Nincs is jobb, mint a jéghideg rettegés

Kritika a Ghost Land - A rettegés háza című filmről

2018.04.23. 11:28

Kevés dolog félelmetesebb, mint egy kegyetlen horrorfilm, amely az elsőtől az utolsó percig hihető és hiteles: nincs benne semmi természetfeletti, nincs elátkozott ház, nincs gyerekevő szörny. És még csak nem is valami millióból-egy szélsőségre épít, mondjuk egy velejéig gonosz, megszállott, sosem hibázó gyilkosra. Hanem annak ellenére, hogy horror, és hogy borzalmakat mutat be, mégis minden pillanatáról azt érezni: amit látunk, az tényleg megtörténhetne akár velünk is, mert a szereplők viselkedése logikus, vagy legalábbis van rájuk érthető magyarázat. 

Érthető, és épp ez a legrosszabb az egészben: az ember nem egyszerűen az ösztönei szintjén retteg attól, hogy a sötétből hirtelen előbukkan egy zombikéz, vagy a belezések látványától, hanem pont attól érzi iszonyúan magát, hogy rájön, milyen vékony az a láthatatlan háló, ami megakadályozza, hogy ilyen dolgok történjenek velünk is. Hogy a semmilyen nevelést nem kapott suhancokból álló kamaszbandának elég legyen a beszólogatás meg az autó kerekének kiszúrása, és ne menjenek el odáig az egymás előtti menőzésben, ameddig az Eden Lake-ben elmennek. Hogy a magzatát egy figyelmetlen sofőr miatt elvesztő nő legfeljebb csak elképzelje, hogy „visszaveszi” magának a magzatot a másik, szintén terhes nőtől, de ne zavarodjon meg annyira, hogy ezt tényleg meg is tegye egy rozsdás konyhai ollóval, mint az Ott bent-ben.

Ennek az irányzatnak volt az egyik meghatározó alapdarabja és hivatkozási pontja Pascal Laugier Mártírok című horrorja is, tíz évvel ezelőtt, amely szinte kizárólag nézhetetlenül brutális jelenetekkel beszélt a fanatizmusról és arról, hogy az ember bármire, de tényleg bármire képes annak érdekében, hogy közelebb kerüljön ahhoz a tudáshoz, ami az emberiség hajnala óta foglalkoztat mindenkit. És bár Laugier új filmjében, a Ghost Land – A rettegés házában is fontos szerepe van ártatlan nők folyamatos kínzásának, a párhuzamok felsorolása ezzel véget is ér.

Mármint nemcsak a történetet tekintve, de abban is, hogy lesz-e valaha hasonlóképp alapmű a Ghost Landből is (biztos, hogy nem), vagy hogy tud-e újat mutatni ahhoz képest, amit eddig tudtunk a horror műfajáról (még egyszer: nem). A Ghost Land pont egy lépéssel jobb egy átlagos tucathorrornál, viszont jó néhány nagy lépést tesz a rossz irányba, ha az a kérdés, mennyit mutat fel ezúttal Laugier a legjellemzőbb hibáiból. Elég sokat.

Sőt, tulajdonképpen csak azt az egyet nem, hogy egy megmagyarázhatatlan, csakazért-és-kész ott lévő erő legyen minden gonosz oka, és ez a gonosz erő szedné a sikoltozó áldozatait, amíg véget nem ér a film, és kész. Illetve ez még mindig majdnem igaz, csak az a része nem, hogy ez addig tart, amíg véget nem ér a film. Ugyanis a film közepe felé van egy komoly csavar, ami egy kicsit új dimenzióba tudja helyezni mindazt, amit addig látunk. És amiről persze nehéz úgy beszélni, hogy titok maradjon, aminek annak kell maradnia, de azt el lehet róla mondani, hogy egyrészt érdekes, jó ötlet, másrészt viszont végeredményben semmi komoly dolgot nem tud elmondani semmiről. Mert megvan benne az esély arra, hogy a csavar révén megjelenjen a filmben egy mögöttes, metaforikus réteg, és elkezdjen valami másról, valamilyen lélektani jelenségről szólni, amelynek a kegyetlenkedés már csak eszköze lenne. (Valahogy úgy, mint a szintén nem tökéletes, de ilyen téren legalább érdekes Amikor kialszik a fény című filmben, amelyben a szörny, ami ellen küzdeni kell, valójában a depresszió volt.)

Csak ennyire rettenetes

ghst
Fotó: Praesens Film

IMDB: 6,6

Index: 6/10

De ebből végül nem lesz semmi, az egyszeri ötlet megmarad egyszeri ötletnek, és semmi többnek annál, és így nem is nagyon tesz hozzá mást, mint hogy az amúgy elég sablonos horrort legalább megszakítja egy csavar – ami épp több a semminél, és épp kevesebb a valaminél. Ezen felül viszont minden olyan bénaságot felmutat, amit a műfaj érdektelen darabjaiból már unásig lehet ismerni. A főgonoszok, ha nem is természetfeletti lények, de rettentően rejtélyes, fura, testileg-lelkileg deformált alakok, akikről végül semmi nem derül ki, pedig ha valami, akkor még az menthetné meg a filmet, ha az ő motivációjuk még bevinne egy gyomrost. De nincs semmi motivációjuk, csak az, hogy gonoszak, ami viszont így semmivel sem érdekesebb egy csattogó fogú mocsári szörnynél, sőt, így még a CGI-ben sem lehet elmerülni. 

És megvan a többi sablon is, a kiszámítható menekülési kísérletek, a legjobb vagy épp legrosszabb pillanatban maguktól megmozduló-megszólaló dolgok a háttérben, amik bajba keverik vagy megmentik a főhősöket, megvan a sötétből előugró, félelmetes baba is, és persze a legnagyobb közhely is mind közül, a rejtélyes, ijesztő ház. Amiről szintén nem derül ki semmi, még az sem, hogy van-e bármi köze a fura, bogaras nagynénitől megörökölt épületnek ahhoz, ami történik, vagy ez csak színes díszlet egy kétségkívül erős látványvilágú filmben.

Pedig semmilyen kislánykínzó szörnyszülött, elátkozott pinceszoba vagy sátáni porcelánfigura nem ijesztőbb annál, mint ha egy olyan rendező rendez egy, a középszerűnél épp csak egy kivájt gombszemnyivel jobb horrorfilmet, akitől akár még a műfaj megújítását és feje tetejére állítását is várhatta, aki éppenséggel ilyesmire vágyott. Vagy aki úgy istenigazából, a szíve jéghideg mélyéig szeret rettegni, de ha belegebed, ezúttal akkor sem tud.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!