Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEM- Kultúr
- Cinematrix
- parázs a szívnek
- viktor balázs
- szabó erika
- vámos zoltán
- magyar film
- magyar filmek 2018
- kritika
A legjobbkor érkezett meg a zaklatást támogató magyar film
További Cinematrix cikkek
- Hibát követ el, aki ettől a különleges filmélménytől megfosztja magát
- Steven Spielberg szerint a Dűne 2 a valaha készült egyik legjobb sci-fi alkotás
- Fillérekből járták be Európát egy kis trükk segítségével
- Itt a legújabb Bad Boys-film előzetese: nem spóroltak az őrültséggel
- Megtornáztatja az agyunkat a Netflix új sci-fi sorozata
Mindig öröm, ha a Filmalap közreműködése nélkül, lelkesedésből is készülnek magyar filmek: már az egyablakos magyar rendszer sem igazán egészséges – „hivatalos” úton csak az készíthet filmet, aki megfelel egy adott zsűri ízlésének és szempontrendszerének –, minden ország filmkultúrájának jót tesz, ha vannak más utak, kísérletek is. És vannak is nagyon jó példák erre a közelmúltból, kifejezetten szerettük például az egyszer csak a semmiből előbukkant Férfikort.
Ráadásul ha valaki, akinek még csak nem is a filmezés a szakmája, rengeteg energiát rászán az életéből, hogy megteremtse a feltételeket egy nagyjátékfilm elkészítéséhez, akkor jogosnak tűnik az elképzelés, hogy nagyon fontos lehetett neki, hogy elmondjon valamit. Mint a szintén minden hátszél nélküli Legjobb úton esetében, ami nagyon jól meg tudta fogni a mai harmincasok legnagyobb dilemmáit a külföldre költözés vagy itthon maradás kapcsán.
De hogy mi lehetett ez a fontos téma, amit az egyébként mentőorvos rendező, Vámos Zoltán el akart mondani a Parázs a szívnek című, sok rövidfilm utáni első egész estés filmjével, az utolsó pillanatig sem derül ki. Hacsak nem azt, hogy a zaklatás a legromantikusabb dolog, amit a férfiak a szerelem nevében elkövethetnek, de ez talán mégsem szerepelt így a projektleírásban. Más kérdés, hogy attól még ezt az üzenetet közvetíti egyedül igazán világosan a film.
Pedig a Parázs a szívnek ígéretesen indul, ha nem is sablonos témájában – egy bohém színész beleszeret egy magányos és nyárspolgári életet élő orvosnőbe –, hanem látásmódjában: Vámos jól meg tudja ragadni a hétköznapiságot, pedig a filmben pont az átlagos szokott hamisnak tűnni. De neki sikerül úgy elkapnia az orvosnő életében a legsemmilyenebb pillanatokat, a kávéfőző összeszerelését, a cipőbe bújás közbeni bénázást, az unalmas hazaérést az üres lakásba, hogy abban semmi elemelt ne legyen, ne tűnjön se erőltetett naturalizmusnak, se jópofáskodásnak. És ugyanilyen találóak a másik oldalon a bulizós képek is: amilyen hangsúllyal a haver rábeszél, hogy mégis igyál, és ahogyan akkor is elfogadja a poharat a másik, ha tudja, hogy baj lesz, vagy ahogy reggel kilenckor még mindig ott van a buli dicstelen nyoma mindenkin.
És még csak nem is az a baj, hogy a filmezésben elvileg mégiscsak amatőr Vámos ne tudott volna teljesen vállalhatóan megrendezni egy filmet: nincs semmi baj a beállításokkal, a ritmussal, a képekkel, formailag teljesen rendben van az egész, legyen szó külsőkről, belsőkről, vagy akár olyan kockázatosabb részekről, mint egy intenzív osztályon játszódó jelenet (mondjuk ebben speciel pont az átlagnál is profibb rendezőről van szó). És bár a férfi főszereplő, Viktor Balázs a K2 színházi társulat tagjaként sokkal visszafogottabb színészi eszközöket használ, mint itt, amikor sokszor túlzásig és a közhelyességig viszi a helyzeteit, partnere, Szabó Erika nemcsak hozzá képest játszik igazán jól: nagyon pontosan tud érzékeltetni minden apróságot, és olyankor is kifejező, amikor szinte semmit nem csinál, csak megváltozik az arckifejezése. És Szabó végig tökéletesen meg tud maradni a karakterére jellemző nyugodtságban – még a zaklatottsága mögött is érzékeltetni tudja ezt az alaphabitust –, hogy ettől minden szituációban konzekvensnek és hitelesnek érződjön a játéka.
Ennyire rossz
Index: 3/10
Az igazi baj a forgatókönyvvel van, azzal viszont mindenhogyan, amit csak el lehet képzelni. Sehogy sem képes kifejezni, milyen lelki folyamatok vagy változások vezetnek a film fordulataihoz, pedig anélkül semmi mást nem látunk, csak hogy egy addig is elég ellenszenves, de azért többé-kevésbé konszolidált férfi egyszer csak egy utolsó parasztként kezd viselkedni a barátnőjével, akit elvileg őrülten szeret, a nő meg ezt egy ideig tűri, aztán már nem. A forgatókönyv képtelen finom átmeneteket mutatni, vagy érzékeltetni a szereplőkben zajló változás folyamatát, és képtelen az események mögé komolyabb indoklást tenni. Képtelen arra, hogy hihetővé tegye a szélsőséges reakciókat – például, hogy miért hiszi a színész srác, hogy ő lesz a következő előadás ünnepelt főszereplője, miután már vagy ötször teljesen lejáratta magát a színházában, és mindenki gyűlöli. És amire még képtelen a forgatókönyv, az egy épkézláb történet felmutatása: a film konkrétan úgy ér véget, mintha elmenne az áram a moziban, Vámos Zoltán, Szajki Péter és Schultz Sándor forgatókönyvírók nem tudják, de nem is igazán próbálják meg elvarrni a szálak egyikét sem.
Amit egyébként is kínos és nyugtalanító nézni, de most, amikor végre komoly témává vált a társadalomban az, hogy talán nincs teljesen rendben a nők zaklatása, és az ilyesmire kicsit fogékonyabb légkörbe érkezett meg a film, kifejezetten megdöbbentő az a primitív szemléletmód, amiből az egész forgatókönyv táplálkozik, és ami tökéletesen alkalmas arra, hogy beleverje a nőkbe, hogyan is kell viszonyulniuk az őket lenyomó és alárendeltnek tekintő férfiakhoz (elnézően, megértően és kedvesen), a férfiakba pedig azt, hogy a zaklatás valójában nem zaklatás, hanem a romantika legszenvedélyesebb foka.
Ha innen nézzük, a Parázs a szívnek olyan tökéletesen bemutatja a társadalmakban amúgy is jelen lévő, a zaklatás elfogadottságát tovább erősítő sztereotípiákat, mintha direkt egy erről szóló oktatófilm lenne. A főszereplő kinéz magának egy nőt, mert az nagyon szép, és azonnal megalázza, amikor az összes kollégája előtt nyomulni kezd rá annak ellenére, hogy a másik nyilvánvalóvá teszi, hogy ezt nem szeretné. Aztán amikor többször is egyértelműen elutasították, kifigyeli és követi a nőt az utcán, majd a találkozás után újra nyomulni kezd rá, nem törődve az újabb elutasításokkal. Aztán annak ellenére, hogy a nő ezt nem szeretné, lesmárolja, majd közli vele, hogy este felmegy a lakására (mivel kileste, hogy hol lakik), majd – nyilván nem törődve a nő visszautasításával – ezt meg is teszi, belép a lakásba, majd megcsókolja.
Mire a nő végre beleszeret, hiszen ennyi romantikának már senki nem tudna ellenállni.
A férfi ez után konkrétan lenyúlja a nő pénzét, tönkreteszi a lakását, majd elkezd úgy beszélni a nővel, mint egy különösen büdös darab szarral, végül megcsalja és dühében a falhoz löki a nőt. És Vámos mindezt tengermély empátiával mutatja be, azt érzékeltetve, hogy bár természetesen a férfi viselkedésének ez a része már túlmegy egy határon, na de hát ez neki a legrosszabb, hiszen romokban az élete szegénynek, nem csoda, hogy így jön ki a mély bánat. És ahogy az már az ilyen röhejes, pénisszel írt fantáziákban lenni szokott, gyorsan kerül is egy nő, aki mindezt megérti, átérzi, és ahogy azt már kell, gyengédséggel válaszol rá.
Ha egyetlen filmmel kéne megmagyarázni, milyen gondolkodás az, ami miatt olyan elnéző a társadalom a zaklatással szemben, és ami mind a férfiakat, mind a nőket egyszerre képes lealacsonyítani, mind a két fél együttélésének egyszerre ártva ezzel, akkor ehhez megszületett az ideális alkotás. De ha a Parázs a szívnek mégsem elrettentő kampányfilmként készült, akkor nagy baj van az alkotók fejében.
Rovataink a Facebookon