Felejthető és szadista lett Jennifer Lawrence kémfilmje

VorosVereb 18V HUG B1 nagy
2018.03.02. 17:08

Van két olyan kémtoposz a szórakoztatóiparban, ami időről időre, regényről regényre, filmről sorozatra előkerül. Az egyik a mostanság éppen a Foglalkozásuk: Amerikai (The Americans) című, kiváló sorozatban látható alvó ügynökös motívum, azaz hogy a ruszkik a hatvanas-hetvenes évektől kezdve az isten háta mögött felépített díszletvárosokban arra képeztek ki fiatal ügynököket, hogy az USA-ban tök átlagos amerikai családnak adják ki magukat, de közben az anyaországnak hajtsanak végre mindenféle titkos küldetéseket. A másik ilyen visszatérő elem a testét idegen ügynökök behálózására használó, erre a célra kiképzést kapott nőkről és pasikról szól, ami egyébként korántsem orosz találmány, tessék csak Mata Harira gondolni, Na, a Vörös veréb egy ilyen csajról szól.

Ennyit ér

IMDb: 5,5/10
Rotten: 59%
Metacritic: 54/100
Index: 4/10

Jennifer Lawrence nagyrészt Budapesten forgatott filmje első hallásra ótvaros nagy kamunak tűnik a vidéki dácsában szexmunkára kiképzett csajokkal és pasikkal, pedig elméletileg nem az, hiszen a Vörös veréb alapjául szolgáló regényt (és folytatásait) egy egykori CIA-ügynök írta, aki 30 évet töltött el ebben a világban, és el lehet hinni neki, hogy látott már karón varjút. Az alapfelállás az, hogy van egy balett táncos, akinek egy előadás alatt eltörik a lábát, és utána a nagybátyja beszervezi az állami kurvaképzőbe. Igen, ilyen családok is vannak.

A beszervezés nem zökkenőmentes, viszont meglehetősen erőszakos, ami Dominika számára nagyjából be is lövi, hogy ha jót akar, akkor csak magára számíthat. A kiképzés után kap egy megbízatást, egy amerikai kémet kell behálóznia, és kiszednie belőle egy magas rangú, az amerikaiaknak dolgozó orosz kém nevét. Ha nem megy, akkor szevasz betegellátás a muternak, szevasz szolgálati lakás, szevasz világ.

Szóval Dominikát kiképzik arra, hogy a testét fegyverként használja, mármint nem úgy, mint Chuck Norris, hanem, és akkor most a filmet idézném, a varázspinát bevetve. Amivel meglehet őrjíteni a férfiakat, és rá lehet venni őket, hogy két prosztatamasszázs között elárulják a hazájukat.

Az a baj ezzel a filmmel, hogy ha egy sima kémtörténetet csináltak volna belőle, akkor teszem azt 90 percben még működött is volna, pár csavar, egy-két húbazdmeg pillanat, kis üldözés, menekülés, drámai pillanatok és happy end után egy felejthető, de legalább szórakoztató film lett volna. Lásd még Éhezők viadala egy, amiből a nyilazó Katnissen túl sok mindent nem lehet felidézni, de nem is kell, agyak kiürítette, popcornt bevitte, küldetés teljesítve. A Vörös verébben a rendező Francis Lawrence, aki a három Éhezők viadala-filmben már rendezte Lawrence-t, ennyivel nem elégedett meg, és kicsit túltolta az erőszak/szex potmétert, amit úgy csavargatott jobbról balra, mintha a 18-as korhatárkarika miatt kötelező lett volna vagy verést, vagy pucér testeket mutatni tíz percenként.

A vászonra felkent meztelen jelenetek közül a verébiskolában játszódók azon a szinten működnek, hogy a néző is tudomásul veszi a tárgyiasítást és elfogadja, amit Dominika is, még úgy is, hogy tudjuk, ez így messze nem normális. A többi szexjelenet viszont nagyon mesterkélt és csikorgó, amikor a karakter - elméletileg - boldog extázisban lenne, az kínosabb, mint amikor parancsra teszi szét a lábát. Az erőszak ábrázolásával sem járunk jobban, legutóbb a Passióban élvezte ennyire a rendező, hogy premier plánban mutathat kiszakadó bőrt vagy reccsenő csontot, pedig a kevesebb ott is több lett volna. Teljesen felesleges harmadjára is ugyanazt megmutatni, ha elsőre át tudod vinni a nézőnek a jelentést, csak sajnos Francis Lawrence nem az a kaliberű rendező, aki erre alkalmas.

A film szürke és depressziós, ami a témához illeszkedik ugyan, de eléggé lehangolja az embert, bár a szürkével nem egyszer kontrasztba állított vörös elég hatásos tud lenni - ha nem alkalmaznák olyan sokszor. A látványtervező és a díszletmester meetingjeire így utólag nagyon szeretnék beülni, mert egyszerűen nem értem, honnan szedték azt, hogy Moszkva és Budapest lakás- és épületbelsők terén megrekedt 1976-ban.

A film alapján mi ma is forgótárcsás telefont használunk és a szobák berendezéséhez a Gazdálkodj okosan! társasjátékot használjuk inspirációként. Remegve vártam, mikor mutat a kamera egy olyan falat, amire őszi erdőt ábrázoló tapétát kasíroztak fel.

A film ezen kívül is tele van bénaságokkal. Lawrence rettenetes frufruja és parókái elől nincs menekvés, az utolsó jelenet plánjait és beállításait mintha a Hacktion stábja rakta volna össze, és amikor az egyik kulcsjelenetben a kémnő 3,5-es floppylemezekkel bohóckodik, akkor csak azért nem röhögtem fel, mert megfulladtam volna a popcorntól. Abból a szempontból szerencséje volt az alkotóknak, hogy a 2013-as könyv mostanra, az amerikai választásokba belepiszkáló oroszok korában relevánsabb, mint amikor készült, így a történet esetleges hiteltelenségeit valahogy könnyebben megbocsájtja a néző.

A regény legnagyobb erőssége a karakterizáció, az, ahogy megmutatja, hogyan kerül, egymáshoz közel Dominika és az amerikai ügynök, vagy az, ahogy magát a kémjátszmákat leírja, a követők lerázását, egy találka helyének megválasztása mögötti gondolatmenetet, hasonlókat. Ebből a filmben semmi nem köszön vissza, a két főszereplő között a levegő nem vibrál, tök érthetetlen az, ahogy összemelegednek és az is, hogy miért. Az sem teljesen világos, hogy mitől veréb Lawrence, aki azt, amit elméletileg megtanult az iskolában, a filmben egyszer sem alkalmazza - akkor most ő csak egy rossz tanuló, vagy istenigazából nem is kellett volna átmennie az egészen, mert enélkül is be tud hálózni valakit? Akkor meg minek a filmbe az iskola? A vetkőzések miatt? 

A karakterekkel a színészek sem nagyon tudtak mit kezdeni, egyedül Lawrence az, aki a szenvtelenséget és az elfojtott érzelmeket hitelesen hozza, az amerikai kémet alakító Joel Edgerton egy leckét mond fel nem túl jól, a szemétláda nagybácsit hozó Matthias Schoenaerts meg pont annyira egydimenziós, mint a Szadista Bérgyilkos vagy A Perverz Főnök. Egyedül a nagyjából 6 percet kapó Mary Louise Parker tud olyan nyújtani, amire emlékszik az ember, részegen beszól pár vicceset, majd lelép, de így is jobb karakter, mint a főszereplőn kívül bárki más.

Lawrence zsinórban a harmadik filmben alakít olyan nőt, akit férfiak abúzálnak.

Nehéz nem ara gondolni, hogy ennek köze van a 2014-es meztelen képes botrányhoz, amiben a színésznőről egy rakás fotót tettek közzé tudta nélkül. Az ügy megviselte, azt nyilatkozta többször is, hogy úgy érezte, elvesztette az irányítást, a kontrollt a saját teste felett, és ezt csak nagyon nehezen tudta feldolgozni. Azóta leforgatta az Utazókat, amiben egy férfi tulajdonképpen halálra ítéli, és a sorsa irányítása kikerül a kezéből, aztán ott van az anyám!, amiben egy férfi testileg és lelkileg is szénné alázza (és a sorsa irányítása kikerül a kezéből), és jön ez a film, amiben legalább négy férfi erőszakoskodik vele, és igen, a sorsa irányítása kikerül a kezéből. A trauma, ami a színésznőt érte, sokkal mélyebb, mint gondolhattuk, de ha a Vörös veréb egyik kulcsjelenetéből indulunk ki, akkor mostanra túllendült rajta, és visszavette az irányítást - nagyon helyes, jó lenne, ha nem kellene még több filmben kiüvöltenie magából a fájdalmat, mert tényleg rossz nézni.

A Vörös verébre szívesen mondanám, hogy a szegény ember Suszter, szabó, baka, kémje, de sajnos még csak az sem lett belőle, csak egy nyolcvanas évekből itt ragadt, dohos kémthriller, amiben a világ legjobban fizetett színésznőjét hol nagyon megverik, hol meg levetkőztetik. És ez nagyon kevés egy filmhez.  

A Vörös veréb alapjául szolgáló regényről a Könyvesblogon lehet elolvasni egy kritikát. Itt pedig negyven oldalt el is lehet olvasni a könyvből.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!