Ki fogja meg az összehugyozott diktátort?

2018.03.16. 08:38


Én tök viccesnek tartom, hogy a Sztálin halálát betiltották Oroszországban, mondván hogy megbecsteleníti a szovjet történelmet és nemzeti jelképeket, de hát ennyi erővel az egész világon be lehetne tiltani, mert az egész emberiségről nyújt egy olyan lehangoló képet, amivel nehéz szembenézni. Armando Ianucci filmje alapján mi mind kicsinyes, gonosz, törekvő, másokon átgázoló szemetek vagyunk, különösképpen akkor, ha egy diktátor alattvalójaként azzal szembesülünk, hogy a főnök összehugyozva, eszméletlen állapotban fekszik a dácsája padlóján.

Ianucci karriert épített abból, hogy világpolitikát érintő, papíron nyomasztó helyzeteket komédiaként tálal, az Egy kis gubancban megtalálhatta a számítását az is, aki káromkodó politikai machinátorokra vagy éppen az iraki invázió mondvacsinált okaira volt kíváncsi. Az alelnök című sorozata fölött pedig már bőven eljárt az idő, 2018-ban már annyira nem nagy ötlet, hogy egy dilettáns és önző ember van az Egyesült Államokban komoly döntési pozíciójában. Lehet, hogy ezek a sztorik (és a hírnevét meghozó Thick Of It című BBC-sorozat) olyan karakterekkel van tele, akik beférnének egy Louis De Funes-filmbe is, de valami miatt a sok csetlés-botlás és kurvaanyázás közben éppen emberek millióinak sorsát befolyásolják. Nincs ez máshogy a Sztálin halálában is, annyi különbséggel, hogy Ianucci évtizedekkel korábbra ment vissza, ahhoz a pillanathoz, amikor a diktátor agyvérzést kap.

Illetve nem is pontosan akkor kezdődik a filmje, hanem pár órával korábban: a rádió egy szimfonikus zenekar koncertjét közvetíti, a koncert jól megy, siker, meg is tapsolják a stúdióban, aztán jön a telefon, magától Sztálintól. Szeretne egy felvételt a ma esti koncertből. Apelláta nincs, a technikus (Paddy Considine) elkezd pánikolni, és csak egy megoldást tud kieszelni, mielőtt még elmenne a teljes közönség, visszaterel mindenkit, hogy pontosan ugyanúgy megismételjék. Kell egy másik karmester, akit a titkosrendőrséggel hozatnak be a koncertterembe. Az üres székekre az utcáról ráncigálnak be jöttmenteket. Mind azért, hogy Sztálin még egyszer meghallgathassa a koncertet. Ami egyébként az utolsó dolog lesz, amit valaha meghallgat az életében. Sztálin elképesztő terrorját nyilván képtelenség bemutatni egy filmen, de ez a nyitójelenet, plusz az a rész, amiben a legközelebb álló emberei (Molotov, Berija, Hruscsov, Malenkov) azt figyelik, hogy melyikük poénján röhög, és melyiknek jár csak egy horkantás, az elég jól leírja a helyzetet. És amikor kifingik, akkor megmutatkozik, hogy kinek mi is jár a fejében igazából. A legtöbbnek az, hogyan szúrjon ki a másikkal, és hogyan léphet Sztálin helyére.

Ha elmegy Josef

ads sztalinhalala main b1 v7-416x600

Index: 8/10

Imdb: 7,4
Metacritic: 88/100

Rottetomatoes: 97%

Ianucci aztán nagyon vékony jégen kezd el táncolni a filmjével, mert egyszerre próbál hű lenni a történelmi eseményekhez és tényekhez (Berija pedofíliájától kezdve Zsukov tábornok megjelenéséig), és az egészet valahogy egy komédia keretébe belepasszírozni. Nagyrészt sikerül is ez neki, de egy idő után a tartalom kiköpi magából a vígjátékot, és mintha egy színtiszta történelmi filmet néznénk, amiben ugyan a (hála a jó istennek akcentus nélküli) dialógus olyan, mint egy szkeccsműsorban, de a cselekmény meg mint egy Discovery-dokumentumfilmben. Persze ez a kettősség az, amitől a Sztálin halála baromi vicces tud lenni, hogy szovjet államfőknek öltözött emberek szenyóznak egymással, de baromi keserű is, amikor meglátjuk, hogy mibe is torkollik az egész.

Ez a jégtánc nyilván semmit nem érne tökéletes színészi alakítások nélkül, és itt van belőle egy marékkal bőven. Messze kiemelkedik Jeffrey Tambor Malenkovként, akinek se karizmája, se képessége, csak ambíciója, hogy átvegye a diktátor helyét, és mint általában az ilyen helyzetekben, a legalkalmatlanabb embernek sikerül is. Steve Buscemi ugyanúgy nagyon teher a kopasz Hruscsovként, aki pontosan tudja, hogyan kell lavíroznia ahhoz, hogy egyszer végre pozícióba kerüljön. Michael Palin viszonylag kicsi szerepet kapott Molotovként, ugyanígy kicsit későn kerül be a tökös Zsukovként a sztoriba Jason Isaacs, de a feltűnése simán kárpótol ezért. Ahogy már említettem, Ianucci szerencsére nem ragaszkodott ahhoz, hogy a színészei vaskos, nevetséges orosz akcentusban beszéljenek, úgyhogy mindenki úgy és annyit improvizálhatott, ahogy kedve tartotta, ettől a Sztálin halála tényleg egy felszabadult komédia lenne.

És hát a helyzetek is nyilván tök viccesek. Ki akarja megemelni a haldokló, de látványosan behugyozott Sztálint? Hogy szerezzenek orvost neki, ha az összes tisztességes orvost elvitették munkatáborba? Hogy legyen a temetés? Ki legyen a felelőse? Hullámos vagy egyenes függöny legyen a koporsója mellett? És egyáltalán, hogy a túróban menjen tovább itt a rend ebben az országban? Ianucci tényleg a humort látja meg mindenben, a tömeges kivégzésektől kezdve a rendőrállamig.

Ha nem szólna közbe a valódi történet, amit nyilván Ianucci eltúloz, de akkor is olyan keserű érzést hagy az emberben, hogy utána el is felejti, hogy egy vígjátékot nézett. Helyenként egy annyira gyagya vígjátékot, amibe bele lehet merülni, és elhinni, hogy fikciót látunk. Sajnos nem az, de ez nem a film hiábja, hanem a történelemé.

Ne maradjon le semmiről!