A lebénuló Joaquin Phoenix a hátán visz egy filmet

2018.02.21. 05:15

Így lassan egy hét, különösen nyomasztó Berlinale után az ember vágyik valami könnyen fogyaszthatóra, ami nem terheli le sem az agyát, sem az ülepét. Amit ért, értékel, és ha nem is fogja az év legjobb filmjei között emlegetni, legalább két órára leköti egy történet. A hétfői Utøya-filmet ráadásul sikerült megfejelnem először egy szörnyen modoros életrajzi drámával Romy Schneider utolsó napjairól (3 Tage in Quiberon), utána egy Tarr Béla-tanítvány csigalassúságú meditációjával (Dvrno), majd megkoronázni egy négy órás, fekete-fehér, zene nélküli, Fülöp-szigeteki musicallel (Season Of The Devil).

Semmi másra nem vágytam, mint egy amerikai, közhelyes, teljesen konvencionális filmre.

A Joaquin Phoenix főszereplésével készült Don't Worry, He Won't Get Far On Foot-ra csak a jelzők egy része igaz, és pont ezért még szórakoztató is.

A Don't Worry igaz történet, John Callahan önéletrajzi könyvéből készült. Callahan súlyos alkoholista volt, míg egy részeg autóbalesetben (amiben nem ő vezetett) a feje és a karjai kivételével lebénult. Callahannek nagyjából egyszerre kellett megküzdenie azzal, hogy az alkohol miatt az elméje, a baleset miatt pedig a teste ment tropára. Spoiler: sikerül neki, később egy viszonylag ismert karikaturista lesz (olyasmi, mint egy girbegurbább vonalakkal operáló Gary Larson). Eddig még papíron nem is tűnhet annyira izgalmasnak a Don't Worry, hiszen már láthatjuk előre, hogy mik lesznek Callahan nagy állomásai a megváltás felé: a baleset, a depresszió, a harc az ivással, a beismerés, a bocsánatkérés, és így tovább.

Gus Van Sant rendező (aki kábé tíz éve nem csinált értelmezhető filmet) viszont azt a merész döntést hozta, hogy ezeknek az időrendjét teljesen összekutyulta, az életrajzi filmekre jellemző keretes szerkezetet pedig megsokszorozta. Így láthatjuk, hogy Callahan beszél egy pódiumon, közönség előtt, egy csapat gördeszkás srác előtt, egy alkoholistákat segítő csoportban, és párhuzamosan zajlik a gyógyulása, felépülése, és karrierje, még ha ezek lineárisan egymás után is következtek. Ettől a Don't Worry ha nem is lenyűgöző, de legalább érdekes lesz: látunk egy ismeretlen életet, aminek a részleteit nekünk kell kihámozni. Van Sant és három másik írójának forgatókönyve pedig bizonyos dolgokat ugyan a nézőnek nyújt tálcán, más dolgokat viszont egyszerűen csak megmutat, hogy vonjuk le mi belőle a következtetéseket.

És ilyen príma színészeket pont érdemes nézni.

Joaquin Phoenixnél nyilván nem kell ragozni, hogy képes egy filmben hitelesnek lenni iszákos szobafestőként, összetört alkoholistaként, és új esélyt kapott szatirikusként is. Ami az igazi meglepetés, azok a mellékszereplők: Jonah Hill hosszúhajú, meleg (és vékony!) AA-szponzorként egészen csodás Donnie szerepében, aki végül Callahan iránymutatója lesz az életben. Jack Black összesen két jelenetben tűnik fel, de a második a film egyik legszívszorítóbb jelenete. Udo Kier is itt van, és habár semmit nem tudunk meg a karakteréről, bármilyen film automatikusan kicsit jobb lesz, amint Kier megszólal benne. Kim Gordon a Sonic Youthból, és Beth Ditto a Gossipból szintén feltűnik apró szerepekben, az Isten hozott a babaházban főszereplője, Heather Matarazzo pedig egy annál is kisebben. De messze Phoenix az, aki már megint száztíz százalékot teljesít, és nincsen egy rossz mozdulata sem.

A filmnek viszont egy-kettő igen, a Don't Worry egész ízlésessége majdnem megy a kukába, amikor Callahan az édesanyja szellemével társalog (felsejlenek a rossz emlékek a szintén szellemtársalgóról szóló Gus Van Sant-film, a Sea Of Trees megsemmisítő kritikáiról), de szerencsére arról a pályáról gyorsan letér. Ugyanennyire furcsa egy kicsit a Callahanba pikkpakk belehabarodó svéd önkéntes nővér (Rooney Mara) sztorija, akire valahogy pont úgy és akkor van szükség, amikor a sztori megkívánja, de nélküle is szinte minden működne hibátlanul. De amikor nem ezekkel a narratív kreálmányokkal foglalkozik a Don't Worry, akkor tényleg remek: jó nézni, ahogy Callahan a felgyógyulása után Portland közösségének tagja lesz, és mindenkit a hülye karikatúrájával traktál.

Ráadásul ez az a ritka életrajzi film, ami nem repíti fel a csillagokba az alanyát, mi is látjuk Callahan karikatúráit, és vannak viccesek, és vannak, amik kevésbé azok. Aztán láthatjuk az embereket, akik teljesen máshogy értelmezik őket, de senki sem ajnározza őket annyira, hogy túlzásnak érezzük. Sőt, látjuk, ahogy Callahan maga rendszerezi őket egy vicces/nem vicces/még dolgozni kell rajta-stócokba.

Szép látni egy ilyen fejlődéstörténetet ennyire jó kezekben és ennyire trükkös megvalósítással. (7/10)



A Don't Worry, He Won't Get Far On Foot világpremierje a Sundance, európai premierje a berlini filmfesztiválon volt. Magyar premierről egyelőre nem tudni.

Ne maradjon le semmiről!