Megnéztem egy 4 órás, Fülöp-szigeteki, fekete-fehér, zene nélküli musicalt, és túléltem

2018.02.23. 05:11


Vannak filmek, amiket nem is látni kell, hanem a jelenlétükben lenni. Ilyen Tarr Béla Sátántangója is, ahol a nézés egy idő után már nem is megy, egyszerűen csak megtapasztaljuk, ahogy éppen zajlik

Hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy egy film nagyjából 80 és 150 perc között van, alkalmazkodik valami fajta történetmesélési szokásokhoz, van benne cselekmény, konfliktus, megoldás, katarzis. És ha jön valami, ami bármilyen módon megtöri azt, akkor annak lehet örülni, mert hiába fiatal művészet a filmkészítés, a szabályai már lassan 100 éve sziklaszilárdak. És ha valaki tojik ezekre a törvényekre, és ezt úgy teszi, hogy ezzel valami egyéni minőséget teremt, akkor arra figyelni kell.


Ez történt, amikor színre lépett a Fülöp-szigeteki Lav Diaz, aki nevetségesen hosszú, 6-8 órás filmjeivel (Norte, Fragment) rendszeresen feszítette a húrt, hogy mennyi figyelmet lehet megkövetelni egy nézőtől. Persze, mint az Arábiai Lawrence, meg az Andrej Rubljov, meg a Volt egyszer egy Amerika, de ezeknek a filmeknek van eleje-közepe-vége. Lav Diaz filmjei meg - legalábbis a legújabb Season Of The Devil (Az ördög évadja) - csak úgy vannak.

A Season Of The Devil az első Lav Diaz-film, amit életemben láttam, és közben arra is gondoltam, hogy ez lesz az utolsó is, bár ahogy telik az idő, egyre többet gondolok rá.

Van története is egyébként: a hetvenes években a Fülöp-szigeteken a CHDF elnevezésű munkásőrség-szerűség történetét dolgozza fel, aminek a tagjai a helyi törvénykezőknek feleltek, de egy idő után gyakorlatilag a katonai diktatúra eszközei lettek. Látszólag azért léteztek, hogy a felkelőket visszafogják, de ha a Season Of The Devil cselekményének lehet hinni, akkor ártatlan embereket, értelmiségieket, családokat, fiatalokat zaklattak, erőszakoltak, és gyilkoltak.

Mondtam már, hogy ez a film egy musical?

A Season Of The Devil összes dialógusát éneklik, vagyis az összes dialógusa egy dal, viszonylag egyszerű dallammal, rengetegszer megismételt refrénnel (az egyik refrénre emlékszem, mert következő reggel is dúdoltam: "La! La! La! AH! La! La! La! La! La! La! La!", írásban kicsit nehéz visszadni). Négy óra alatt.

Ja igen, és zenéje nincs, az összes dal aláfestése az éppen aktuális atmoszférahang: a trópusi zápor, a zümmögő bogarak, vagy éppen a nagy büdös semmi. Minden dalt az orrunk előtt énekelnek el, nincs utószinkron. És nemcsak a dalok alatt, hanem az egész film alatt nincsen zene. Egyszerűen kimondott szó sincs. Én ilyet még nem láttam.



A Season Of The Devil egyszerre több szálon fut: az egyiken a CHDF karikatúrába illő tagjai (egy idős férfi, akinek megégett a fél arca, egy másik, akit a karakter férfi létére egy színésznő játszik) azon mesterkednek, hogyan befolyásolják a lakosságot, hogyan lehetne félelmet kelteni bennük. A megoldás az, hogy kitalálnak egy új, misztikus ellenséget, és rákenik az összes gyilkosságukat. Ezzel párhuzamosan egy költő a katonai diktatúra miatt alkotói válságba kerül, nem tud írni, alkoholista lesz, teljesen lecsúszik, amíg fel nem szólal a rendszer ellen, aminek a vezetője egyébként egy Voldemort-szerű figura, akinek a feje minden oldalán egy másik arc van.

De hogy mi a túrót lehet nézni ezen négy órán keresztül?

A kérdés tök jogos, a Season Of The Devil nagy része abból áll, hogy megismerjük, mit is nézünk. Diaz nem nagyon mozgatja a kameráját, hanem a legtöbbször egyszerűen csak lecövekeli a szoba egyik sarkába, és hagyja, hogy a színészek tegyék a dolgukat. Néha a perspektíva miatt egészen groteszk a látvány, néha a külsőknél pedig még fekete-fehérben is gyönyörű. De a képek, a cselekmény, és a dalok mellett a kíméletlenül elnyújtott idő a lényeg. A Season Of The Devil első két órája szinte elrepült, mert minden egyes képen, helyszínen, mozdulatban, és hangsúlyban van valami furcsa, amihez az európai szem nem szokott: fikciót nézünk, de képtelenség nem úgy gondolni rá, mint egy dokumentumfilmre, ami egy Fülöp-szigeteki művészfilm forgatásán készült.

És a nyomasztó történet a dalokkal együtt belemászik az ember fülébe és tudatába, és ha nem is várja izgatottan, hogy mi fog történni, követni igenis lehet. Nem sokban különbözik egyébként Diaz filmje a Twin Peaks harmadik évadától, az idő elnyújtott, az emberek robotszerűek, és mégis át tud ütni rajtuk az érzelem. Lynch sorozatának egyik új részében már legendás lett az a rész, amikor valaki percekig csak söpri egy kocsma padlóját. A Season Of The Devil ilyesmi, csak négy órán keresztül, fekete-fehérben, énekelt szöveggel, és egy Fülöp-szigeti paramilitáris szervezet terrorjáról szól.

A Berlinale sajtóvetítésén fél órával kezdés előtt megtelt a terem, de csak 20 percet kellett várni arra, hogy az első ember elhagyja a vetítést. Szinte az utolsó pillanatig mentek ki folyamatosan, a halk hangjai miatt lehetett hallani minden keksz és csipsz zörgését. Horkolni csak a három és feledik órában kezdtek emberek. De aki végig tudta nézni, az valami olyat látott, amiről aztán mesélhet egy csomó ideig. Vagy megpróbálhatja átadni egy cikkben, de az úgysem fog menni sehogy. (10/6)

A Season Of The Devil világpremierje a berlini filmfesztiválon volt. Magyar bemutatóról nincsen hír.

Ne maradjon le semmiről!