Filmnek jó, történelemnek pocsék

Post-Banner
2018.03.08. 19:31

Az újságírónál hisztisebb médiaipari szakmunkás csak egy van, a fotós. Tudom, mert az Indexben én vagyok az egyik leghisztisebb primadonna, és rémesen zavar, ha valamiért, amit én értem el, más aratja le a babérokat, csak mert jobb ütemben posztolta a Facebookra. Szóval tök megértem a New York Times egykori alelnökének és jogtanácsosának a címben is idézett kijelentését a Pentagon titkai című filmről, amiben Steven Spielberg azt mutatja be, hogyan publikált szigorúan titkos dokumentumokat a Washington Post, szembemenve a hatalommal – miközben azokat a New York Times közölte le először, és ők mentek miatta bíróságra is.

Ja, és annyira még nem is jó a film.

1458-a-pentagon-titkai.23797

Ennyit ér

IMDb: 7,3/10
Rotten: 88%
Metacritic: 83%
Index: 6/10

Az eredetileg The Post, korábban The Papers, magyarul A Pentagon titkai sztorija annyi, hogy az amerikai hadügy 1967-ben felállított egy különleges ügyosztályt, aminek az volt a dolga, hogy írja meg a vietnami háború történetét. Az ok prózai volt: Robert McNamara hadügyminiszter azt szerette volna, ha van egy tényszerű, pontos, hiteles dokumentum arról, hogy az USA mit, miért, hogy és mikor művelt Vietnamban. Ez lett a United States – Vietnam Relations, 1945–1967: A Study Prepared by the Department of Defense összefoglaló nevű, 7000 oldalas tanulmány.

Ezt 1971-ben egy Daniel Ellsberg nevű elemző, aki részt vett a tanulmány összeállításában, kiszivárogtatta (pontosabban 43 kötetet a 47-ből) a New York Timesnak, ahol aztán pár cikkben közöltek is belőle részleteket. A Washington Post is nagyon szerette volna lehozni őket, és miután a Nixon-kormány bírósági úton eltiltatta a Timest a további közléstől, a lap beállt a sorba, hogy akkor majd ők folytatják a közlést.

És ennyi.

Ez a sztori papíron, és megélve, tuti rém izgalmas volt, el tudom képzelni Neil Sheehan újságíró és a köré sebtében felállított Times-csapat lelkesedését, a vadászösztön működését, ahogy a dokumentumhalomban kutatnak és igyekeznek abból az olvasók számára is fogyasztható tartalmat gyártani úgy, hogy közben gőzük sem volt, leközölhetik-e a sztori, és ha igen, meddig, és lesz-e a végén ebből sitt vagy sem. A történet Washington Postot érintő része is feszült lehetett, hiszen a Post pont ekkor ment tőzsdére, és kereste a befektetőket, akiket sok minden elriaszthatott attól, hogy beszálljanak a buliba, például az, hogy Nixon berág a megvásárolni szánt lapra. Szóval ez így, a kulisszák mögötti hajtépéssel és hercehurcával együtt, ott és akkor biztos nagyon érdekfeszítő volt. A probléma csak az, hogy a vásznon még mindig csak ott tartunk, hogy egy rakás faszi meg egy nő (a Post tulajdonosa) beszélget egymással, és a legnagyobb izgalmat az jelenti, hogy a Post főszerkesztőjének sikerül-e elnyomnia a cigijét anélkül, hogy ráégne az ujjára. 

Itt jön a képbe Spielberg, akire sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy ne tudna valós személyekről szóló történelmi tablót festeni. Ryan közlegény, Elit alakulat, The Pacific – A hős alakulat, Amistad, Lincoln, Kémek hídja, sorolhatnánk. Ennél kevesebb valós cselekménnyel viszont még nem dolgozott szinte soha, itt eszmékből és ideológiákból kellett koherens filmet építenie. Szólt Meryl Streepnek aki akkor még csak 20. Oscar-jelölésénél tartott és 3 Oscarnál, meg Tom Hanksnek, akit ötször jelöltek és kétszer nyert, hogy legyenek az arcai ennek a filmnek, ami egyébként a tökéletes Oscar-film, hiszen történelmi eseményen alapszik, arra érdemes eszmékért küzdenek benne, és a főszereplői hollywoodi legendák. Sajna a végeredmény nem lett Oscarra méltó,

mert Spielberg négy filmet szeretett volna egybegyúrni, de nem jött össze neki.

Az első film az, amiben az újságok közti rivalizálást látjuk, a cigarettafüstös szerkesztőséget, liftet, szállodabelsőt és éttermeket, azt, ahogy a Post főszerkesztője, Bem Bradlee (Tom Hanks) igyekszik megtudni, min melózik a Times egyik sztárriportere, aki három hónapja nem publikált semmit a lapban. Ez papíron sem annyira érdekfeszítő, a filmen még annyira sem, mert mi tudjuk, min dolgozik, Bradlee helyébe viszont úgy nem tudjuk magunkat beleképzelni, hogy maga Spielberg sem tudja eldönteni, hogy ki a főszereplője. Én meg még annyira sem, mert nekem Ben Bradlee egyenlő Jason Robardsszal, aki a főszerkesztőt Az elnök emberei című filmben alakította, és én a Pentagon titkaiban végig a hülye frizurás Tom Hankst láttam, nem az újságíróból lett főszerkesztőt.

A második film az, amiben összecsap az államérdek a sajtószabadsággal. Ez talán a legérdekesebb, de mindenképpen az egyik legfontosabb része a filmnek, aminek azért aktuálpolitikai áthallásai is vannak, hiszen Nixon legendásan gyűlölte a sajtót, legalább annyira, mint most Trump. Hol ér véget az államérdek? Mi az az információ, aminek nyilvánosságra hozatala nem fér be a sajtó-, szólás- és véleményszabadságba? Egy eseményt 1967-ig feldolgozó dokumentumhalom járhat-e közvetlen, kézzelfoghatóan káros következménnyel az állam és annak polgárai számára, ha nyilvánosságra kerül annak tartalma? Én nagyon szívesen belehallgattam volna a Legfelsőbb Bíróság tanácskozásába, hogy az érveket és ellenérveket is megismerjem, de ezt a film inkább hősiesen a kamerába néző újságírókkal helyettesítette, akik persze valóban hősök voltak valahol, mert ha a Post nem hozta volna le a cikküket, felmondtak volna. 

A harmadik film az, amiben pont a fentiek ütköznek meg, az üzleti érdekek a sajtószabadsággal. Amikor a kérdés az, hogy ha a lapom lehozhat valamit, ami arra érdemes, aminek meg kell jelennie, amiről tudnia kell a nagyközönségnek, akkor én mint tulajdonos leállítom-e ezt a folyamatot csak azért, mert az nekem esetleg anyagi kárt okozhat? Meddig lehet egy lap független a tulajdonosától és annak érdekeitől?

Ez a mai, izé, vészterhes időkben, amikor a politika igyekszik a sajtót bevonni a játszmáiba, amikor a médiapiacot fel kellett osztani, és nagyon nehéz a helyzete azoknak a lapoknak, amelyek valóban függetlenek akarnak maradni, különösen érdekes. A Pentagon titkaiban a problémát az jelenti, hogy a lapot működtető cég tőzsdére megy, mert ugyan a napilap veszteséget termel, de a többi kiadványuk nem, és akadnak befektetők, akik szívesen lennének részvényesek, ha már lehet. És ennek az nem tesz jót, ha a kiadóvállalat egyik lapját habzó szájjal szidja az amerikai elnök pont aznap, amikor tőzsdére megy. Ráadásul egy olyan céget, amit horrible dictu, egy nő igazgat.

A negyedik film végül az, amiben Meryl Streep eljátssza a Post tulajdonosát, egy megözvegyült nőt, aki férjétől örökölte meg a céget, és akit úgy kezelnek a hetvenes évek elején, mint egy szellemi fogyatékos birkecset: érdekes és fura, de komolyan venni nem szabad. Mai szemmel nézve az a lekezelés, lenézés és semmibe vevés, ami egy dollártízmilliókat érő cég tulajdonosát fogadja vérlázító, éppenhogy csak azt nem mondják neki a cég sorsáról döntő igazgatósági ülésen, hogy hozzon már kávét, kiskedves, két cukorral, köszi. Ebben a környezetben nem sodródni az árral, fellépni a férfiakkal szemben egy olyan korban, amiben a feminizmus még csak bontogatta szárnyait, és a nők a vacsora végén elvonulnak szemfestékről értekezni (míg a férfiak komoly témákat boncolgatnak) elképesztően nehéz lehetett.

Szóval ez a négy film, ami ebben az egyben szerepel, de valahogy úgy, hogy a motívumok felskiccelésén, a jelenetek minimális összefűzésén túl nem sokra jutott. Teljesen őszintén azt gondolom, hogy ezt így nem kellett volna leforgatni, inkább elvinni egy HBO/Netflix/Amazon/Apple kaliberű gyártóhoz, ezzel a szereposztással, vagy még jobban felturbózva, és csinálni egy hatrészes minisorozatot belőle, amiben a New York Times–Post-versenyfutástól a sajtószabadságon át a hetvenes évek társadalmának kritikáján át mindenre lett volna bőven idő.

Nem azt mondom, hogy A Pentagon titkai rossz film, mert nem az, csak pont akkor enged el témákat, amikor kezdenék elmerülni benne, és kap bele egy másik, hasonlóan érdekes vonalba.

A forgatókönyv darabos és kapkodó, Spielberg a rendezésben a részletekre figyel inkább oda, a nagy műgonddal korhűre hozott belső terekre, a kellékek hitelességére, és a színészeket nem igazán vezeti, ezért lehet ripacs Tom Hanks és nagyon fura Meryl Streep. Ő mintha nem tudta volna eldönteni, hogy mit kell kezdeni az önbizalomhiányos, a férfiak között idegenül mozgó nő szerepével, és úgy játssza el, mintha az folyamatosan valami tudatmódosító szer hatása alatt állna. Épkézláb, befejezett mondata tán egy, ha van a filmben. A mellékszereplőkre viszont egy szavunk nem lehet, Bob Odenkirk a legszimpatikusabb újságíró Dustin Hoffman óta, Matthew Rhys nagyon hiteles kiszivárogtató, Bruce Greenwood dermesztően valós McNamara, Jesse Plemons nagyon határozott ügyvéd, Bradley Whitford meg igazán tenyérbemászóan hímsoviniszta gyökér.

A történelmi hitelesség vagy inkább hiteltelenség kérdése nagyon sokat ront A Pentagon titkai megítélésén, hiszen a Times érdemeit figyelmen kívül hagyva úgy állítja be az eseményeket, mintha azokat a Post irányította volna, miközben a valóság ettől nagyon messze volt. Értem én, ez egy film, amiben nem szó szerint ragaszkodnak az igazsághoz, csak éppen ez egy olyan alkotásban, ami arról szól, hogy hitelesen és őszintén kell tájékoztatni, akkor is, ha belegebedünk, igen visszásnak tűnik. 

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?