Bosszúvágy helyett egy hosszú ágy

2018.03.13. 05:18

Eli Roth-apologista vagyok, ami azt jelenti, hogy az összes filmjét láttam, a Kabinláztól a Kopp-koppig, és minden egyes alkalommal meg tudtam magyarázni, hogy mi tetszik bennük. Roth rendezőként mindig arra hajt, hogy irtó kényelmetlenül érezzük magunkat, és ne tudjuk igazán belőni, hogy egy filmmel mi a szándéka, aztán egy adott ponton minden a helyére kerül, és megértjük, hogy valójában szatírákat csinál, horrorfilmeknek álcázva. A Motel-sorozat azzal szórakozott, hogy hülyét csinált a buta amerikaiakból, akik Közép-Európába érkezve már rögtön a poklot látják, a Zöld pokol a képmutató környezetvédőkről szólt, a Kopp-koppban pedig látszólag két szexi tinilány akarta felszedni az egyedül otthon tespedő Keanu Reevest, de valójában egy gonosz vicc csattanójának használják fel. Eli Roth vicces, és szerintem alulértékelt, de a Bosszúvágy remake-et már én sem tudom megvédeni, mert nem látom, hogy mi lenne benne a második réteg.

A Bosszúvágy az 1974-es Charles Bronson-film feldolgozása, és Roth-tal ellentétben sosem jutottam el abba a fázisba, hogy megnézzem a világ összes Bronson filmjét, úgyhogy csak a híre és megítélése jutott el hozzám: hogy egy fasiszta fantázia arról, hogy valaki büntetlenül és bosszúból kinyír egy csomó embert, miután a családját terrorizálták. Eli Roth 2018-as változata semmit nem buherál ezen az alaphelyzeten, miközben Paul Kersey (Bruce Willis) az esti ügyeletében van, betörnek az otthonába, feleségét megölik, egyetemre készülő lányát pedig meglövik, és kómába kerül. A rendőrség tehetetlen, viszont Kerseyben fortyog a tettvágy, ami egészen odáig hajtja, hogy kapucniban, egy lopott stukkerrel járja a híresen erőszakos Chicago utcáit, és először a véletlenül útjába kerülő, majd a családja támadását levezénylő bűnözőket kinyírja.

És ennyi a Bosszúvágy, amiben hiába van elültetve egy olyan film csírája, ami valamit is mondhat az Egyesült Államok 2018-as állapotairól, fegyverszerzésről, fegyverhasználatról, erőszakos bűncselekményekről, fehér elnyomásról, vagy bármiről, amitől nem egy unalmas bosszúfilm lehetne, az a csíra annyi vizet sem kap, hogy elkezdjen kihajtani. A legközelebb akkor jut bármilyen mondanivalóhoz, amikor Kersey elkezd felkészülni a bosszújára. Besétál egy fegyverboltba, ahol nagyjából kevesebb papírmunkával lehetne automata gépfegyvert vásárolni, mint részletre venni egy mosógépet a Media Marktban. Amikor megszerzi az első pisztolyát, Youtube-videókon tanul meg lőni és fegyvert tisztítani. És amikor az első igazságszolgáltatása után virális hős lesz, akkor nincsen mindenki meggyőződve arról, hogy Chicagónak pont egy kapucnis fehér férfire van szüksége, aki rendet tesz a gengszterek között.

Bosszúvágy

Index: 3/10

Imdb: 6,8

Rottentomatoes: 14%

Metacritic: 31/100



De ezek az ötletek nagyjából annyit vannak a Bosszúvágyban, ameddig eltartott elolvasni az előző pár mondatot. Eli Roth filmje egy idő után már nem foglalkozik olyan bonyolult dolgokkal, mint bűntudat, gyász, vagy öntörvénykezés, hanem inkább elszórakozik azzal, hogy különböző emberek minél brutálisabb halált halnak (egészen komoly összeg mehetett a költségvetésből összeroncsolt koponyákra). Ami oké, ilyen műfaj létezik, de a Bosszúvágy sem stílusban, sem elszántságban, sem morális korrupcióban nem éri el egy exploitation-film szintjét sem. Igen, két oldalról panaszkodok, itt egy film, amiben egyszerre túl sok és túl kevés a trancsírozás.

És az élvezeti faktort erősen rontja, hogy a filmnek Bruce Willis a főszereplője, akiről lassan ki lehet mondani, hogy a 2012-es Looper – A jövő gyilkosa óta nem is nagyon erőlteti meg magát. Stabilan gyártja a Romániában forgatott C-, és D-filmeket, amikben pár napot kell melóznia, kap egy ötcsillagos lakókocsit, amiből néha ki kell dugnia a fejét, megbillentett fejjel mosolyogni, aztán mehet vissza. Willis már messze nem az a karizmatikus ember, aki a kilencvenes években volt, és oké, nem is kell mindig foggal-körömmel színészkedni, de Roth mintha megelégedett volna azzal, hogy a főszereplője beáll a kamerák elé, elmondja a szövegét, és készül a következő jelenetre. A Bosszúvágy nem egy bonyolult film, de szükség lenne benne valakire, aki a maximumot tudja nyújtani, aki ha dühös, akkor dagadnak az erei, aki ha kínoz, akkor perverzül felcsillan a szeme, és aki ha a szomorú, akkor nem úgy tűnik, mintha pillanatokkal azelőtt ugrott volna ki a képkivágatból a műkönnyes kolléga, aki a főszereplő arcára tette a folyékony szomorúságot. Willis viszont a maximum helyett a minimumot nyújtja.

Ami igazából az egész filmre is igaz, sehol nincs az a gonosz humor, amivel Roth eddigi filmjei tele voltak, és hiányzik belőle az a túltolás, amitől egy olyan rendes Vico-film lehetne, ahogy egyébként a marketing elkezdte a finisben reklámozni a Bosszúvágyat. Egyszerűen csak nem szórakoztató.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?