Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMA lovaskatonák sokkal jobb filmet érdemeltek volna
Kritika a 12 katona című filmről
További Cinematrix cikkek
- Harminc év után újra összeálltak a Ponyvaregény sztárjai
- Udvaros Dorottyával jön a Valami Amerika és a Kincsem rendezőjének új filmje
- Fontos bejelentést tett a Netflix: véget ér a Vaják-sorozat
- Martin Scorsese Leonardo DiCapriót és Jennifer Lawrence-t tenné az új filmje főszereplőivé
- Keményen nekimentek Joaquin Phoenixnek
Doug Stanton amerikai újságíró 2009-ben írt egy könyvet az amerikai hadsereg egyik különleges alakulatáról, akik a szeptember 11-én történt terrortámadások után először utaztak Afganisztánba, hogy az al-Kaida ellen harcoljanak. A küldetés az afganisztáni színtér egyik legmeglepőbb győzelme, a 12 katonának sikerült bevennie a kulcsfontosságú Mazar-i Sharif városát.
Ez a történet filmért kiált, hiszen Afganisztán semmilyen szempontból nem egy sikertörténet az amerikai sereg számára, ez a küldetés viszont pont az volt.
Ráadásul a katonák története sokáig titkosítva volt, fanfár nélkül tértek vissza az országba. Nem véletlen, hogy Jerry Bruckheimer producer a megjelenés után nem sokkal megszerezte a jogokat, ennek ellenére elég nehezen akart elkészülni a film, de szerencséjére pont ekkor jött az Amerikai Mesterlövész kirobbanó sikere, ami az utolsó lökés lehetett ahhoz, hogy a 12 katonának el kell készülnie.
A forgatókönyvet Ted Tally (A vörös sárkány, A bárányok hallgatnak) és Peter Craig (Tolvajok városa, Az éhezők viadala: A kiválasztott) írták, a rendezést pedig egy elsőfilmes szakemberre, Nicolai Fuglsigre bízták, a főszerepet pedig az a Chris Hemsworth kapta meg, aki a Marvel-univerzumon kívül nem nagyon talált olyan filmeket, amikben sikeres tudott lenni.
Ennyit ér
IMdB: 7.0/10
Rotten Tomatoes: 5.6/10
Metacritic: 54/100
Index.hu: 5/10
A 12 katona nem markol sokat, egy kábé 20 napos expedíciót mutat be, csak elnagyoltan foglalkozva az előkészítéssel. Ez mindenképpen jó döntés, mert a film alatt a legmeghatározóbb érzés, hogy az ember nem hiszi el, hogy ez tényleg megtörtént és
tényleg épségben hazaértek ezek a katonák, akik lovakon harcoltak, úgy nem is tudtak rendesen lovagolni.
A film viszont sajnos nem erre a vonalra kapaszkodik rá: minden egyes képkockája és mondata az amerikai büszkeségből fakad és ha vannak is beszólások, sem a film, sem a szereplők nem tudnak nevetni egy jót. Ez odáig vezet, hogy a felvezető monológok szörnyen papírízűek és megjátszottnak érződnek, amin a magyar szinkron valószínűleg csak tovább ront.
Ezzel pedig az a baj, hogy a több, mint kétórás film jelentős része megy el az osztagon belüli beszélgetésekre, viszont ezek a jelenetek nem segítenek jobban megismerni a fontosabb 4-5 karaktert. Az maximum 10 perc után mindenki számára világos, hogy ki melyik archetípust jeleníti meg, ezt a későbbi jelenetek sem tudják tovább bővíteni. Itt igazán kijön, hogy mennyire komolyan veszi magát a film és a párbeszédek sem nagyon szólnak másról, csak a hősiességről és a szolgálatról, mintha a filmnek kötelező lenne reklámként szolgálnia a sereg számára. Egy filmnek elég fontos komponense veszik el akkor, ha személytelen droidokat csinál a főszereplőiből, akiket igazi, hús-vér és valószínűleg nem tökéletes emberek ihlettek.
Azt nem rovom fel a filmnek, hogy nincs elég ideje mind a 12 katonát fontos szereplőként kezelni, de néhány jól sikerült mondattal és megfelelő castinggal azért ezek a dolgok maguktól is tudnak működni. A Sólyom végveszélyben, ami szintén Jerry Bruckheimer produceri közreműködésével készült, például tudott fazont adni a kevésbé fontos szereplőknek is, anélkül, hogy túlságosan klisé szagú lett volna.
Itt viszont szinte az összes katona a személyisége majdnem olyan kopár, mint a környezet, ami körülveszi őket.
A főszerepben Chris Hemsworth élete egyik legkevésbé meggyőző alakítását nyújtja. Nem kap sok segítséget a forgatókönyvtől, ez tény. A lehető legunalmasabb csoportvezetőt kell eljátszania, akinek helyén van a szíve, a csatatéren is tisztán lát és nem retten meg, ha ledobnak elé egy gránátot, van elég hidegvére, hogy visszadobja. De karizma híján egyszerűen képtelen kitölteni a hatalmas lyukakat, amiket a film hagy, csak még jobban felhívja a figyelmet arra, hogy mennyire banálisak néhol a párbeszédek.
A helyettesét, altisztjét az egyébként kiváló Michael Shannon alakítja, aki szintén nem tud mit kezdeni a helyzettel. Őszintén nem értem, hogy miért őt keresték meg ezzel a szereppel, azt pedig pláne nem, hogy miért mondott erre igent. Nincs kétségem affelől, hogy Shannon nem csak labilis őrülteket tud zseniálisan megjeleníteni, itt lett volna a lehetőség egy igazi pozitív figurára, de nem tudott élni az eséllyel.
Michael Pena képes volt arra, hogy egyedül lenyúljon egy egész Marvel-filmet, ami nem kis dolog, ennek ellenére 1-2 jó beszólás leszámítva ő sem tud emlékezetes lenni. A forgatókönyv tesz néhány elkeseredett kísérletet arra, hogy elismerje,
az amerikaiakat rengeteg külső tényező hátráltatja, de ebből is inkább kedves viccet csinálnak, ahelyett, hogy bemutatnák: ezek hozzájárultak ahhoz, hogy az afganisztáni háború egy hosszú és keserves kudarc lett.
.
De ugye az nem illene a narratívába, ami a sikerre és a hősiességre épül.
Ezt a helyzetet a látvánnyal lehetne ellensúlyozni, hiszen mégiscsak egy háborús filmről van szó, de ezek is inkább csalódást keltenek. Igyekeztem nagyon figyelni, de többször is képtelen voltam megítélni, hogy most épp min múlik a csapata sikere vagy kudarca. A rendező egy összecsapás során nagyjából háromféle különböző beállítást variál. Vagy látunk valakit lőni, vagy látjuk ennek a lövésnek az eredményét, vagy valami felrobban. És mindegyiknél sikerült olyan kameraállásokat választani, hogy még véletlenül sem érezzük azt, hogy mi is ott vagyunk a kopár, afgán hegyeken és a lőporral keveredő homok és füst a mi szemünket és tüdőnket is megviseli. Akciófilmről van szó, vagyis ha valaki figyeli, hogy miért nem találják el a főszereplőket, vagy milyen gyakran töltenek újra, akkor találhat magának bosszankodni valót bőven.
A képi megoldások bennem azt az érzetet erősítették, hogy egy kényelmes helyről figyelem az eseményeket, ahonnan biztosan nem lehet bajom. A történet központi elemeit jelentik a légicsapások és megértem, hogy miért mutaták őket távolról, felülről vagyis amerikai szemszögből, ettől még érdekesebb lett volna ezeket legalább néha emberközeli helyzetből is megmutatni. Ezek a robbanások pedig akár párhuzamba is kerülhettek volna a film elején, a New York-i támadásokról szóló képekkel, de a film nem akart semmi Amerikára negatívat sugallni.
Mivel igaz történetről van, ezért tudjuk, hogy mindenki épségben hazatér, szóval valahogyan pótolni kellene a kieső feszültséget, de a készítőknek sajnos semmi új nem jutott eszükbe. Pedig ezek a katonák többet és jobbat érdemeltek volna, még akkor is, ha valójában sótlanok voltak és a harc is végig olyan követhetetlen volt, mint ahogy a filmen láttuk.
Rovataink a Facebookon