Advertisement

Vásárolj 4db Somersby-t, töltsd fel az AP kódját és nyerj!

Senkinek nem az jut eszébe rólam, hogy James Bond-filmben szerepeltem

Interjú Olga Kurylenko és Romain Duris színészekkel

maxresdefault
2018.05.16. 23:31

Az ukrán születésű, Párizsban élő modell és színésznő, Olga Kurylenko a Daniel Craig melletti Bond-lányként vált világhírűvé A kvantum csendjében, de ő volt Tom Cruise partnere is a Feledés című sci-fiben, és ő játszotta a Hitman – A bérgyilkos egyik főszerepét is. Romain Duris pedig elsősorban a francia filmek sztárja és szépfiúja volt, főleg a Lakótársat keresünk-filmek révén, ő volt Arsène Lupin is, de kevés francia filmrendező van, aki ne hívta volna már játszani. A világ viszont csak most ismerte meg: komoly szerepe volt a négyszeres Oscar-jelölt Ridley Scott A világ összes pénze című filmjében.

Most pedig együtt játszanak az Egy lélegzetnyire című francia sci-fiben. Egy házaspár alakítanak, akiknek kislánya egy különleges betegségben szenved, és nem hagyhatja el a számára készített, légszűrős üvegburát. Egy földrengés nyomán viszont mérgező, és egyre terjedő füstköd borítja el Párizst: a szülők a ház legfelső emeletére menekülnek, amíg nem ér fel odáig is a gyilkos köd, és bár a kislányt megvédi a bura, az akkumulátorok egyre csak merülnek.

A film apropóján, egy párizsi interjún beszélgettünk a két színésszel: az Index újságíróján kívül még egy magyar és egy orosz kolléga tette fel a kérdéseit.

Először játszanak egy filmben, és mintha a színészi karrierjük pont ellentétes irányokba haladna. Olga, ön Hollywood felől érkezik, volt Bond-lány is, de most egyre inkább visszatér a francia filmekhez, Romain, ön pedig a Lakótársat keresünk-sorozat után Ridley Scott-tal és A világ összes pénzével most kezdett el Amerika felé kacsintgatni. Szándékos karrierdöntésekről van szó, vagy csak így alakultak a lehetőségeik?

OK: Emlékszem, már a pályám legelején, Franciaországban is vágytam arra, hogy angol nyelvű filmekben szerepeljek. Nem is az volt a lényeg, hogy Hollywoodról legyen szó, csak hogy nemzetközi filmekben játszhassak. Még Amerikába is kiutaztam, és megpróbált leszerződni egy ügynökséghez, de ott, ha még nem értél el semmi kiemelkedőt, senkinek nem kellesz. Franciaországban ez máshogy megy: persze eleinte itt is teljesen zöldfülűnek tartottak, de attól még támogattak. De odaát csak akkor figyelnek rád, ha előbb már egymagad kitapostad az utadat. Emlékszem, közölték: „Mi nem nézünk francia filmeket.” De aztán egyszer csak jött a Hitman, amelyet részben az EuropaCorp (a francia Luc Besson produkciós cége – K. B.) gyártott – ez lett az első nemzetközi szerepem.

És onnantól évekig csak angolul játszottam, de elkezdtek hiányozni a francia filmek. De hiába: kaptam ugyan francia forgatókönyveket, de semmi érdekes nem volt köztük, legalábbis az angol nyelvű szerepekhez képest nem, úgyhogy mindet visszautasítottam. Aztán másfél-két éve ez hirtelen felcserélődött: a francia szerepek mind érdekesebbek lettek az amerikaiaknál. De ez teljesen véletlen, én nem tettem érte semmit, csak ott voltam – az univerzum már csak ilyen. Úgy tűnik, most jött el az idő, hogy visszatérjek Franciaországba. Mindenesetre örülök, hogy így lett.

RD: Imádom, ahogy angolul beszélsz!

OK: Tényleg? Emlékszel, amikor együtt próbáltuk A világ összes pénzét? (Utánozni kezdi) „Fhanszhia akszentusszal beszhélek!” Nem emlékszel?

Együtt próbálták a Ridley Scott-film forgatására?

OK: Csak együtt olvastuk a szövegkönyvet, mert a tanuláshoz jól jön, ha van valaki, aki a másik szereplő sorait mondja, és Franciaországban nehéz olyan színészt találni, aki jól beszél angolul. És mivel pont együtt forgattuk az Egy lélegzetnyire című filmet, felajánlottam, hogy ha gondolja, gyakorolhatunk együtt.

Romain, és ön szándékosan próbált Hollywood felé nyitni?

(A színész kapásból ráerősít a sztereotípiára és kollégája szavaira, és a tolmácsára nézve pár angol szó után franciára vált.)

RD: Ahogy Olga esetében, nálam is véletlenről van szó. Nem volt karriertervem, felkérésről felkérésre mérlegeltem. De mindig is szerettem angolul játszani, mert más a beszéd ritmusa, viszont sosem akartam én lenni a külföldi filmekben az a tipikus francia fickó. Az túl egyszerű lett volna. Azt szerettem volna, ha olyan angol szerepeket kínálnak, amilyenek a francia felkéréseim is: amelyekben tényleg fel kell építenem egy karaktert. Engem ez érdekel a színészetben. Nem akarok bármi áron amerikai filmekben játszani, csak akkor, ha tényleg van mit játszani.

Jellemző, hogy sztereotip „francia fickó”-szerepeket ajánlottak önnek az amerikai rendezők?

RD: Igen. De ilyenekre nem mondok igent.

OK: Ugyanez igaz az oroszokra is. Nehéz kikerülni ebből a skatulyából.

Olga, ha igazán őszinte akar lenni, hollywoodi karrierje során bízott abban, hogy ön lesz a filmipar következő nagy felfedezettje, egy új blockbuster-sztár?

OK: Nem. Sőt, hogy őszinte legyek, még a gondolat is megrémiszt.

Miért?

OK: Képtelen lennék rá! Azok a sztárok, akiket tényleg bárki felismer az utcán, a lábukat sem tehetik ki otthonról – ez borzalmas lehet! Én szeretem, ha senki nem zargat, amikor elmegyek a boltba, vagy lemegyek a játszótérre a kisfiammal. Félre ne értsen, nagyon szeretnék dolgozni, és komoly, nagy, érdekes feladatokat vállalni. De közben azért szeretnék továbbra is észrevétlenül sétálgatni az utcán.

Bond-lány volt, Tom Cruise partnere volt a Feledésben, és azt állítja, senki nem ismeri fel az utcán?

OK: Van, aki felismer, de ahhoz képest, amit sokan képzelnek, és amit én is tapasztaltam, ha nagy sztárokkal találkoztam, ez ritkaságszámba megy. De mindent meg is teszek azért, hogy ez így maradjon: ha én kimegyek az utcára, senkinek nem az jutna rólam eszébe, hogy ez a nő szerepelt egy James Bond-filmben vagy Tom Cruise mellett a Feledésben. Nincsenek luxusholmijaim, visszafogottan öltözködöm, és ez nem véletlen. Nem akarom magamra vonni senki figyelmét, és nem az a fajta nő vagyok, aki akkor érzi jól magát, ha minél szexibben néz ki. Tudom, hogy ilyen kép alakult ki rólam, de ez a hétköznapi életemben egyáltalán nem érdekel. Az igazi életemben semmi szükségem nincs arra, hogy dögös legyek: ez sem örömöt nem ad, sem az egómat nem táplálja.

Romain, önt felismerik az utcán?

RD: Én rendben vagyok. Az ilyesmi a viselkedésen múlik. Ha fenn hordod az orrod, és vigyorogva sétálgatsz, mindenki odajön hozzád. A színészeknek megvannak a trükkjeik erre.

OK: Így van. Minél egyszerűbben éled az életed, annál kevésbé fog bárkinek egyáltalán eszébe jutni, hogy valami nagy sztárral állhat szemben.

RD: A probléma inkább a képekkel van: ma, az internet, az Instagram és a többi franc korában mindenki közös fotót akar.

OK: Te mit mondasz erre?

RD: Most már nemet mondok. Nem akarom, hogy az egész életem fent legyen az Instagramon.

Melyik filmjük után volt önök körül a legnagyobb a felhajtás?

RD: A Lakótársat keresünk elég nagy durranás volt, de azért nem volt gond utána. Szerintem igazán nehéz dolga a politikusoknak lehet: azoknak, akik szembe jönnek velük az utcán, az ötven százaléka szereti, az ötven százaléka viszont utálja őket. Nem tudom, ezzel hogy lehet megbirkózni. A mi helyzetünk ehhez képest nagyon egyszerű.

Miért érdekes egy olyan film, amelyikben Párizsban jön el a világvége? Van különbség az amerikai és az európai posztapokaliptikus filmek között? Máshogy látják az ilyesmit itt, mint ott?

OK: Ennek a filmnek ad némi különlegességet, hogy Párizsban játszódik, az biztos: ezt a várost általában nem ilyen körülmények között ábrázolják, hanem romantikus vígjátékok díszleteként, a szerelem városaként, ahol nehéz elképzelni, hogy bármi borzalmas történhetne. És tényleg, Párizs még így is gyönyörű. De megvan a filmben valamiféle európai érzékenység is, még ha ezt nehéz is definiálni; de mind a forgatás közben, mind a filmből magából érezhető, hogy Európában járunk. Talán valamiféle intimitás, személyesség ennek a kulcsa, ami az emberek közti kommunikációban is jelen van.

RD: És mivel errefelé nincs nagy hagyománya az ilyen filmeknek, még nincsenek is meg a műfaj kialakult közhelyei, leegyszerűsítései sem.

A film elég pesszimista jövőképet fest. Önök személy szerint osztoznak ebben a nézőpontban így, Kim Dzsongunnal, orosz-amerikai helyzettel és a többi mai problémával? Törődnek egyáltalán ilyesmivel?

OK: Persze. Szerintem mindenki törődik ilyesmikkel, mégiscsak a jövőnkről és a gyerekeink jövőjéről van szó. És ami most zajlik, az valóban elég aggasztó. Ettől még persze van, hogy az ember próbál félrenézni, hogy ne töltse el teljesen a pánik.

RD: Elég nehéz kérdés, hogy hogyan beszéljünk minderről a gyerekeinkkel. Nehéz megtalálni az egyensúlyt abban, hogy mennyire kell aggodalmasnak lenni úgy, hogy azért ne tegyük tönkre a gyerekkorukat a folyamatos rettegéssel. Az biztos, hogy most nehéz időket élünk: Párizsban is voltak terrortámadások és más olyan események, amelyek veszélybe sodorhatják a gyerekeink jövőjét. Mi ilyen szempontból szerencsések voltunk, mert még nem ilyen világban nőttünk fel, még nem járt át ennyire mindent egy alapvető gondterheltség.

Hisznek abban, hogy a mozifilmek alkalmasak a társadalmak tagjainak valamiféle nevelésére?

OK: Bizonyos szinten igen. És ez után a szint után mindenki nevelheti tovább saját magát, utánaolvashat a dolgoknak: a Google-n bármire rá lehet keresni. Velem is megesik, hogy ha valamire felfigyelek egy filmben, otthon aztán rákeresek, hogy az tényleg úgy van-e, valós problémáról van-e szó, és ez elvezethet ahhoz, hogy utána jobban is beleássam magamat a témába.

RD: De ahhoz, hogy elindítson benned valamit, azért muszáj jónak lennie a filmnek. Ha csak azért készítesz filmeket, hogy üzeneteket közvetíts vele, az embereknek hamar elegük lesz az egészből.

OK: Muszáj szórakoztatni is: ha ez a rész elvész, a nézőknek semmi okuk nem marad, hogy játékfilmeket nézzenek, és ne dokumentumfilmeket, vagy ne online híreket olvassanak.

Úgy tudom, az Egy lélegzetnyire forgatókönyvébe is volt beleszólásuk.

RD: A filmet nem a rendező írta, így nem kötődött annyira a szöveghez, nem volt szó egó-harcról. Bármit meg tudtunk beszélni. Azt szerettem volna, ha minden egyes dialógus hiteles és érzékeny, és rá tudtam venni a rendezőt, hogy elhagyjuk azokat részeket a szerepemből, amelyek az adott szituációban nem tűntek természetesnek, vagy nem következtek logikusan a karakterem jelleméből. Volt például egy olyan jelenet, amelyben a karakterem egy kiskutyát ajándékoz a lányának, és beteszi mellé az üvegburájába. Úgy éreztem, ez nem illik a filmbe, nem működne, úgyhogy ezt a jelenetet kihúztuk.

Jelenetkép az "Egy lélegzetnyire" című filmből
Jelenetkép az "Egy lélegzetnyire" című filmből
Fotó: Big Bang Media

Megengedték, hogy komplett jeleneteket húzzon ki a filmből?

RD: Miután alaposan végigbeszéltük a rendezővel. Az ilyen beszélgetésekre nagy szükség van, hogy kiderüljön, mi az, ami igazán lényeges. Ez egy meglehetősen minimalista film: adott az utcákon hömpölygő köd, és adott az üvegbura. Ennyi. A több részlet csak gyengített volna az egészen.

Többen úgy tartják, a #metoo-kampány Franciaországban még erőteljesebb volt, mint máshol a világon, mert itt a #BalanceTonPorc („Buktasd le a disznódat”) nem az áldozatok vallomására, hanem a bűnös kipellengérezésére fókuszált, és hallottam olyan véleményt is, amely szerint ez nem a jó irány. Önök mit gondolnak erről?

OK: Nehéz erre válaszolni. De minél többet gondolkodom a témáról, és minél több véleményt hallgatok meg róla, egyre inkább úgy gondolom, a mozgalom azoknak a nőknek jó, akiket tényleg megtámadtak. És ezzel nem a mi szakmánkra gondolok, hanem azokra a nőkre, akik a világ veszélyes helyein élnek, olyan külvárosokban, ahol rengeteg a bűnözés, és akiknek nincsenek meg az eszközeik ez ellen. Olyan nőkre, akiket megtámadnak egy sötét utcán. Miattuk nagyon jó, hogy létezik ez a mozgalom. Ha ez kellett ahhoz, hogy ők kevésbé legyenek veszélyben, hát legyen. De ha a filmes szakmáról beszélünk, az már egy egészen más kérdés, amiről, azt hiszem, jobb ha nem nyilatkozom. Mindegy is: ha a valódi áldozatok jobb helyzetbe kerülnek, akkor minden megérte.

Ne maradjon le semmiről!