Ennek a Batmannek már egy foga sem maradt

Kicsit vonatkoztassunk el attól, hogy az emberek többségének joggal van elege a szuperhősökből. Igen, lassan minden hónapban van egy maszkos-köpenyes fazon, akivel tele van minden hirdetés, tévéreklám, újságcikk, tök érthető, ha sokaknak ez már kezd fárasztóvá válni. Éppen ezért sokkal izgalmasabb a műfajt amolyan hollywoodi belharcként, a blockbusterek Real Madrid/Barcelona/Atlético Madrid-versengéseként kezelni, amikor a nagy amerikai filmstúdiók (Disney, Fox, Warner) ugyanabban a ligában próbálnak a legjobbak lenni. Ilyen szempontból a Disney inkább egy Bayern München vagy egy Juventus, egy évek óta domináló szupererő, amit minden évben próbálnak megszorongatni, de hiába. Hiába, ugyanis a Warner eddigi legnagyobb dobása, Az igazság ligája pont annyira nyomasztóan unalmas, mint egy oda-visszavágós meccs második felvonását nézni azután, hogy első mérkőzésen az erősebb fél hat-nullára verte az ellenfelet.

Nagyon nehéz úgy bármit is írni Az igazság ligájáról, hogy nem térünk ki a film egyik legtragikusabb háttér-információjára. Május végén jött a hír, hogy Zack Snyder rendező és producer felesége kiszáll a film munkálataiból (20 éves nevelt lányuk öngyilkos lett), helyükre pedig nem más érkezik, mint Joss Whedon. Whedon ugyebár Kevin Feige mellett az egyik nagy koponya volt, aki egészen a Bosszúállók 2-ig egyengette a brutálisan nagyra nőtt Marvel-filmuniverzumot, majd annyira megviselte az egész, hogy csöndben visszavonult. A csere azért is pikáns, mert ami Whedon volt a Marvel/Disney-párosnál, az volt Zack Snyder a Warner/DC-nél.

Igen ám, csak amíg Whedon a kissé gyengécske Bosszúállók 2 után simán emelt fővel távozott, és maradt elképesztően sikeres bármi, amire a Disney rányomta a Marvel-logót, addig a Warner saját szuperhősös filmjeit egyre több kritika érte, és a kimagasló bevételek ellenére is kezdtek felerősödni azok a hangok, hogy Snyder látványvilága túlságosan rátelepszik mindenre. Az acélembertől az Öngyilkos osztagon át egészen a Wonder Womanig mindenhol érezhető volt Snyder hatása. Az élénk színek vagy a humor hiánya, a mindent beterítő sötétség, a magukba forduló hősök, az iszonyatosan sok és túlságosan stilizált CGI, az állandó szuperlassítások mind-mind megtalálhatóak a DC nagy filmes univerzumában, és most Az igazság ligájánál csúcsosodott ki, mennyire elfáradt ez a séma. Vagy inkább be sem tudott igazán melegedni.

Ha az előbb emlegetett tragédia nincs, valószínűleg Whedon sem kerül a képbe, cserébe Az igazság ligája lehet, hogy egy koherensebb egészet alkotott volna a jól megszokott DC/Warner-zagyvaság helyett. Rengeteg hír érkezett arról, hogy még Whedon előtt is többször újra kellett venni jeleneteket utólag, pótforgatást rendeltek el, a stúdió nem volt elégedett Snyder munkájával. Erre jön egy borzalmas családi tragédia, és kénytelenek felbérelni a konkurencia korábbi nagyágyúját, hogy fejezze be annak a férfinak a munkáját, aki a 2013-as Superman-film óta csak arra várt, hogy végre egy vásznon lehessen Batman, Superman, Wonder Woman, Kiborg és Flash, vagyis a DC saját szupercsapata. Helyette gyászolva olvashatta a híreket, hogy a Warner egy kisebb stúdiófilm áráért (25 millió dollár) két hónapos pótforgatást rendelt el, és még arra is hajlandóak voltak, hogy a Mission Impossible 6 miatt bajuszt növesztő Henry Cavillről digitálisan tüntessék el az arcszőrt, csak rázza már gatyába valaki ezt az egészet. Sajnos nem sikerült.

A Vigasság Hibája

Az igazság ligája voltaképpen a Batman Superman ellen folytatása, amiben ugyebár először bemutatták Wonder Womant, Flasht, Aquamant és Kiborgot is. Superman halott, Batman pedig fejben már a nyugdíjas éveire készül. Természetesen van egy nagy veszély, ami az egész bolygót elpusztíthatja, ezért Batman kénytelen összetákolni egy szupercsapatot. Ennyi a film dióhéjban, a történet egy fokkal sem bonyolultabb, mint bármelyik random Marvel-film. De ez alapvetően nem is baj.

Három főbb karaktert részletesen bemutatni, miközben két központi karakter kapcsolatát is ki kell dolgozni, és hagyni kell némi levegőt azoknak a nagy nevű színészeknek is, akik egészen érthetetlen módon bukkannak fel – szerencsétlen J.K. Simmons konkrétan nem csinál mást, mint két alkalommal fellövi az égre a Batman-logót, ennyi. Nála csak Amy Adams nyújt szomorúbb látványt, akiről először nem is tudtam, kicsoda a filmben (pedig konkrétan két DC-filmben is szerepelt), majd eszembe jutott, hogy

Superman szerelmét, Lois Lane-t alakítja, az egyik legfontosabb női karaktert a képregényekben.

A film egyetlen óriási szerencséje, hogy a színészek nagy része igyekezett mindent kihozni a lehetőségeikből. Jason Momoa vagány, Gal Gadot hősies, Ray Fisher rideg,  Ezra Miller pedig hozza ugyanazt a karaktert (hihi, nézz ide, én vagyok a kicsit furcsa, szeleburdi, de nagyon okos és érzékeny mókamester, aki még mindig tinédzsernek néz ki!), amit minden második filmjében.

De ez egyáltalán nem baj, mert sikerült ezeknek az átlagemberek számára még nem igazán ismert karaktereknek gyorsan jól megkülönböztethető személyiséget adni. Ami nem sikerült, az Henry Cavill és Ben Affleck motiválása. Cavill arcán konkrétan látni, hogy egyes jeleneteket már tényleg csak muszájból csinált végig, Affleckről pedig üvöltött, hogy valahol félúton rájött, igazából már nem is szeretne Batman lenni. Utóbbiért jó nagy kár, hiszen a Batman Superman ellen kevés élvezhető része pont Affleck színészi játéka volt.

Biztos lesz majd egy nagyobb cikk valahol arról, hogy a filmben mi volt Snyder és mi volt Whedon munkája, de őszintén szólva még csak hardcore filmőrültnek sem kell lenni, hogy az ember különbséget tudjon tenni:

• megdöbbentően gyenge, erőltetett, közhelyes egysorosok (Snyder)
• lazább, hétköznapibb, vidámabb jelenetek (Whedon)
• szarrá lassított, koromsötét akció (Snyder)
• az a három tényleg jó poén (Whedon)

Sajnos a dialógusokon, a vicceskedéseken, az egyszerre hét történetet elmesélő forgatókönyvön látszik, hogy két hasonló érdeklődésű, de meredeken ellentétes filmes felfogással gondolkozó ember írta. Már-már nyomasztó, amikor Ben Affleck húgycsőhurutos arccal panaszkodik valami miatt, aztán egy idegrángásos félmosollyal elsüt valami közepes poént. Gal Gadot, Jason Momoa vagy Ezra Miller még csak-csak megbirkóztak ezzel is, de a többség csúnya kudarcot vallott. És akkor nem beszéltünk még bármiféle személyiséget vagy komplett motivációt nélkülöző főgonoszról, de hagyjuk is inkább.

A Higanyszál Vitája

A Thor 3 óta kezdem magam meggyőzni arról, hogy ezeknek a több százmilliós szuperhősfilmeknek bőven elég, ha kellően viccesek és látványos az akció. Nem biztos, hogy közeljövőben lesz megint egy Christopher Nolan, aki képes lesz igazán mélyre leásni egy voltaképpen ponyva műfajban, de az is biztos, hogy erre Zack Snyder alkalmatlan. Snyder valamiért azt gondolja, hogy ért a drámához, de sokadjára bizonyítja be, hogy egyszerűen fogalma sincs, hogyan lehet megfelelően játszadozni az érzelmekkel. Igazából le is szarom – mondhatja joggal az átlagos mozinéző, elég, ha olyan király gyakás megy a vásznon, mint a 300-ban.

A gond az, hogy Snyder a 300 és a Watchmen sikere óta nem tudja elengedni sem a szuperlassítást, sem a hiperstilizált színvilágot, sem az egész filmet idegenné tevő, túlzott CGI-t. A sokadik alkalommal látni, hogy valakit oldalról vesz a kamera, ahogy belassítva elhalad mellett egy golyó vagy kard, hát, ez már baromi unalmas. Momoának volt pár király jelenete, de

Az olyan gyökérségeket hagyjuk is, hogy ugyan mi a jó anyámért van otthon Batmannek egy falat mászó óriásrobotja, amit tényleg nem lehet semmi másra használni, mint arra a bizonyos jelenetre. Inkább beszéljünk arról, hogy az elmúlt pár évben Flash a harmadik szuperhős, aki a szupergyorsasága miatt viccesen belassított jelenetekben szerepel, mint Higanyszál az X-Men-filmekben, vagy Higanyszál a Bosszúállók 2-ben (akit tényleg érdekel mi a különbség, az kattintson ide). Meglehetősen hálás téma, hogy van egy karakter, aki annyira gyors, hogy szuperlassítva érzékeli a világot. Ezt mind a Marvel, mind a Fox tök ügyesen ki is használta, ellenben a DC/Warner itt megelégedett annyival, hogy Ezra Miller teli szájjal mosolyog, vagy éppen elkerekedett szemekkel bámul, és egyszer megpöcköl egy kardot. Mindezt sárga helyett kék villámokkal ölelve, de ebbe se menjünk bele, csak felhúzom magam. A CGI egyébként is botrányos, nem azért mert ócska, hanem mert egyszerűen annyira sok van belőle, hogy egy idő után már Jason Momoáról is kezdtem azt hinni, hogy csak digitálisan festették be szőkére Khal Drogo hajának a végét, és igazából csak kivágták pár Trónok harca-epizódból, hogy áttegyék ebbe a filmbe. Nagyon szerettem a 300-at és a Watchment, sőt, még a nem túl jó Sucker Punch képi világát is, de most már nyomasztó, hogy Snyder mennyire nem tud elszakadni a saját kis álomháborújától.

A Pimaszság Hiánya

A gond az, hogy nem lehet ezzel a világgal annyira azonosulni, mint a Marvelnél, viszont olyan komoly filmművészeti alkotásnak sem lehet kezelni, mint a Logan vagy akár a maga vígjátékos módján a Deadpool. Itt évek óta van egy stabil vízió, egyrészről Zack Snyderé, akinél minden szuperhős nyomorult és sötétben éli az életét, másrészről a stúdióé, aki összefüggő franchise-t és nagy bevételt akar. Ez mind sikerült nekik az elmúlt években, de mindent elmond a stúdió önbecsüléséről, hogy a Warner tulajdonában álló Rotten Tomatoes enyhén gyanús körülmények között bejelentette, hogy pont annyit csúszik az első aggregált kritikai pontszám, hogy a moziba kerülés után láthassák az emberek. Ha egy cég ennyire nem bízik a saját termékében, akkor inkább ne is adja ki a keze közül.

Tessék megnézni Snyder IMDB-oldalát. Összesen kilenc (!!!) olyan DC-filmnek lesz még a tervek szerint a rendezője vagy producere, amiknek 2020-ig meg kéne jelenni. Hiába üvöltenek már nemcsak a kritikusok, de a rajongók is, hogy több fényt, több színt, több humort, több életet, hiába jött rá a Marvel, hogy szürke kisiparosok helyett lehet új-zélandi független filmessel vagy egy fiatal feltörekvővel egészen különleges szuperhősfilmeket készíteni, a Warner ragaszkodik ahhoz, hogy átgondolt koncepció helyett reklámköltéssel hozza be azt a vélt lemaradást, amit a Disney-vel szemben éreznek. A gond csak az, hogy ameddig egy Hangyán vagy egy Doctor Strange-en is legalább egy alkalommal el-elröhögcsél az ember, a Warner sötétszürke szenvedéseihez egyre kevésbé van kedve az embernek.

Az egyetlen öröm az egészben, hogy valószínűleg a mostani megállapodásnak köszönhetően Joss Whedon valamikor leforgathat egy Batgirl-filmet, ami abból a szempontból csak jó lehet, hogy a rendező leginkább arról ismert, hogy remek női karaktereket tud írni. (Bár a Weinstein-botrány előtt egy rövid időre másról is ismert lett.) Ha 2025-ben vagy mikor, amikor bemutatják a Batgirlt, és én még mindig arról írok, hogy mennyire nyomasztó, szürkés minden, tele van CGI-vel és valamiért felbukkan a filmben még hat másik szuperhős, akkor könyörgöm, lőjön le valaki, és küldje el a testemmel együtt ezt az írást a Warner Brothersnek.