Ez egy egyszerű komédia, de néha ilyen is kell

Kritika az Éjszakai játék című vígjátékról

download-21
2018.02.24. 07:10

1997-ben David Fincher már túl volt az Alien 3 és a Hetedik forgatásán, de még előtte volt  Harcosok klubja, és még csak nagyon óvatosan emlegették rendezőzseniként (pedig a Hetedik alapján már lehetett volna). A Játsz/ma című magyar címmel ellátott thrillerje (The Game volt eredetileg) ebben az évben jelent meg, és eredeti ötletlen ugyan nem nevezhetjük (egy 1980-as film volt az alapja), de a nézőt az utolsó jelenetig kétségek között hagyó történetet nagyon feszesen megcsinálta, üresjárat nem nagyon van a sztoriban, és hamar kultfilm lett belőle.

Arról szólt, hogy van egy középkorú, sikeres bankár, akinek annyira nincs élete, hogy az öccse a születésnapján meglepi egy játékkal, amiről hősünk nem tudja, hogy az, és az életet alaposan felkavaró társasjáték részeseként a szemünk láttára jut el az idegösszeomlás szélére. A héten bemutatott Éjszakai játék is hasonló, csak idegösszeomlás nélkül, meg ugye, ezt nem Fincher rendezte.

Ha valaki beül egy Jason Bateman-filmre, nagyjából tudja, mire számíthat. A színész kis túlzással 1980 óta ugyanazt az egy karaktert alakítja, a tágra nyílt szemmel furcsa helyzetekre rácsodálkozó, de az akadályokat általában higgadtan vevő, konstans gyomorbajos arcot vágó átlagemberre, akinek minden helyzetben van egy cinikus/elmés/pikírt beszólása, a humora meg szárazabb, mint John Cleese-é.

Ennyit ér

IMDB: 7,4/10
Rotten: 86%
Metacritic: 67/100
Index: 7/10

Bateman ebből épített karriert, sikereset, ha valaki ma felnőtteknek szóló vígjátékot akar forgatni, akkor Zach Galafiniakis mellett leginkább rá számíthat, mert egy olyan, egyenletes szintet hoz, amire simán lehet filmet építeni. (Az már más lapra tartozik, hogy amikor drámai szerepet vállal, az ember csak nagyon nagyon nehezen képes elhinni neki, hogy amit lát tőle, például az Ozark című Netflix-sorozatban, az nem egy poén, amiről előbb-utóbb lehull a lepel, és zárójelbe teszi a teljesítményét, de most ez irreleváns.)

Az Éjszakai játék egy olyan vígjáték, amiben Batemannak nem kell megerőltetnie magát, annak a karakternek egy variációját hozza, amit az Ítélet családban vagy a Förtelmes főnökökben már láttunk.

Egy játékokért rém lelkesen rajongó faszit, Maxet alakítja, aki hasonló érdeklődésű körű csajával, Annie-vel (Rachel McAdams) él együtt, éppen gyerekvállalás előtt vannak, és hetente egyszer a haverokkal együtt társasjátékos estét tartanak, amit megszállottan meg akarnak nyerni, mert mindketten ilyen típusok. A haverok nem sokkal többek egyszerű skicceknél, van egy agyatlan szépfiú (Billy Magnussen), egy fekete pár (Lamorne Morris és Kylie Bunbury) és a szépfiú alkalmi partnere (Sharon Hogan), meg a szomszédban egy bolond rendőr (Jesse Plemons). Aztán jön a csavar, megjelenik Max bátyja, Brooks (Kyle Chandler), a sikeres macsó, akire mindenki felnéz, Max meg olyan frusztrált tőle, mint egyszeri fideszes államtitkár a civil szervezetektől. Mert ebben nőtt fel. Hogy ő a lúzer, Brooks meg a menő. 

Amikor Brooks még a hetente Maxéknál rendezett társasjátékos estét is einstandolja, és meghívja a bagázst a bazinagy házába, egy különleges játékra, Max legszívesebben az összes fogát kiverné, de belemegy a dologba, mert ha nem menne, nem lenne film, ugye. A különleges játék meg az, hogy Brooks egy erre szakosodott cégtől megrendelte a saját elrablását, aminek kinyomozásához mindenféle nyomok állnak majd rendelkezésre, a tét meg egy 1976-os Stingray Corvette (meggypiros). Minden játszásiból történik, a gazemberek színészek, az ütések nem ülnek, satöbbi, ilyen asszem itthon nincs, pedig ilyen nagyobb léptékű nyomkeresős/kincsvadászatos játékra lenne szerintem igény.

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az emberrablás során valami félremegy, amit mi, nézők fel is ismerünk, de a karakterek nem, így az egyik humorforrás már meg is van.

A társulat meg miközben a játszásiból rablásban nyomoz a díjért, rádöbben, hogy ennél itt azért többről van szó, és kezdődik a többszörösen megtekert elmebaj. A sztoriról ennél többet nem szabad és nem is kell elmondani, az a kevés meglepetés ami az egyébként elég sablonos sztoriban megvan, maradjon az.

A filmet nem is a sztori viszi a hátán, hanem a színészek, akik közül Bateman és McAdams párosa végig karakterben maradva, iszonyú viccesen, de faarccal tolja le a legvadabb poénokat is, de a forgatókönyvnek hála egyszer sem érezzük úgy, hogy egy Adam Sandler-filmet nézünk, az alpáriságnak nyoma sincs. Az már más lapra tartozik, hogy a mellékszereplőkkel a rendezők nem nagyon tudnak mit kezdeni Plemmons és Chandler kivételével. Ráadásul egyikük sem komédiás oldaláról híres, Chandler éppen ezért nagyon kilóg a filmből, Plemmons kattant rendőr figurája viszont elképesztően vicces tud lenni, egy spinoffot megnéznék vele azonnal. A gáz a női szereplők ábrázolásával van, akik rémesen egydimenziósak, és csak egy tulajdonságukat emelik ki, ami arra elég, hogy a jeleneteket továbbgörgesse néhol, de arra nem, hogy konkrét hús-vér szereplőknek tűnjenek.

A sztori lyukait felfedező és az egész játék léptékét megkérdőjelező nézőnek csak annyit mondok, Másnaposok, arctetoválás, tigris, szilikonmell férfitesten.

Az ilyesmit  vagy elfogadja a ember, vagy feláll és otthagyja a filmet. Az látszik az Éjszakai játékokon, hogy nem azért készült, hogy egytrillió dolllárt keressen, és egyik színész sem ebből a gázsiból fog lakást venni Santa Monicában (sem). Pont olyan, kis- vagy közepes költségvetésű film, ami nem remake, nincs könyv- vagy képregényalapja, nem franchise-nak szánják, csak egy másfél órás, szórakoztató film, amin lehet röhögni, és kész.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!