Advertisement

Vásárolj 4db Somersby-t, töltsd fel az AP kódját és nyerj!

A szépség és a békaszörnyeteg

Kritika A víz érintése című filmről

2018.02.23. 20:08

Amikor egy filmet tizenhárom Oscar-díjra jelölnek, az gyanús. A „Most megdőlhet a Ben Hur és a Titanic rekordja” című hírek nemcsak egy esetleges jó filmet jeleznek, hanem komoly lobbierőt is, társadalmilag érzékeny témák kiszolgálását, ízlésbeli közös nevezőt. Még az is lehet, hogy nem is olyan jó film az, csak pont a megfelelő döntéshozóknak tetszik (igen, rád nézek, 12 év rabszolgaság).

Én nem tudom, hogy létezhet-e egyáltalán olyan filmművészeti teljesítmény, ami tizenhárom Oscart érdemel. A víz érintése szerintem semmiképpen nem érdemel ennyit, bár pont ennyire jelölték. Viszont legalább tényleg jó film.

A 13 Oscar-jelölés

  1. Legjobb film (Guillermo del Toro, J. Miles Dale)
  2. Legjobb női főszereplő (Sally Hawkins)
  3. Legjobb férfi mellékszereplő (Richard Jenkins)
  4. Legjobb női mellékszereplő (Octavia Spencer)
  5. Legjobb rendező (Guillermo del Toro)
  6. Legjobb eredeti filmzene (Alexandre Desplat)
  7. Legjobb eredeti forgatókönyv (Guillermo del Toro, Vanessa Taylor)
  8. Legjobb operatőr (Dan Laustsen)
  9. Legjobb vágás (Sidney Wolinsky)
  10. Legjobb jelmeztervezés (Luis Sequeira)
  11. Legjobb hangrögzítés (Brad Zoern, Glen Gauthier, Christian T. Cooke)
  12. Legjobb látványtervezés (Paul D. Austerberry, Shane Vieau, Jeffrey A. Melvin)
  13. Legjobb hangvágás (Nathan Robitaille, Nelson Ferreira)

Illetve biztosan van pár keményvonalas Guillermo del Toro-rajongó, aki nem ért egyet ezzel. A mexikói rendező sikerrel hozza azt a bravúrt, hogy nem adja fel a rá jellemző stílusjegyeket, és mégis igazi hollywoodi mozit csinál – ami egyfajta megalkuvásként is értelmezhető. Az világos, hogy

A víz érintése nem a jobban (Hellboy) vagy kevésbé (Tűzgyűrű) sikerült del Toro-popcornmozik sorát gyarapítja, hanem azt a komolyabb és komorabb irányt képviseli, amit az Ördöggerinc és A Faun labirintusa jelölt ki.

Viszont szélesebb közönséget akar megszólítani, ami szükségszerű kompromisszumokkal jár, ezeket pedig el kell fogadni, hogy a filmet élvezni lehessen. És ez a hardcore rajongóknak nehezen fog menni.

Velem könnyű dolga volt a filmnek, mert a legelső fantasy, amit olvastam, A kétéltű ember (avagy Cselovek-amfibija) volt Alekszandr Beljajev szovjet írótól. Bár egy hatéves kölyöknek ez még korai olvasmány, engem teljesen lenyűgözött a címszereplő főhős, Ichtiander, aki tüdővel ÉS kopoltyúval is rendelkezett, hát persze, hogy beleszeretett a regénybeli jó nő. Így A víz érintése engem a gyerekkoromba repített vissza, mert a filmben is egy békaember körül bonyolódik a cselekmény, csak ez nem gyöngyhalászokat paráztat Argentínában, hanem egy kormányzati kutatóintézet munkatársait a hidegháborús Amerikában, és kicsit vadabb, mint Ichtiander volt (még neve sincs, és kommunikálni is nehézkes vele). Egy, csak egy nő értheti meg őt: Elisa, a néma takarító (Sally Hawkins) – a probléma az, hogy a kormánynak a fajok közti barátságnál zordabb tervei vannak a kétéltű humanoiddal, így a békapártiak hamar konfliktusba kerülnek a laboratórium biztonsági főnökével (Michael Shannon), és akkor még nem is említettük, hogy a szovjetek is fenekednek az uszonyos kuriózumra.

Bár a rendező és szerzőtársa, Vanessa Taylor által írt forgatókönyvet is Oscarra jelölték, nem a történet a film erőssége (aminek eredetiségét amúgy éppen peres úton vonják kétségbe egy elhunyt író örökösei). Del Toro nagyon ért ahhoz, hogy urban fantasy (irodalmi-Nobel-díj-konformul: mágikus realista) meséket adjon elő, és ezúttal is egy természetfölötti jelenség ütközik a valóságnak nagy loccsanással. Hasonló történt az Ördöggerincben és a Faunban is, de azokban erőteljesebb és hatásosabb volt maga a konfliktus ábrázolása.

A víz érintésében inkább a tanulságon, a mondanivalón van a hangsúly, néhol kicsit didaktikus is.

Műfajilag is a másság elfogadásáról szóló tanmesének mondanám, jobb híján, mert amúgy rengeteg zsánerből merít a romantikus drámáktól a horrorig – viszont olyan mese, ami a felnőtteknek szól (már csak azért is, mert vér és meztelenkedés is jutott bele elég). Nagy meglepetéseket amúgy nem tartogat, könnyen fogyasztható, és még egy zaklatós szál is került a sztoriba – ami nélkül meglenne a történet, csak hát 2018-at írunk.

Vizes, nyolcas

vizer
Fotó: Twentieth Century Fox Film

IMDb: 7,8

Rotten Tomatoes: 92%

Metacritic: 87

Port: 6,5/10

Index: 8/10

A rendezés viszont nagyon erős: del Toro csodát művelt a keze alá dolgozó művészekkel, díszlettervezőkkel, trükkösökkel és Dan Laustsen operatőrrel. Nyilván a lenyűgöző látvány sokak munkája, de a vízió, ez a kicsit álomszerű, de azért nagyon ismerős hatvanas évekbeli Amerika del Toróé. Ebben az Amerikában minden a helyén van a háttérstatisztáktól az utolsó art decós bútorig, és ebben a fabulában az is hihető, ha egy visszahúzódó takarítónő egy idegen faj láttán átmegy pancsoló kislányba. (V.ö.: Laár András: Ej, de nehéz dolog egy ponttyal csókolózni)

Ez nyilván nagyrészt a színészek érdeme is, és nem lehet eleget dicsérni őket. Hawkins érzékeny alakításával nagyon meghálálja azt az óriási lehetőséget, amit a főszerepben kap, művészlélek szomszédját játszó Richard Jenkins élete egyik legjobb karakterében brillíroz, Shannon pedig szokás szerint zseniális, egy szemvillanásával megfagyasztja a vért az emberben. Viszont szeretném, ha megjegyeznénk Doug Jones nevét, ha eddig még nem tettük. Alkatának – és a sminkeléshez szükséges türelmének – köszönhetően főleg nyurga rémalakokat játszik pár réteg latex és festék alatt, a legjobb Buffy-epizódban (4x10, Hush) már fakó öltönyösként hozta a frászt a nézőkre, és del Toro-film lassan elképzelhetetlen nélküle. A Hellboyokban ő volt Abe Sapien, A Faun labirintusában a Faunt és a szemeit a kezein hordó szörnyet is ő alakította, akárcsak a Bíborhegy vörös kísértethölgyét – most pedig Jones lapul a névtelen kétéltű ember bőrében.

És tessék akkor végiggondolni, mekkora tehetség kell ennyi különféle szörnyet más-más mozgással, gesztusokkal, meggyőzően megformálni

.

A víz érintése olyan film, amiben igazából minden a helyén van, de azért kell egy kis nyitottság hozzá. Tolerálni kell a műfaji eklektikáját, a meseszerűségét, az ebből fakadó megoldásokat és sztorielemeket, és a régebbi művészfilmjeinél populárisabb, de a rendezését tekintve nagyon is határozott Guillermo del Torót. Akinek ez megy, annak olyan varázslatos élményben lehet része, mint nekem volt a Cselovek-amfibijával hatévesen. Ha tizenhárom szobrocskát nem is adnék neki, a jelöléseket nézve négy-öt Oscart sem sajnálnék tőle.

(Egy tapasztalatból szerzett jó tanács: súlyos hiba nagy kólával beülni egy filmre, aminek minden második jelenetében víz folyik, csobog, csöpög vagy csörgedez.)

Ne maradjon le semmiről!