Rühes dögökből is lehetnek cuki mesehősök

kutyakszigete cover
2018.02.16. 05:29

Töröm a fejem egy ideje, de nem jut eszembe olyan kortárs filmrendező, aki ennyire rövid idő alatt képes volt olyan stílust teremteni, amiről csak az ő neve juthat mások eszébe, és amit másolhatnak reklámok, videóklipek, vicces netes videók, minden csak egy Wes Anderson-koppintás lesz. Mindenki ismeri, hogy mik a stílusának alapkövei: szimmetria, szemből/oldalról/fentről vett karakterek, odafigyelés minden apró részletre és díszítésre, finom humor, híres színészek, és az érzés, hogy a való világnak semmi köze nincs ahhoz, amiről filmet csinál. Még ha a világháború be is pofátlankodik a Grand Budapest Hotelbe, a szálloda maga egy makett marad.

Ha valaki figyelemmel követi Anderson filmjeit, akkor láthatja, hogy mintha minden következővel ráduplázna az előzőre. Még több csicsa, még modorosabb képkivágások, még több híres ember, még százszor annyi részlet, amit elsőre fel sem lehet fogni. A duplázás most már hatványozódás lett az új, Kutyák szigete című animációs filmjével, amit eskü,

jobb lett volna kiadni képeskönyvben, hogy az ember elidőzzön rajta, és ne érezze úgy, mintha csak gyorsan pörgetnék előtte.

Anderson előző bábfilmje, a minőségében is Fantasztikus Róka úr szépen lassan vitt bele minket a málnásba, hogy megszokjuk az egyre nagyobb hülyeségeket és túlzásokat, a Kutyák szigete már alapból innen indul.

És hogy mi az az innen? Valamikor a jövőben járunk (ahol még mindig minden a hatvanas éveknek tűnik), a japán óriásvárosban, Megaszakiban, ahol a gonosz polgármester úgy döntött, hogy kirakja a kutyákat, mindegy, hogy van-e gazdájuk, vagy sem. Az ok pedig az, hogy elterjesztenek egy újfajta kórságot, ami akár az emberekre is veszélyes lehet. A probléma megoldásaként aztán egy elhagyatott, különböző természeti és civilizációs csapásoktól mentes szemétszigetre szállítják az összeset. Minden kutyának egy bűzös Mad Max-élet jutott, Megaszakiban meg maradtak a macskák. Már csak az kéne, hogy az egerek fellázadjanak, és el is kezdődhetne a Macskafogó.

De a Kutyák szigete értelemszerűen a kutyákkal foglalkozik, akiket az eredetiben olyan szupersztárok szinkronizálnak, mint Bryan Cranston, Edward Norton, vagy Jeff Goldblum. Ezek a kutyák tengetik a borzasztó életüket, ahol egy adag férges szemétért is élet-halál harcot kell vívni, amíg meg nem érkezik egy lopott repülőgéppel Akira, a fiatal japán kissrác, aki a kutyáját akarja visszaszerezni. Akira viszont nem más, mint a gonosz polgármester fogadott fia, úgyhogy komoly erőkkel el is kezdik keresni. Akira és az új kutyahaverjai pedig az ő régi háziállatát.



Eddig lehetne ez egy Mijazaki-film is (a japán rajzfilmes bevallottan nagy hatással volt Andersonra és írótársaira), ha nem úgy nézne ki, ahogy a rendezőtől megszokhattuk. Szor ezer. Anderson nagyon-nagyon töményen adagolja a csicsákat, és a legtöbbször túlzásba is viszi. Hűen a film világához az emberek mind japánul beszélnek, amit nagyon szellemesen csak akkor fordít le, ha a helyzet olyan, és egy másik szereplő tudja fordítani. De minden feliratot szintén két nyelven ír ki, a filmjét fejezetekre bontotta, ráadásul valami hülye oknál fogva ha flashback van a filmben (van bőven), akkor mindig látványosan kiírja, hogy mikor van vége. Hogy ne zavarodjunk össze? Vagy csak vicces egy japán/angol-felirat a vásznon? Ki tudja ezt megmondani?

Nekem még mindig az is kérdés, hogy miért kellett az egész cselekménynek Japánban játszódnia, amellett, hogy a teljes alkotócsapat (a sztorit Anderson mellett Roman Coppola, Jason Schwartzman, és a japán Nomura Kunicsi találták ki közösen) imádja Kuroszava filmjeit, és így egyszerű volt a nyelvi akadályt is belevinni a forgatókönyvbe. Lehet, hogy megválaszoltam a kérdésem.

A szokásosnál is túlpörgetettebb Wes Anderson-stílus viszont a tök egyszerű és szórakoztató cselekmény kárára válik, mert az akár egy gyerekmese is lehetne, ha nem lennének benne igazán gonosz felnőttek. Én például komoly gondban lennék, hogy egy gyerek megnézheti-e a Kutyák szigetét. Mert az animáció tényleg elbűvölő, nagyon szórakoztató például az, hogy nincsenek benne harcok, hanem ilyenkor a szereplők eltűnnek egy nagy vattafelhőben, és az is marha vicces, hogy a tetves-rühes, borzasztó körülmények között élő állatok civilizáltabban beszélgetnek egymás között, mint az emberek. De ez a sok jó pillanat eltűnik a fullasztó részletgazdagságban - akartam vajon valaha látni egy stop-motion vesetranszplantációt? -, és lehet, hogy majd értékelni fogjuk DVD-n, amikor ezerszer újra kell nézni a gyerekkel (én úgy képzelem, hogy az előbbi dilemmában a gyerek nyer, mert mégis Wes Anderson), akkor sokkal jobban esne egy Mijazaki-film egyszerűsége és lanyha tempója, mint a Kutyák szigete vad tempója és felnőtt viccei.

Ez most úgy hangzik, mintha nem tetszett volna a Kutyák szigete, de ez ebben a formában nem igaz. Egy pillanatig sem untam, értékeltem a talán szándékos áthallásokat az aktuálpolitikára, a szinkronhangok nagyon jól végezték a munkájukat, és azért minden harmadik kép olyan, amit ki lehetne rakni a gyerekszoba falára.

De ez volt életem első Wes Anderson-filmje, aminél úgy éreztem, meló végignézni.

(7/10)

(A Kutyák szigete a 2018-as Berlinale nyitófilmje volt, Magyarországon május 3-án fogják bemutatni.) 

Ne maradjon le semmiről!



  • Hírek
  • Hírek