Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMFilmen visszhangzik a haldoklók üvöltése
Vannak azok a filmek, amiket az ember nagyon szeretne szeretni, és szar alaknak érzi magát, ha ez nem sikerül. Mert olyan fontos a téma, olyan jól látszik a tisztességesnél is tisztességesebb alkotói szándék. Mert amúgy is mindig azt várja, hogy egy filmen látszódjon, a készítőket szétveti a vágy, hogy egy számukra fontos témáról beszéljenek, egy percig se legyen kérdés, hogy mit akartak vele, és ez a téma ráadásul még társadalmilag is releváns. Szóval minden értelemben nagyon jó, hogy a film megszületett. Csak kifejezetten bénán csinálták meg.
Pontosan ilyen a 120 dobbanás percenként című film is, a franciák Oscar-nevezése, amely négy díjat nyert idén a világ legfontosabb filmfesztiválján, Cannes-ban, köztük a zsűri nagydíját is.
Robin Campillo író-rendező és forgatókönyvíró-társa, Philippe Mangeot a saját tapasztalataikból, a saját közösségükről készítettek filmet: a párizsi ACT UP nevű mozgalomról, amely duplán is nehéz helyzetből próbált meg – amennyire ezt meg lehet ítélni, sikerrel – változást elérni a világban. A csoport az AIDS-szel fertőzött homoszexuális emberek érdekében tevékenykedik, és akkor alakult, amikor a film játszódik: az „AIDS-járvány” kitörése után valamivel. Az után a mindent megváltoztató történelmi pillanat után, amikor kiderült, mi is ez a betegség, hogyan terjed, egyúttal az is, hogy egyáltalán nem csak a melegek érintettek benne, hiába akarták sokan melegkérdésnek beállítani az egészet. És az után a pillanat után, amikor emberek ezreinek lassú halála révén kellett szembesülni azzal, hogy az óvszer nem csak azok számára hasznos, sőt szinte kötelező, akik nem szeretnének idő előtt gyereket.
A 120 dobbanás percenként úgy fest képet erről a korszakról, mintha egy dokumentumfilm lenne az 1990-es évekből: precíz alapossággal mutatja be a civil szervezet működését. Hogyan zavarták meg a békés semmittevés felől nézve radikális, a kormány, az egészségügy és a gyógyszergyártók által is magukra hagyott emberek fájdalmas haldoklása felől nézve viszont egészen visszafogott akciókkal a politikusokat vagy más, az ügyben tenni képes, mégis közömbös cégeket. Hogyan próbálják pótolni azt, amit a közoktatás nem tesz meg: a kamaszok felvilágosítását a biztonságos szexről és a betegségek veszélyeiről. Hogyan szervezik meg a melegfelvonuláson való részvételüket, hogyan találnak ki olyan jelmondatot, amivel talán fel lehet kelteni a társadalom figyelmét, és így tovább.
Mások szerint jobb
IMDB: 7,7
Rotten Tomatoes: 98%
Metacritic: 84
Index: 6/10
És ez a rengeteg információ tényleg sokkoló: húsz évvel későbbről visszanézve nehéz megérteni, hogy lehetett ezt a témát ennyire marginálisnak tartani, hogy lehetett, hogy ami az egyik oldalnak a szó legszorosabb értelmében élet-halál kérdés, az a másikat a legkevésbé sem érdekli, de annyira sem, mint egy púp a háton. És közben mindez inspiráló is: látni, ahogyan jobb híján az érintettek maguk veszik a kezükbe a sorsukat, és olyan elementáris tenni akarással próbálnak változást elérni, mintha semmi vesztenivalójuk nem lenne, és mintha az életük múlna rajta.
De nem dokumentumfilmről van szó, hanem játékfilmről. Viszont a téma tálalása még egy dokumentumfilmhez képest is túlzottan száraz, ráérős, terjengős, túlbeszélt; a majdnem két és fél órás film akkor is nagyon unalmas, ha ezt kényelmetlen kimondani, és akkor is, ha minden unalmasan megvalósított negyedóra után jön két olyan perc, amely biztosan megemeli a néző pulzusát. Minden jelenetben érthető, hogy mi a konfliktus, és még az is átjön, hogy miért tartották fontosnak ilyen részletesen beleírni a filmbe: hogy átérezzük, milyen apróságokon múlhat egy-egy akció sikeressége, vagy hogy milyen nagy konfliktusok alakulhatnak ki az aktivisták között még akkor is, ha amúgy 99 százalékban ugyanazért és ugyanúgy is küzdenek. De dramaturgiailag, a filmnéző szemszögéből a hosszú-hosszú, szinte statikus kamerával felvett viták jelenetei, amelyek során nagyon, nagyon, nagyon részletesen járják körül még a demonstráción használt művér elkészítésének és tárolásának kérdését is, ezzel együtt is csapnivalóak, és nélkülöznek minden olyasmit, amitől egy filmre írt párbeszéd hatásosabb, érdekesebb tud lenni egy bárhol, bármikor elcsípett beszélgetésnél.
De filmes értelemben vett hatáskeltésre mintha nem is törekedne a rendező, talán mert úgy gondolja, a valós események, a valós téma épp elég, hogy elvigye a hátán a filmet. Nem igazán ismerjük meg a szereplőket a társadalmi szerepvállalásukon és a betegségük állapotán túl, a film női főszereplőjéről, Adèle Haenelről például gyakorlatilag semmit nem tudunk meg, de a férfiak többségénél sem igazán érthetőek a kapcsolatok, egy-két kivételt, azaz szerelmi viszonyt leszámítva. Ezek viszont sosem merészkednek túl a közhelyeken (a szerelemben) és a fekete giccsen (a haldoklás és a gyász képeiben való, ízléstelenül túlnyújtott lubickolásban). Ráadásul még a nevelő jelleg is túlcsordul néha: a szereplők néha gyakorlatilag a kamerába nézve üzennek a nézőknek. Mintha a 120 dobbanás percenként ezzel a nem túl kifinomult módszerrel folytatná azt, amit az ACT UP jóval átgondoltabban tett meg.
Ez a film tenni akarásában és elhivatottságában felér a civil szervezethez, de kidolgozottságában, megvalósításában közel sem ér fel egy igazán jó filmhez.
Rovataink a Facebookon