Ötven évvel ezelőtt egy politikai gesztus adott pofont a magyar filmnek

Életemben eddig egyszer jártam a cannes-i filmfesztiválon, és tényleg úgy éreztem magam, mint egy fura buborékban, amiben mintha semmi keresnivalóm nem lenne. A fesztiválon exkluzív filmvetítések, híres emberek, koffeintúladagolás, fenékzsibbadás. A fesztiválon kívül pedig a világ gazdagságának minden jele, a gyalogosokat teljesen figyelmen kívül hagyó, sportkocsis, túlbarnult milliárdosok, és azok jachtjai a kikötőben, előttük pontosan elhelyezett vitorlázócipőkkel. A hely olyan, amilyennek kiskorában elképzeli a nagyon egzotikus helyeket, ahova soha nem fog eljutni, ahol pofátlanul kék a tenger, ahol szembejön a Daft Punk egyik tagja sisak nélkül, és ahol óriási sorokban, másfél órán át kígyóznak az újságírók, hogy aztán egyöntetűen utálják azt a filmet a következő sorban álláskor. Cannes-ban lenni tényleg olyan, mintha a modern társadalom szabályai nem érvényesülnének – vagy ez így, ebben a formában nem is igaz: mintha a modern társadalom összes jellemzője fel lenne úgy nagyítva, mint egy példabeszédben. Ha nagyon-nagyon gazdag vagy, a jachtoddal kihajózhatsz, és senki nem zavar. Ha csak kicsit gazdag, akkor fenyegetheted gázolással a gyalogost; ha jobb akkreditációd van a másiknál, akkor simán kiröhögheted. Ha kényelmes cipő van rajtad, akkor nem engednek be a premierre, de ha nincs csokornyakkendőd, akkor vehetsz egyet az utolsó pillanatban. Számlát nem kapsz. És el tudom képzelni, hogy pontosan ilyen volt 1968-ban is, miközben éppen párizsi diákok emeltek barikádokat a városban, és rohamrendőrökkel csaptak össze, és a kuktában fortyogó hangulat addig fokozódott, hogy abban az évben, pontosan ötven évvel ezelőtt, a fesztivál történetében először lefújták az eseményt.

A 22. cannes-i filmfesztivál félbemaradt, elment pihenni, egy exfesztivál lett. Mindenképpen fontos politikai gesztus volt, hogy a szervezők az éppen kétmillió sztrájkoló francia munkás és a lázadó diákok mellé álltak, csak éppen ezzel a versenyfilmek vesztek el majdnem az örökkévalóságnak. Ami büszke magyar szívvel különösen fájó dolog: ugyanis abban az évben versenyben volt Jancsó Miklóstól a Csillagosok, katonák és Sára Sándortól a Feldobott kő. Az előbbit még levetítették. Megosztó volt, de éljenző kritikákat is kapott. Az utóbbit már nem, mert többek között Charlie Chaplin lánya belekapaszkodott egy függönybe.

A diáklázadások és munkássztrájk mellett egy sokkal témába vágóbb oka is volt annak, hogy 1968-ban forrt a levegő: Charles de Gaulle kultuszminisztere, André Malraux kirúgta pozíciójából a fiatal filmrendezők között általános imádatnak örvendő Henri Langlois-t, a Cinémathèque Française elnevezésű nemzeti filmarchívum vezetőjét. A kirúgás híre hallatán már Párizsban az utcára vonultak filmesek és filmrajongók, a rendező Barbet Schroeder (Egyedülálló nő megosztaná…) ott volt abban a tüntető tömegben, és látta, hogy a párizsi balosok – például Daniel Cohn-Bendit – már beférkőztek hozzájuk, és megragadták a lehetőséget arra, hogy bajt keverjenek.

Elkezdett a nevünkben beszélni. (…) Sosem láttam a Cinémathèque-nél. A saját politikai céljaira használta a tüntetéseket.

Langlois-t később, még a fesztivál ideje alatt visszahelyezték a pozíciójába. De az eltávolítása, a tüntetése, és a világpolitikai közhangulatot nézve a vietnami Tet-offenzíva is mind segített abban, hogy Cannes-ban, az európai értelmiségi filmművészet találkozóján is valamilyen módon megnyilvánuljon ez.

Pedig minden nyugodtan zajlott az első nyolc napban, a nyitófilm a felújított Elfújta a szél volt, és megkezdődtek a versenyfilmek vetítései is, amik között szerepelt a Csillagosok, katonák is, Jancsó következő filmje a Szegénylegények után. A Film, Színház, Muzsika korabeli beszámolója szerint a filmet megtapsolták, a vetítést követő sajtótájékoztató „szokatlan élénksége” bizakodó volt, bár a magyar riporter nagyon ügyesen egy szóval sem írta le a saját szavaival, hogy tetszett a film, ellenben lapszemlét tartott:

...izgatottan nyitottuk ki tehát az első kezünk ügyébe került újságot, a Nice Matint. Ez az egész évben kis jelentőségű helyi lap — legalább is ami a film rovatát illeti — a fesztivál két hete
alatt félelmetes hatalmat képvisel; mindenki az itt megjelenő kritikákat olvassa először. Nos, kinyitottuk a Nice Matint. Fél lapoldalt kitevő, nagy cím: „A Csillagosok, katonák könyörtelen
film, amelyet a legjobbak között kell majd feljegyezni”.

Még az országos sztrájk előtt megérkezett pár másik lap is, a L’Humanité szintén dicsérte, az Aurora kevésbé, a Figaro gúnyolódott a filmen. A New York-i Daily Herald Tribune viszont teljesen értetlenül állt a Csillagosok, katonák előtt. A magyar riporter azzal zárta a saját beszámolóját, hogy a fesztivál csak most kezdődött, de biztos fog akadni, nem is kevés kihívója Jancsó filmjének.

Aztán Roman Polanski, a zsűri egyik tagja egy reggel kapott egy telefont. A vonal másik végén François Truffaut egykori filmkritikus, jelenleg filmrendező volt, aki arra kérte kollégáját, hogy azonnal rohanjon be az egyik vetítőterembe. Ott pedig egy komplett fórum fogadta, élükön a „fő agitátor” Jean-Luc Godard-ral, és Truffaut-val, akik azt követelték, hogy szolidaritásból azonnal zárják be a fesztivált. A filmrendezők pedig sorban vállalták, hogy visszavonják a versenyből a filmjeiket: Milos Forman lefújta a Tűz, van babám! premierjét, ugyanúgy nem mutatták be Alain Resnais és Jan Nemec filmjeit. A zsűri tagjai is sorban mondtak le: Monica Vitti, Louis Malle, Terence Young. Polanskit állítása szerint erőltetni kellett, hogy lemondjon:

Én a kommunista Lengyelországból jöttem, és ismerem ezeket az emelkedett pillanatokat, amikor hirtelen úgy érzed, hogy valami nagyszerűt viszel végbe, de valójában egy illúzió az egész.

– mondta 2008-ban a Varietynek.

A fórum átvonult egy sokkal nagyobb vetítőterembe, de folytatódott tovább. Jancsó Miklós így emlékezett a hangulatra a Filmvilágban:

Középmagas (a státuszára értem) ifjú kritikus a színpadon. Ő olvassa a nyilatkozatot. Azt, hogy mi mindenből volt elég. Hosszú a sor. Mintha benne lennének a fesztiváldíjak is. Hogy minek is díj, meg zsűri is minek, meg minden. Mert minden igazságtalan, mert ki meri azt mondani, hogy ez jó, az meg nem. Meg hogy a filmcsinálás nem cipőfelső-készítés, meg tojásfestés, meg főleg nem futóverseny, mert ha igen, akkor menjenek oda, ahonnan jöttek, mert akkor hol van a művészet, meg ilyesmi. Meg hol van a nép, meg a kulturális felemelkedés. Meg ilyesmi. Ilyesmi volt ott elővezetve. Talán nem is abban az írásban, abban biztos nem, de a légkörben. Igen, az volt a légkörben.

Polanski később teljes káoszként írta le a helyzetet, producert vertek orrba a színpadon, mindenki a mikrofonhoz próbált jutni, hogy felszólaljon. Peter Lennon újságíró is próbálta elmondani, hogy szerinte bármilyen filmet bárhol be kellene tudni mutatni, ha a tüntetők átveszik az uralmat, azzal olyan, mintha felszabadítanák a filmeket. Godard erre válaszul annyit mondott, hogy mi itt forradalomról beszélünk, te meg közelikről meg kameramozgásokról, te pöcs. Az óbégatásokban sokan részt vettek, a kedvenc pletykám a sztoriból az, hogy Claude Lelouch filmrendező is, aki a saját yachtjával érkezett a fesztiválra.

És ha volt annak a fesztiválnak egy ikonikus pillanata, az az, amiről sajnos nem maradt fenn fotó: a versenyben volt Carlos Saura Borsmenta koktél című filmje is, a főszerepben Geraldine Chaplinnel. A vetítés elkezdődött volna, de Saura, Chaplin, és Truffaut úgy döntöttek, hogy minden áron megpróbálják megakadályozni, ezért belekapaszkodtak a vörös függönybe, amit a vetítés kezdete előtt elkezdtek felhúzni. De a függöny motorja erős volt, és nem engedett az embereknek, ezért a rendező, a főszereplő, és a másik rendező csak úgy csüngött az anyagon.

Robert Favre Le Bret, a fesztivál elnöke következő reggel lefújta az 1968-as Cannes-t, öt nappal a vége előtt. Mivel az országos sztrájk miatt nem voltak újságok, a hír sokakhoz nem jutott el. A Variety olyan orosz és japán filmesekről ír, akik érkeztek a friss kópiákkal a fesztiválra, és a bejáratnál jöttek rá, hogy az egésznek kampec. Ember Judit dokumentumfilmjét még levetítették, de ő is nem sokkal később elment Párizsba.

Felemás a megítélése a cannes-i filmfesztivál '68-as lekapcsolásának. Egyrészt direkt ezért a következő évben létrejött a Quinzaine (Rendezők kéthete) szekció, amibe a kicsit vagányabb, szokatlanabb filmeseket hívták meg. Később ebben a részben ment többek között a Kilenc hónap, a Fehér tenyér és a Csicska is, sőt, 1969-ben rögtön Jancsó Miklós következő filmje, a Sirokkó is. Másrészt viszont egy grandiózus gesztus volt, ami majdnem örökre elásta azokat a filmeket, amik pont az elnyomó rezsimekkel szemben léptek fel, vagy kódnyelven beszéltek róluk. Persze, a Csillagosok, katonák Magyarországon, a Tűz van, babám! pedig a világon azért ismert lett, de egy lehetséges díj sokat dobott volna az ismertségén. És akkor még ott vannak azok a filmek, amiknek még ennyi sem jutott, és amik nyom nélkül eltűntek azóta. Egy fesztiváldíjjal ki lehet emelni az ismeretlenből egy filmet (lásd a Saul fia példáját), és elrepíteni nem feltétlenül az Oscarig, hanem egy értelmezhető közönséghez.

A '68-as cannes-i események arra jók voltak, hogy filmkészítők szolidaritásról kiabáljanak, és csináljanak egy kis ramazúrit egy olyan rendezvényen, ahol a premiereken kötelező a csokornyakkendő, és nőknek ajánlott a magas sarkú cipő. De nem biztos, hogy a filmeket tartották a szemük előtt. Azt viszont elismeri mindenki, hogy Cannes ezek után sokkal nyitottabb volt a radikálisabb, ellenkultúrát képviselő filmekre, és díjakat kaphattak olyan alkotások, mint a Szelíd motorosok, a Z, vagy a MASH.