Ilyen egy igazán jóindulatú szemétláda

Kritika a Viszontlátásra odafönt című filmről

COPYRIGHTphoto-jerome-prebois-adcb-films-ressources-2017-08-21
2018.04.11. 07:16

Hogy mennyi szar alak van a jó emberek között! És mennyi emberség lehet meg akár a rohadékokban is!

Sokszor pont az a legrosszabb a filmekben, hogy minden pozitív hős makulátlan, a negatív figuráknak meg azonnal a pokolban kéne égniük. Hát a Viszontlátásra odafönt olyan távol jut ettől a felállástól, amennyire csak lehet, és ez benne a legjobb. Az első világháború után játszódó, két testileg vagy lelkileg megnyomorított veterán túlélési trükkjeiről szóló film épp abban a legegyedibb, épp amiatt tűnik ki a leginkább az átlagból, hogy mennyire sokszínűen és így életszerűen ábrázolja a jellemeket. Hogy milyen szokatlan módon, tárgyilagosan, mégis együttérzéssel, ítélkezés, de egyúttal felmentés nélkül tudja megmutatni, hogyan követnek el erkölcstelen, mocskos dolgokat azok a szereplők, akikkel alapvetően minden néző szimpatizál, hogy hogyan válik érthetővé és ha nem is elfogadhatóvá, de kevésbé elítélhetővé a csalás, a sikkasztás, sőt akár még néhány szerencsétlen koldus megverése és meglopása is. Már ha emberi érzések vannak mögötte; ha nem nyerészkedés, hanem életmentés van a háttérben. Hogy lehet esendő és tisztességtelen az is, akiben pedig nagyon is munkál a tisztesség, csak ha muszáj, félreteszi.

Mert tulajdonképpen a sztori mögött az a legfontosabb a filmben, hogy szembeállítsa az emberségességet az embertelenséggel, és megmutassa, egyáltalán nem csak a tettek döntik el, hogy valaki milyen ember. Mert abban a korszakban és közegben, amelyben a Viszontlátásra odafönt játszódik, a túlélés kényszere sok mindenre rá tudja venni az embert, és a háborúból is sokféleképpen lehet profitálni. De még ha hasonlóak is a tisztességtelenségek, akkor sem mindegy, mi zajlik le közben az emberben – állítja a Pierre Lemaître nagydíjas regénye alapján készült film.

Ennyire izgalmas

IMDB: 7,7

Index: 7,5/10

Az első világháború utolsó napjain a két kiskatonát, Edouard-t és Albertet öngyilkos és értelmetlen rohamra vezényli a főhadnagyuk: előbb az egyik menti meg a másik életét, majd fordítva, míg végül „csak” Albert alsó állkapcsa marad ott a csatamezőn. A háború vége után aztán egy közös kalitkába zárja őket az élet, és Edouard mindent megtesz, hogy előbb rábeszélje arra a másikat, hogy egyáltalán hajlandó legyen élni, majd azért, hogy a nehéz körülmények között is élni tudjanak: morfiumot szerez neki, és igyekszik élhetővé tenni a napjaikat. Aztán kitalálják, hogy kihasználják a kormány cinizmusát: mivel a túlélőkkel nem, csak a hősi halottakkal foglalkoznak, hősi emlékművek készítésére pályáznak, persze úgy, hogy eszük ágában sincs tényleg szobrokra váltani a beérkező előlegeket. És itt kapcsolódik a képbe Párizs legnagyobb oligarchája, Albert apja, aki halottnak hiszi a fiát, és a kisstílű, csaló-sikkasztó, politikailag jól helyezkedő vállalkozó, az egykori főhadnagy.

Amely felállás amúgy a mai magyar közönség számára elég ismerős, mínusz háború, plusz fülkeforradalom.

A Viszontlátásra odafönt nemcsak az emberi minőségek érzékeny ábrázolásában-összehasonlításában erős, de a cselekményében is. A történetvezetés abszolút nem követi a hollywoodi típusú, egykonfliktusos dramaturgiát, hanem mindig újabb és újabb cselekményszálak jelennek meg, és ezek egyformán izgalmasak: a háborús túlélés jelenetei épp úgy, mint az arc nélküli ember újra magára találásának hosszú folyamata – depresszióból dekadenciába, ezernyi okosan felrajzolt érzelmi változással –, az oligarchák ügyeskedése és a lebuktatásuk kísérlete épp úgy, mint a halottnak hitt fiú és az apa kapcsolata. És lebilincselő már pusztán az is, ahogyan ezek az újabb és újabb szálak kibomlanak egymásból. Pláne, hogy még ezek mellett is be-befér mindig egy-egy újabb apróság, ami csak tovább színesíti az amúgy is nagyon nem egyszínű egészet; emlékezetes például a volt főhadnagy és a feleségének rövid, de meglepő közös jelenete, vagy a fura hivatalnok magánakciója az oligarchák ellen.

És bár a regényben, amelyet az író együtt írt át forgatókönyvvé a rendező-főszereplő Albert Dupontellel (ő játssza Albertet: talán ezért is billen el a mérleg az amúgy kevésbé izgalmas figura felé a filmben) még a forgatókönyvbe kerülteken kívül is van pár olyan plusz, ami izgalmasabbá, mélyebbé, meglepőbbé tehette volna a filmet, de a Viszontlátásra odafönt így is egyszerre tud izgalmas, okos, gondolatgazdag és a kellő pontokon elég megható lenni, ráadásul még vizuálisan is lenyűgöző. Lehet, hogy nem az év filmje, hogy az emberek közti kapcsolatok tekintetében nem ás olyan mélyre, mint lehetne, de az is biztos, hogy nagyságrendekkel több nézőt érdemelne, mint ahányan az első héten Magyarországon jegyet vettek rá.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!