Tragikus és lidérces a változás

Interjú Keresztes Tamással

O5A3055
2018.04.12. 20:27

Aki egyszer látta Keresztes Tamást a színpadon vagy a vásznon, biztos, hogy örökre megjegyezte azt a különös, meghökkentő figurát, akit szerepei nagy részében játszik. Az Egy őrült naplója című monodrámájára hónapokra előre nem lehet jegyet szerezni, a Katona József Színházban megannyi főszerepet játszott már – miatta is nézték meg sokan többször is a Ledarálnakeltűntem című Bodó Viktor-előadást –, és most végre a moziban is kapott egy főszerepet a Lajkó – Cigány az űrben című, nagyon szerethető filmben.

A film bemutatója után arról beszélgettünk vele, miért tűnt hülye ötletnek, hogy színész legyen, hogy érzi magát a bőrében tizennégy év után a Katonában, és hogyan a választások előtti napokban. Azt is elmondta, miért nem akar már a következő évadban új szerepet játszani.

A Lajkó – Cigány az űrben egy fiktív múltban játszódik, amelyben a szocialista Magyarország kiküldi az űrbe a karakteredet még Gagarin előtt, de a filmnek azért több rétege van. Szerinted mi a legfontosabb a témái közül?

A rendíthetetlenség, Lajkó vágyainak tűzön-vízen át való megvalósítása. És az együttélés ideája, a tolerancia egymás iránt.

Számít, hogy ezek a vágyak épeszűek és megvalósíthatóak-e?

Amire Lajkó vágyik, arra is mondhatnánk, hogy nem épeszű, de aztán mégis megvalósítja. Az jó, ha az ember akar valamit az életben; fontos, hogy az embernek legyen valami szándéka az élettel vagy saját magával kapcsolatban, vagy hát szerencsés, akinek van ilyen. És még szerencsésebb, aki ezt el is éri, vagy legalább a közelébe jut. Valamivel ki kell tölteni az ittlétet, és ha az embernek van valamilyen hite, úgy sokkal izgalmasabb leélni egy életet.

Benned megvan az a nagyon akarás, ami Lajkóban, aki bármit megtenne – és meg is tesz –, hogy feljusson az űrbe?

Megvan. Lassú víz partot mos, szokták mondani. Úgy alakult az életem, hogy mindig tudtam hinni valamiben. Szerencsés vagyok, hogy ez megadatott nekem.

Hit alatt a vallást érted, vagy inkább hitet olyasmikben, mint a színészet?

Olyan hitem is van, ami az emberről és a lelkéről szól, de az a hit, amiről az imént beszéltem, az az ember saját kiteljesedésével kapcsolatos. Mondjuk, hogy szakmai hit. Kisgyerekkorom óta vágytam arra, hogy azt csináljam, amit ma. De pösze voltam, és sok más akadály miatt sem volt ez feltétlenül teljesen ésszerű hit. De nyüstöltem, és valahogy mégis odaérkeztem, ahová vágytam.

Mit értesz nyüstölés alatt?

Általános iskolás ötödikes korom óta játszom színpadon. Akkor még a Debreceni Csokonai Színházban kaptam lehetőségeket, az egyetemre negyedjére vettek fel – akkor már majdnem nem is mentem el, mert féltem az újabb kudarctól. Ilyenekről beszélek: mindig próbálkoztam és próbálkoztam. Tulajdonképpen nem elhatározásról volt szó, hogy márpedig én színész leszek, hanem egy rendíthetetlen, visszatarthatatlan vágyról. Ez magától megvolt, nekem azt kellett hozzátennem, hogy a hajamnál fogva kiemeljem saját magamat a kudarcokból és bizonytalanságokból. Azok a fontos pillanatok, amikor az ember ilyenkor tud venni egy nagy levegőt, és tovább tud menni – talán ez benne a teljesítmény. Hinni abban, hogy ha ennyire vágyom valamire, akkor azt nem szabad feladnom.

Ezek szerint harminc éve játszol színpadon – ez alatt az idő alatt mindvégig pont ugyanerre vágytál, és sosem rendült meg a hited a színészetben?

Sok volt bennem a bizonytalanság, a szakmai hiányosság még akkor is, amikor a Katona József Színházba kerültem, nem tudtam, eljuthatok-e arra a színvonalra, amire vágyom. De azóta, tizennégy év alatt sokat fejlődtem, és ezeknek a hiányosságoknak egy nagy része rendeződött.

Viszonylag megtanultam például beszélni.

Ez volt az egyik legfőbb akadályom: nagyon rosszul olvastam gyerekkoromban, eléggé rapszodikus, eklektikus volt a beszéddel való kapcsolatom, ami egy színész esetében nem a legszerencsésebb felállás. Sokszor nem kevés energiámba került, hogy ki tudjam artikulálni a szöveget. Azt gondoltam, ez sosem fog megszűnni, de mára mégis így lett. Nagyon felszabadító, hogy ma már megvan az a beszédtechnikám, aminek alapnak kellett volna lennie.

És szakmai értelemben felértél a csúcsra: sorra játszod a főszerepeket színházban és már filmen is, nagyon sok díjat nyertél, a monodrámádra nem lehet jegyet kapni. Te is így látod, hogy „feljutottál az űrbe”?

Mindenesetre nagyon jól érzem magam a bőrömben. Olyan szakmai megítéléssel kínálnak most meg, amilyenre azt hiszem, nagyon sok színész vágyik. Ez alapvetően felszabadít, és továbbra is nagyon szeretem csinálni, amit csinálok. De ha komolyan venném ezt az egészet, akár szorongással is eltölthetne, mert akkor félnem kéne, hogy a következő alkalommal nem mehetek valami alá, nem ronthatok. De ez nem nyomaszt, mert nem érzem, hogy a korábbi saját magamhoz képest kellene működnöm, csak a jelenkori énemnek szeretnék megfelelni.

Harminc év színészkedésből tizennégyet a Katonában töltöttél. Vágytál valaha változásra?

Igen. Kétszer hét éve vagyok a Katonában, és szokták mondani, hogy hétévente változik az ember. Most egy kicsit vágyom arra, hogy kevésbé színészként működjek, és jövőre ne próbáljak új szerepet. Hanem mondjuk zenét írjak egy színdarabhoz, vagy valami mással foglalkozzak. Sok előadásom fut, úgyhogy játszani ugyanolyan sokat fogok; ez színészileg maximálisan kielégít, úgy érzem, most nem vágyom arra, hogy újabb és újabb szerepeket hozzak létre.

Miért?

Annyi munkát fektettem az eddigi szerepeimbe, hogy – és ez egy kicsit fellengzősen vagy nagyképűen hangozhat, de – az eddigi munka megérett, és meghozta a gyümölcsét. Most jó lenne kiszellőztetni a fejemet, hogy újra legyen egy kis szerepéhségem. Most olyan teljesnek, olyan kereknek tűnik minden, úgy érzem, nem kell forszíroznom magam egy darabig. Meg egy picit el is fáradtam. Jó lenne egy kicsit máshogy élni, egy kicsit máshogy beosztani az időmet, másban is kipróbálni magamat.

Pár napja ünnepelted a negyvenedik születésnapodat. Hogyan élted meg ezt a kerek számot? Ugyanúgy, mint a harminchatodikat vagy majd a negyvenkettediket?

Nem, nem ugyanúgy. Én sem gondoltam volna, de mégis valami mást jelent nekem. Valahogy olyan különös, olyan bizarr ez a negyven. Semmi rosszat nem ad, sőt, inkább valami különös jóérzéssel tölt el. Ez már nem kölyökkor, ez már a fiatalság határa. Lassacskán már jóindulattal kell rám azt mondani, hogy fiatalember, és most már sokesélyes lett, hogy mennyi van még hátra, hogy lesz-e még egyszer ennyi. Megtörtént egy életszakasz, de hál' istennek nem érzem, hogy elrepült. Úgy érzem, mintha már százharminc éve élnék – olyan régen volt az a kisgyerek, aki voltam! De lehet, hogy csak azért tűnik minden ilyen távolinak, mert rossz a memóriám, nagyon sok mindenre nem emlékszem. Olyan sok helyen jártam már a világban, és vannak, akik csodásan vissza tudják idézni, hogy hol milyen vendégjátékuk volt, én meg még a városnevekre sem emlékszem. Ez elég rémítő. Néha félek, hogy öregkoromra elmegy az agyam.

De a szövegeidre mindig emlékszel?

Igen. Érdekes mód akkor volt, hogy el-elfelejtettem szövegeimet, hogy átúsztak az aranyhalak a szemem előtt, amikor kijöttem a főiskoláról.

De akkor még duhajabb voltam, még ittam tömény italt is. Nem vészesen sokat, de ittam előadások után.

Szerintem attól volt, hogy néha elment a szöveg. Azt hál' isten nagyon hamar abbahagytam, és azóta nincs ilyen. Már nagyjából csak sört iszom.

Kell az alkohol egy-egy nehezebb szerep után a leeresztéshez?

Nagyon jól esik utána egy-két sör; én is használom a levezetés efféle módszerét. Amúgy sokszor nem egy-egy előadás után kell kiereszteni: tipikus eset, hogy a bemutató utáni pár nap szünetben betegszenek le a színészek, amikor egy kicsit pihenhetnének. Kétségtelen, hogy nem az a típus vagyok, aki előadás után egyszerűen hazamegy, vagy ha igen, akkor otthon bontok ki egy-két sört, és otthon pörgök még egy-két órát.

Sokan arról ismernek, hogy a szerepeidben nagyon sokszor egy kicsit őrült, egy kicsit fura, egy kicsit túlmozgásos, különös alak vagy. Te is ilyen színésznek látod magad, vagy ez csak egy bélyeg, amit rád sütöttek?

Van egy-két olyan szerepem, ami nem annyira túlmozgásos. Én arra vágyom, hogy minél kevésbé lehessen besorolni, tipizálni, és hogy olyan színész legyek, akiről a néző azt képzeli, bármit el tud játszani. De mindeközben természetesen megértem, amikor nem ezt mondják, hanem az imént felsoroltakat. De ezzel ki is lett jelölve, hogy min lehet még dolgoznom a következő években.

Ha rád osztanának egy igazi átlagembert, egy hétköznapi figurát egy társalgási drámából, akkor dolgoznál azon, hogy az alakításod „keresztestamásosabb” legyen, vagy nincs ilyen célod?

Sosem dolgoztam azon, hogy keresztestamásos legyek, csak lehet, hogy néha keresztestamásosak lettek a szerepeim. Ha egy szerepben jellegzetesek lehetnek egy karakter mozdulatai, beszéde, testtartása, azon mindig nagyon szívesen dolgozom. De amikor egy szerep ezt nem igényli, akkor nem erőszakoskodom vele. Szeretnék mindig azon dolgozni, hogy a szerep lényege legyen minél jobban kibontva; az, ami a legfontosabb az előadás szempontjából. Azt is nagyon szeretem, amikor alig kell valamit csinálni, csak beszélni.

Egy korábbi interjúban azt mondtad, az első ilyen „fura” szerepedet Debrecenben játszottad még kamaszként: a Tom Jones című előadásban ültél szinte statisztaszerepben a kalapácsával folyton csapkodó bíró mellett, és bár nem lett volna nagy szereped, kitaláltad, hogy bepólyálod az összes ujjadat, és folyamatosan remegsz, mintha attól rettegnél, nehogy megint eltaláljon a kalapácsával. Ebből számomra úgy tűnt, mintha azóta is arra törekednél, hogy hasonlóképp tedd egyedivé a szerepeidet.

Akkor még egy kölyök voltam, akinek az volt minden vágya, hogy színész legyen. Elindultam a szamárlétra legalsó fokáról, és kaptam egy nagyon picike szerepet. És ezt egészséges színészi ösztönből fakadóan nem hagytam annyiban, hanem azt gondoltam, ennek a picike, kis szerepnek is lehet múltja, története – sőt, kell, hogy legyen. És pár apró jel által megsejtettettem a nézőkkel, mi ennek az embernek a kis tragédiája. Ez afféle pimaszság, szemtelenség volt, de a nézők hálásak voltak érte.

Azt gondolom, egy színésznek kötelessége minden szerepnek megmutatni a történetét, mert csak úgy figyelnek oda rá, máskülönben nem. Aki csak a nagy szerepekbe hajlandó beleadni minden energiáját, az ritkábban jut el a nagy szerepekhez. Ki kell kezdeni a nézők és a rendező fantáziáját, hogy azt mondják, „kíváncsi lennék, azzal mit kezdene, mert ebből a kicsiből is milyen jót hozott ki”. Az ujjaim bepólyálása erről szólt, és úgy hiszem, nagyon jól tettem, hogy akkor ilyen pimasz és szemtelen voltam.

Korábban ugyanakkor azt is mondtad, nem egyszer megesik, hogy egy amúgy kevésbé őrültnek megírt figura is egy kicsit egzaltáltabbá válik a te kezeid között.

A színház egyik alapvetése – sok más mellett – a váratlanság: ha egy figura kicsit váratlanabbul elvetemült, mint amire a néző számítana, akkor lehet, hogy láthatóbbá válik. Tényleg lehet, hogy néha valóban kicsit elvetemültebbre fogalmazok meg egyes dolgokat.

Korábban sokszor játszottál Bodó Viktor előadásaiban, aki ma már vagy egyáltalán nem rendez itthon, vagy csak évente egyszer, és a társulata is feloszlani kényszerült. A TÁP Színház, akikkel sokszor felléptél, szintén nincs olyan fényes helyzetben, sok más független társulathoz hasonlóan. Ha mindez nem is érint közvetlen egzisztenciádban, azért okoz neked rossz érzéseket?

Nem lenne igaz, ha azt mondanám, ugyanolyan elevenen érzem át ezeket a problémákat, mint azok, akik benne élnek. Én egyébként elég aktívnak látom a független színházak tevékenységét, és nagyon tetszik is ez az aktivitás: rengeteg fiatal színészkolléga figyelemre méltó önállósággal áll a szakmájához, mert erre neveli őket ez a korszak. És ők szépen helyt állnak, és önerőből hoznak létre produkciókat. Ebből a szempontból én győzteseknek látom őket. Jó lenne megtalálni az egyensúlyt a támogatásban és az alkotókedvben, hogy utóbbi se hagyjon alább, és előbbi se okozzon mindennapi problémákat.

Kevéssel a választások előtt beszélgetünk, nem kimondottan jó közhangulatban. (Az interjú március végén készült - K. B.) Ez beszűrődik a mindennapjaidba?

Az életminőség változott meg tragikusan és lidércesen. Arról a minőségről beszélek, ahogyan az emberek egymáshoz viszonyulnak: ez veszedelmes, pokoli, égbekiáltó és nagyon szomorú.

Ez alól nem lehet kivonni magadat, csak ha bezárkózol valahová. De tulajdonképpen még úgy sem, mert ez a bezárkózás épp olyan, ahogyan az emberek az utcán is be vannak zárkózva.

Bezárkózni akár a művészetbe is be lehet, nem? Rendületlenül játszva az olyan örök érvényű és nem közvetlenül a mára reagáló műveket, mondjuk Shakespeare és Csehov drámáit.

Shakespeare-t vagy Csehovot sem lehet úgy elővenni, hogy ne vágjanak húsba, hogy ne a mára reagáljanak, hogy ne legyenek jelen idejűek. Talán ez az ismérve a jó műveknek: automatikusan aktuálisak anélkül, hogy ezt erőltetnék a létrehozói.

Amikor bemutattad az Egy őrült naplója című monodrámádat, azt nyilatkoztad, ez a Gogol-mű is a máról szól, arról, hogy előbb-utóbb a mai emberek is megőrülnek attól, ami körülveszi őket. Ezt hogy értetted?

Valahogy úgy, mint amiről az imént beszéltem. Az Egy őrült naplójának számomra nagyon fontos üzenete az, hogy mi történik valakivel, ha nem néznek a szemébe, ha nem érnek hozzá, ha nem szólnak hozzá egy jó szót sem. Ha azt sugallják neki: van mitől félned. Akkor nincs más választása, mint valahová bezárkózni, és kényszeresen saját magának teremteni egy belső illúzióvilágot, amiben végre több lehet, mint máskor. Ez történik Popriscsinnal is.

Számomra a Lajkó – Cigány az űrben a többi témájánál is erőteljesebben szólt a kisebbségekről, legalábbis így, hogy pont most van a bemutatója, én eléggé kihallottam belőle a melegek, cigányok, elnyomottak melletti kiállást. Ez is erről szól, az egymás szemébe nézésről, a jó szavakról egymáshoz?

A Lajkó alapvetően egy mese, de amit mondasz, az mindenképpen benne van a filmben; leteszi a voksát a tolerancia mellett, tulajdonképpen hasonló modellben akár az Egy őrült naplójához.

Számít neked, hogy cigányt játszol a filmben?

Ugyanúgy fogtam fel, mint bármelyik szerepet. Ennek a karakternek az az alapvetése, hogy különc, egy picit kattant, aki igazság szerint nem is nagyon éli meg a saját különcségét. Nem cigányként definiálja magát, inkább egy vágyaiban, elhatározásaiban magára utalt emberként. Azzal nem kellett külön foglalkoznom, hogy mi a származása; azt a történet meséli el, hogy mit jelent, kell-e, hogy mást jelentsen, vagy hogyan kell mást jelentenie, ha az ember cigány.

Ne maradjon le semmiről!