Advertisement

Vásárolj 4db Somersby-t, töltsd fel az AP kódját és nyerj!

Gyönyörű lett Natalie Portman agyzsibbasztó sci-fije

ANH-FF-006K
2018.03.16. 20:20

Először a száraz dolgok: az Annihilation (vagyis sokáig Expedíció) a Netflix első olyan áldozata, amit Magyarországon is megérezhetünk. Sokáig úgy volt, hogy mozikba kerül, megvolt a forgalmazója, a premierdátuma, készültek magyar előzetesek is hozzá. Aztán a gyártó Paramount stúdió úgy döntött, hogy az Egyesült Államok és Kína kivételével hagyja a moziforgalmazást a francba, és eladta a streaming-szolgáltatónak a vetítési jogokat.

Ezzel pedig szépen demonstrálja azt a dilemmát, amit ilyenkor a rendezők és stúdiók átélhetnek: a filmjük több emberhez eljut, de nem biztos, hogy olyan formában, ahogy szerették volna. Nem akkora képmérettel, nem olyan hangkeveréssel, nem olyan szándékokkal, nem biztos, hogy egy sötét, nagy teremben egy csomó emberrel fogja bárki megnézni. Akármennyire is csábító az, hogy így egy furcsa, lassú sci-fi a lehető legnagyobb közönséghez eljut, mégsem így akarhatták. De ezzel aztán elmúlik az a para is, hogy a film bukás lesz, hogy kevesen nézik meg, veszteséget termel, a box office jelentésekben pedig sajnálkoznak az újságírók. Mindenki megkapja a pénzét, az pedig teljesen mindegy, hogy a Netflixen hányan nézik meg, hiszen egyrészt irreleváns, másrészt meg a cég soha a büdös életben nem fogja pontosan elmondani. De a tény vitathatatlan, hogy egy eléggé várt, ezoterikus, a saját tempóját diktáló sci-fi most ott van mindenkinek az otthonában, akinek van Netflix-előfizetése, és Netflix-előfizetőként semmi okunk nincs a panaszra.


Főleg azért mert az Annihilation egy tényleg ritka fehér holló: egy regényből adaptált, felnőtteknek szóló, korhatáros, közepes költségvetésű, de azért látványos sci-fi, aminek a főszereplői pár kisebb karakter kivételével mind nők. A rendező az az Alex Garland, aki már egy hasonló, tudományos kamaradrámában, az Ex Machinában már bebizonyította, hogy jobban szeret kérdéseket feszegetni, mint egyértelmű válaszokat adni, és jobban szeret elidőzni a pillanatokban, mint egyikből a másikba rohanni. Ezt a mintát követi most az Annihilation is, ami elsőre egy dzsungel-Sztalkernek tűnhet, mert itt is egy rejtélyes területre merészkedik be egy csapat ember, de több köze van a két évvel ezelőtti Érkezéshez. Hiába van itt is egy idegen entitás, egy katonai különítmény, és megannyi rejtély, amit tudósoknak kell megoldani, a lényeg itt is egy személyes tragédia, amivel a főszereplőnek kell megküzdenie.

Furcsa lehet ezt a mondatot olvasni azoknak, akik olvasták a film alapjául szolgáló, egyébként magyarul is megjelent Jeff Vandermeer-regényt, ami annyira szikár, és magyarázat nélküli, hogy az olvasónak kell kitömnie a sztori réseit. Már ha szeretné, mert a fináléjára annyira furcsa, lázálomszerű lesz, hogy úgyis mindegy, ki és miért okozta az X Térséget, és pontosan hogyan is működik. Vandermeer aztán két folytatásban úgy döntött, hogy a lázálomnak is legyen értelme, és ő maga kezdte el elmagyarázni a saját regénye részleteit. Hogy ez mennyire jó ötlet volt, azt döntse el, aki elolvasta mindhármat. Én a második után feladtam.

Megsemmisülés

Annihilation-new-film-poster

Index: 6/10

Metacritic: 79/100

Imdb: 7,7

Rottentomatoes: 87%


A furcsa dolog pedig az, hogy Alex Garland forgatókönyve a regény cselekményét szinte teljesen megváltoztatta, és csak az alaphelyzetet hagyta meg. Ami a következő: pár hónappal ezelőtt egy idegen erő elkezdett terjeszkedni egy partmenti szakaszon az Egyesült Államokban. Az erő egy óriási, áthatolhatatlannak tűnő, és azokra a rémisztő AI-festményekre emlékeztető burokként jelenik meg. A Déli Végek nevű cég már több expedíciót küldött be a területre, de senki sem tért vissza, egy kivétellel. Egy biológus (Natalie Portman) férje egyik este, miután már mindenki halottnak hitte, beállít a házba, lassan és méltóságteljesen haldokolva. A mentő azonban már nem jut vele a kórházba, mert a Déli Végek emberei elviszik a házaspárt a saját bázisukra, a határmezsgye közvetlen közelébe. A biológust pedig ráveszik, hogy legyen a következő, csak nőkből álló expedíció része. A többi tag nem, de mi tudjuk, hogy ki fog jutni, mert Garland folyamatosan bevágja azt, ahogy az expedíció után kihallgatják, illetve kapunk flashbackeket is a boldog házaséletükből. De a lényeg az, ami az X Térségben történik, amit nehéz megmagyarázni.

Egészen addig, amíg az egyik szereplő minden előzmény nélkül egyszerűen kimondja. A regény egyik fő vonzereje az volt, hogy tényleg semmi támaszkodót nem adott arról, hogy mi miért történik, nem volt klasszikus, filmszerű cselekménye sem, egyszerűen csak haladt egy leírhatatlan finálé felé, aztán véget ért. Az Annihilation ezzel szemben sokáig félrevezet minket, és azt próbálja elhitetni velünk, hogy valamiféle szörnyfilmet látunk, amiben különböző, borzasztó mutánsállatok fogják egyenként leszedni az expedíció tagjait. Bár kétségtelen, hogy az egyik legsúlyosabb jelenete pont egy ilyenhez kötődik. De Garlandot tényleg sokkal jobban érdekli egy belső expedíció a biológus főszereplő lelkének mélyére, és az, hogy az X Térség hogyan próbálja meg manipulálni őt, hogy szembenézzen a férje elvesztésével. Az örökké mutálódó növényekkel, az emberformájúra növő virágokkal, a faliszőttesnek kinéző holtakkal, és a film utolsó harminc percével. Lehet, hogy éppen egy pszichedelikus dzsungelen törnek át, de Garlandnak sokkal érdekesebb az, ahogy a pszichedelikus dzsungel tör át rajtuk.

És az Annihilationnak ez az igazi erősségge, ez a fantasztikus világ, amit megteremt vizuálisan, a határmezsgyétől az azon beszűrődő furcsa fényeken át a mutálódó flóráig és faunáig. A CGI állatoknál lehet húzni a szánkat, de nehéz nem az állunkat keresni akkor, amikor Natalie Portman kristályfák között sétál egy tengerparton. Ha a számítógéppel létrehozott állatok ki is lógnak a világból, a számítógéppel létrehozott terek egyáltalán nem. Sőt, mivel alapból egy manipulált világot látunk, úgyhogy még passzol is, hogy minden kép olyan, mintha egy 15 évvel ezelőtti képszerkesztővel próbálták volna feljavítani. A fináléban látható tűzeffekt pedig olyan egyedi, hogy nem is tudom mihez hasonlítani, mintha már videoművészetet látnánk játékfilm helyett.

Bárcsak több művészet lenne benne, mint egy sci-fi-film. Végig olyan érzésem volt, mintha Garland nem igazán tudna egyszerre zsonglőrködni a film témáival, vizualitásával, tempójával, és a színészeivel is. Az utóbbiak közül mindegyik jó választás az eléggé vékonyan megrajzolt karakterekre, Gina Rodriguez mint a leszbikus mentős, vagy Tessa Thompson mint az önsértő orvos a lehető legtöbbet kihozzák abból, ami keveset a cselekmény nyújt nekik, bár őszintén szólva Jennifer Jason Leigh kivételével bárhogy keverhették volna a szerepeket/színészeket, nem lőhettek volna mellé.

Főszereplőként Portmannek kell a hátán vinnie szinte az egész filmet, de a finálét egész biztosan, és nem vagyok biztos benne, hogy sikerül neki maradéktalanul, a mindent elnyelő gyászát és boldogtalanságát nem közvetíti egyik riadt arckifejezésével sem. És valahogy az előre-hátra ugrálás a történetben sem ad akkora pluszt vagy csavart hozzá, mint ahogy például az Érkezésben, Garland ráadásul a történetmesélési keretek mellé beemel egy plusz dolgot is a cselekménybe, az előző expedíció után hátrahagyott, pokoli videofelvételeket, amik még plusz, már túlzó horrorrétegként rakódnak a sztorira. És valahogy ebből a sok rétegből, rengeteg misztériumból, és különböző idősíkokból kellene kibogarásznunk, hogy valójában mi is az Annihilation. A gyász és az elmúlás története egyébként, de ez bennem is csak egy nappal utána csapódott le. Néha jobb erre a filmre visszagondolni, és az emlékeinkből összerakni: állítólag Garland is így adaptálta a regényt az első olvasása után.

Az Annihilation március 12-én került fel a Netflixre.

Ne maradjon le semmiről!