Itt egy csomó jó színész, és mindet a fejére ejtették

IMG 6626 (fotó szlovákjudit)
2018.03.11. 06:54

Kedves, jó szándékú, szép dolgokról mesélő film a Vándorszínészek, Sándor Pál legújabb, tizenkét év szünet utáni rendezése. Sándor Pál arról szeretett volna – tapasztalt filmeshez méltóan, pályáján nem is először – dicshimnuszt zengeni, hogy milyen fontos, milyen jó, milyen magasztos is a közös alkotómunka; az, ha a művészek együtt, minden áron létre akarnak hozni valami értékeset. Csak az a baj, hogy végül nem fogalmaz meg semmit erről, legfeljebb annyit, hogy igen, ez valóban jó dolog, és kész. Ahogyan nem igazán fogalmaz meg semmit semmiről, még olyan alapvető dolgokról sem, mint a film története vagy a szereplőinek jelleme.

Nem az a fő probléma a tizenkilencedik század elején játszódó filmmel, hogy gyakorlatilag egymondatos a teljes sztorija: egy kis vándorszínész-társulat utazik az ekhós szekerén Pest felé, ahol végre kőszínházban remélnek elhelyezkedni, eközben pedig hozzájuk csapódik új tagként egy katonaszökevény, egy régi tag pedig elárulja őket. A Vándorszínészeken nem lehet számonkérni a cselekmény összetettségét, mert, mint az ilyen, egy összezárt közösségről szóló filmek általában, valójában a csoportdinamika a fő kérdés benne: ki kibe szeret bele, ki kit sért meg, ki hogyan kezeli az árulásokat, a nehézségeket, az örömöt, és így tovább.

És a felszínen ez itt is megvan. Szinte minden jelenetben történik valami, ami felforgatja a csapat életét: jön egy régi ismerős, valaki megcsal valakit, a szekér beborul a vízbe, egy örömteli eseményre jön egy nehézség. De mindez szinte egyáltalán nincs megírva, pedig a forgatókönyvet három nagy név jegyzi: az azóta már sajnos elhunyt Szekér András (Ópium, A nagy füzet), a regényíróként is elismert Péterfy Gergely (Kalandorok) és Sándor Pál. Mégis,

a fordulatok úgy jönnek, mint esőcsepp a ragyogóan tiszta égből: se előzményük, se folytatásuk, és teljesen érthetetlen, hogy miért történnek meg.

A férj nem úgy csalja meg a feleségét, hogy a néző bármit is érzékelne akár a férfi léhaságából, akár a házastársi feszültségekből, akár az új csábításból, hanem egyik pillanatról a másikra megjelenik egy új szereplő, aki öt másodperc múlva már szexel a férfival, aztán tíz másodperc múlva eltűnik a vászonról, hogy ne is lássuk többet. A szekér azért kerül a víz mélyére, mert az addig teljesen épeszűnek tűnő kocsis hirtelen rikoltozni kezd, mint egy bolond, és belevezeti a lovat a folyóba, egyébként arra hivatkozva, hogy nincs egy vasuk sem kifizetni a révészt – mert azt senki nem veszi figyelembe a nézőn kívül, hogy épp az előző jelenet zárult azzal, hogy nagy mázlival szereztek egy zsák pénzt.

IMG 3952 (fotó szlovákjudit)
Fotó: Szlovák Judit / Big Bang Media

Az eseményeknek nemcsak előzménye, de következménye sincs. Ha az egyik szereplő a színpadon megpróbálja megölni a másikat, arról utána többé senki egy szót sem ejt, mintha az egész nem lett volna szóra érdemesebb egy mélyebb levegővételnél. Amikor a fiú nagy nehezen végre bevallja a lánynak, hogy szereti, a lány pedig elárulja, hogy az érzés nem viszonzatlan, akkor a jelenet véget ér, és a legutolsó képet leszámítva többé semmi nem is utal arra, hogy valaha ilyesmi történt. Amikor egy szereplő meghal, az is csak egy teljesen zavarosan ábrázolt, persze hirtelen és véletlen baleset. Egyetlen egy olyan dolog van a filmben, aminek van előzménye – hogy valójában ki is az a szereplő, akit ifj. Vidnyánszky Attila játszik –, itt viszont épp ez a baj: ennek meg kéne lepnie a nézőt, holott egy teljesen egyértelmű utalás révén már az egyik első jelenetben kiderül.

Az előzmény- és következmény-nélküliség csak még feltűnőbb attól, hogy a szereplőknek nincs valódi jellemük, legfeljebb egyszavas jellemzőik: a kedves nő, a hősszerelmes férfi, a nagyravágyó fiú, a hülyécske úr, a házsártos feleség, a temperamentumos macsó, a szép kislány. Még az sem derül ki, mégis miért olyan szimpatikus valakinek a másik, miért szeret bele, miért akarja bántani, miért akarja megvédeni. Ezért sem tudnak érdekesek vagy izgalmasak lenni a fordulatok, hiszen ha nincs mögöttük az egydimenziósnál valamivel komolyabb lélektan, akkor bármi bármikor megtörténhet, és bárminek az ellenkezője is, mindegy. Ezt az izgalomdeficitet kéne pótolnia annak, hogy legalább a történet jól fel legyen építve, mert akkor, ha mélyre nem is próbálna menni, legalább a felszín ki tudna valamiféle érzéseket váltani az emberből.

Ennyire sikerült

Index: 4/10

Igaz, a rendezés is van olyan érthetetlenül furcsa, hogy ez talán amúgy sem sikerülne. Egyes jelenetek egészen olyanok, mintha egy gyerekfilm túlzásait látnánk; például, amikor a szereplők a vizet püfölve, dárdával vagy cipővel próbálnak szélesen gesztikulálva halat fogni a patakban. De ha ilyen egyértelmű marhaságok nincsenek is, a széles gesztikuláció akkor is hamar átveszi az uralmat a film fölött. Ha nagy baj történik, az egyik szereplő biztosan ökölbe szorítja mindkét kezét, és a feje fölött rázva kezd kiabálva méltatlankodni. Ha valaki meglepődik azon, hogy ájultan töltött három napot, akkor fel-alá fog rohangálni, mint az állatka a rajzfilmekben, és azt fogja kiabálni, hogy „Három nap!”. Ha egy fontos döntést kell átgondolni, az illető összefonja a háta mögött a karjait, kicsit megdönti a felsőtestét, és fel-alá kezd járkálni, szinte kihallatszik belőle Micimackó „Gondolj! Gondolj!”-a.

A sablonok viszont nemcsak a színészi gesztusokban jelennek meg, hanem a történet szintjén is előkerül minden, amiről egy hasonló téma esetében bárki azt gondolná, hogy elő fog kerülni. Van persze olyan jelenet, amelyben a színész elmond egy fontos, érzelmes monológot, majd hangnemet vált, és közli, hogy ez csak színészet volt. Van benne az éggel Shakespeare szavaival viaskodó csepűrágó. Van benne játék azzal, hogy a kellékpisztoly esetleg nem igazi-e mégis. Vannak benne egymással kakaskodó színészek, akik úgy tesznek, mintha a színpadi bántalmazás csak színjáték lenne, de valójában komoly.

Benne minden közhely, amit csak színházi filmbe bele lehet tuszkolni.

Így a színészi játékról is nehéz mit mondani, mert helyette karikatúrarajzolás zajlik a vásznon, inkább azt lehet számolgatni, kinek jut több olyan lehetőség, amiben tényleg emberinek látszó embert játszhat. Amit lehetőségeivel arányban mindenki remekül tud is abszolválni, hiszen a színészgárdát egytől-egyig nagyszerű színészek alkotják. Ifj. Vidnyánszky Attila szinte végig távol tartja magától ezt az amúgy az egész filmet jellemző, félresikerült abszurd/groteszk ripacskodást, és mindvégig hihetetlen lelkesedést sugározva, a benne égő energiáktól látszólag szinte felgyulladva nem a külsőségekre koncentrálva játszik. Martinovics Dorina is érezhetően próbálja megfejteni, mik lehetnek karakterének motivációi, és leginkább egyfajta tiszta jóságosságban találja meg azt, ami eljátszható a szerepéből. Gáspár Sándor sokszor a külsőségeket is képes olyan egyedien ábrázolni, hogy ne legyen zavaró, ha nincs mögöttük semmi, de a főszereplő Mohai Tamásnak ugyanez nem sikerül: ő még a figurájának írt manírokat is megtoldja egy kéretlen kanállal.

Pedig tényleg látszik a jó szándék a filmen, és tényleg kedves a mondanivalója az összetartásról, barátságról, alkotómunkáról még ha dadogva van is elmondva. Jobb érzés végignézni, mint egy tényleg bántóan rossz filmet lenne, de így talán csak még fájóbb, hogy ennyi jóindulatból miért is nem tudott kisülni semmi, ami épkézláb.

Ne maradjon le semmiről!