Egy allegorikus rémmese a nővé válásról

Kritika a Thelma című filmről

001
2018.01.26. 05:25

PNER, azaz pszichogén nem-epilepsziás rohamok – így nevezi az orvostudomány azt a tünetegyüttest, amely külső szemlélőként ugyan epilepsziás rohamra emlékeztet, valójában nem idegrendszeri zavar okozza, hanem különböző lelki folyamatok. A történelem során ezeket a rohamokat tulajdonították boszorkányságnak, ördögnek vagy istennek, attól függően, épp milyen időkét élt az emberiség. A norvég Joachim Trier (igen, rokona Lars von Triernek) legújabb filmjét pedig ezek a pszichogén rohamok kísérik végig.

Azt sem árt tudni a pszichogén rohamokról, hogy jellemzően fiatal felnőtteknél jelentkeznek, illetve hogy a betegeknél jóval magasabb a nőneműek aránya, Trier főhőse pedig hogy hogy nem pont egy fiatal lány, aki a tanulmányai miatt költözik vidékről a fővárosba, Oslóba. Mint sokan tudjuk, a beilleszkedés nem megy mindenkinek könnyen, Thelma (Eili Harboe) is egy ilyen ember, akinek döcögősen megy az ismerkedés, egyedül marad a magányával, aztán váratlanul megismerkedik egy másik lánnyal az egyetemről.

Anja (akit a Brooklynban élő, skandináv zenész és modell, Kaya Wilkins alakít, ez az első filmszerepe) azután ismerkedik meg Thelmával, hogy az egyetemi könyvtárban végignézi a félénk és visszahúzódó lány rohamát. A két lány később újra összefut egymással, rövidesen igazi bestie-k lesznek, ám Thelma közben arra is ráébred, hogy szimpla barátságnál azért némileg többet érez iránta. Vadul sztalkol utána a Facebookon és az Instagramon, feltűnik a buliban, ahol a lány a barátaival bulizik, miközben megpróbál megbirkózni a gondolattal, hogy a saját neméhez vonzódik.

Thelma ugyanis nem jófej, liberális szülők gyermeke, hanem egy olyan lány, aki rendkívül szigorú, vallásos nevelést kapott. Az egyetem miatt életében először hagyta maga mögött buzgón katolikus szüleit, akik a távolból is óriási kontrollt gyakorolnak a lányukra, jobban ismerik az órarendjét, mint ő maga, figyelik, hány új emberrel lett ismerős a Facebookon, apja pedig iszonyatosan nyomasztó módon próbálja a távolból irányítani Thelmát – Henrik Rafaelsen remekül hozza a megértőnek tűnő, valójában a lányán uralkodni akaró apafigurát.

Ennyit ér

041

Index: 8/10

IMDb: 7,2/10

Rotten Tomatoes: 92%

Entertainment Weekly: A–

Miközben Thelmát felemészti az elfojtásból fakadó feszültség, felismeri, hogy rendkívüli képességgel rendelkezik: képes embereket eltüntetni. Aztán persze sikerül pont azt az embert kiradíroznia a valóságból, akivel a leginkább tele van a feje/szíve. Anja felszívódása után beindulnak a dolgok, és egyre több mindenre derül fény Thelma múltjából és elcseszett családjából.

"A család az egyetlen és talán utolsó olyan mentsvár, ahonnan nincs menekvés. A családot senki sem tudja megkerülni, akár tudatosan, akár tudat alatt, de minden cselekedetedet meghatározza" – mondta Joachim Trier a Thelma előtti filmje, a Hétköznapi titkaink vörös szőnyeges premierje után is Cannes-ban. A punkon és hip-hopon nevelkedett rendező bizonyára tudja, miről beszél, hiszen ő maga is filmes családba született. Ez a gondolat aztán a Thelmában is visszaköszön: főhőse szintén a saját ambícióit és a családja értékeit próbálja meg összeegyeztetni, ami nyilván lehetetlen vállalkozás.

Thelma dilemmája és csodálatosan ábrázolt szorongása (lásd mondjuk a medencés jelenetet) persze a nézőre is átragad, a film végig feszültséggel és erotikával teli marad, ahogy azt már az előzetes is sejtette Chelsea Wolfe nyugtalanító zenéjével. Trier munkája nem csupán a család hatalmáról szól, hanem a buzgón vallásos nevelés kritikája is egyben. Gyönyörű képeiben és Thelma látomásaiban a végtelenül egyszerű motívumok (tűz, víz, erdő) mellett vallásos szimbólumok is megjelennek. Nem szeretném most ezeket megnevezni, mert kiherélnék vele jeleneteket, de bizonyára nem véletlen az sem, hogy mindjárt a nyitójelenet (amelyik a film talán legerősebbje) Ábrahám és Izsák történetét juttatta eszembe.

A Thelma nem tökéletes, de átlagon felüli, különleges és emlékezetes darab, amelynek a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon volt a premierje, bejárta a világ filmfesztiváljait, majd Norvégia ezzel indult volna a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscarért. Egy allegorikus rémmese a nővé válásról, a szexualitásunk felismeréséről, a szorongás gyötrelmeiről és a család egyént korlátozó erejéről. Vagy ha akarom, csak egy újabb skandináv művészfilm, ezúttal két fiatal nő egymás iránti vonzalmáról.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!