetszett neki.

Hollywoodban mit tartottak Andy Vajnáról?

Ő nagy producer volt ott, ő kezdte ezt az egész független filmezést

abban az értelemben, hogy felvett egy csomó olyan érdekes filmest, mint Oliver Stone. Neki és a partnerének volt egy nagyon sikeres cége, olyan filmeket csináltak, mint a Rambo. Akkoriban még nem volt így kiépülve a stúdiórendszer, ő pedig lehetőséget adott a rendezőknek, és tisztelte is őket, ahogy a színészeket is.

Mennyire volt nagy kihívás a Budapest Noirhoz felépíteni az 1936-os Budapestet?

Nem volt akkora költségvetésünk, mint Hollywoodban, nem tudtunk teljes utcákat lezárni, mindig meg kellett kérni a járókelőket, hogy várjanak egy picit, amíg a színészek végigsétálnak az utcán. A Keleti pályaudvaron csak akkor tudtunk forgatni, amikor nem jártak a vonatok: este vettük fel azt a jelenetet, amikor meghozzák Gömbös Gyula koporsóját, aztán hajnalban azt, amikor Tenki Réka elindul, gyorsan, hogy végezzünk, mielőtt el kell vinni a régi vonatot, mert beindul a közlekedés. A két felvétel között talán egy óránk volt – egy kicsit durva volt. Nem volt könnyű, de azt hiszem, jól megcsináltuk. Nem egy budapesti képeslapot akartunk csinálni. Ez a film egy sötétebb világról szól.

Borítókép: Scarlett Johansson az Amerikai rapszódiában.