Kínosabb, mint anyámmal egyetemi buliba menni

A partiállat egy igazi családi vállalkozás. A Ben Falcone–Melissa McCarthy házaspár van szinte az összes fontos pozícióban: Falcone a rendező, a forgatókönyvet közösen írták a feleségével és ők a producerei is a filmnek. 

A saját filmjükről van tehát szó, nem olyasmiről, amit mondjuk egy stúdió vagy befolyásos producer erőltetett rájuk. Az alapötlet is fontos és érdekes témával foglalkozik, ettől pedig csak még inkább sajnálatos, hogy a végeredmény olyan felejthető lett. A történt egy olyan nőről szól, aki az anyaság miatt nem végezte el az egyetemet, amikor viszont az enyhe kapuzárási pánikkal küzdő férje ráborítja az asztalt és bejelenti, hogy válik, akkor ott áll egyedül, kiszolgáltatott helyzetben. A téma nem számít lerágott csontnak, de ez kevés volt a sikerhez.

Már a kezdés is elég döcögős. A férj, akit Matt Walsh alakít, valamilyen értelmezhetetlen oknál fogva 2 perccel azután közli a válási szándékát, hogy lányukat (Molly Gordon) lepakolták volna az egyetemi kollégiumban. Itt egyből meg lehetne akadni azon, hogy mennyire életszerűtlen a helyzet, de teljesen felesleges ebben az esetben. Ugyanis simán megbocsátható lenne, sőt eszébe sem jutna belekötni az embernek, ha ez viccesen lenne tálalva.

Sok baj van ugyan a filmmel, de ezek közül az a legfájóbb, hogy szinte teljes egészében hiányoznak belőle a vicces helyzetek, beszólások. És itt nem arról van szó, hogy a Partiállat jeleneteinek megalkotásánál McCarthy és Falcone egyébként mindent megtettek, de túltolták és alpárira sikerült a film. Egyszerűen a párbeszédek/jelenetek többsége meg sem próbál vicces lenni, mintha egy másik filmből kerültek volna ide. Ezekből viszont hiányzik az a fajta érzékenység és nüansz, ami miatt érdekesek tudnának lenni. 

Sokan kellemetlenül élnék meg, ha ugyanoda kellene egyetemre járnia, ahol épp az anyja pótolja be az elmaradt fiatalságát. Az egyetemi bulik nem azok a helyek, ahol jó lenne belefutni egy anyába. De mi van akkor, ha anyuka megérdemli, hogy kiélvezze az egyetemi éveket azok után, amilyen áldozatot hozott és ahogyan elbántak vele? Ez egy elég fontos része a filmnek, hogy ezt figyelembe véve nem érződik annyira elrugaszkodottnak az, amit anyuka csinál.

Viszont ettől sem lesz vicces, a lényeg pedig ez lett volna, a kínos jelenetek meg önmagukban csak elrontani tudnak egy vígjátékot. Nyilván nem reprezentatív a minta, de a budapesti közönség, akivel közösen láttuk a filmet, összesen kábé 10 alkalommal nevetett fel az 1 óra 45 perces film során, és ez egy vígjátéknál igen rossz arány. Mellissa McCharty magának írta a szerepet, de A partiállat ismét arra tűnik jó példának, hogy a komikus nem tudja magának megírni azokat a szerepeket, amik leginkább kihasználnák a képességeit. 

De nem csak ő vérzik el a gyenge forgatókönyv miatt, hanem az egyébként zseniális komika, Maya Rudolph is. Neki ugyan csak egy kis mellékszerepe van, mint a főszereplő barátnője, szóval nem annyira fontos a film egészét tekintve, de Rudolph  egy ilyen szereppel is képes lenne a legviccesebb lenni az egész filmben, de itt erre nem volt lehetősége, amit mindig rossz látni. Szintén elvesztegetik egy kis szerepben Chris Parnellt, pedig mikor megjelent, mint tanár, azt gondoltam, hogy lesz valami fontos szerepe a filmben, de sajnos nem sokkal több, mint egy statiszta.

Mindig különös dolog ilyenkor a szinkron szerepét felvetni, de az biztos, hogy a fiatalosnak szánt, de sokszor inkább csak kínos beszólásaival nem segített abban, hogy élvezhetőbb legyen a film, ami egyébként sem ment a szomszédba azért, hogy a szekunder szégyent hozza elő a nézőből.

De nem ezen múlt igazából a film sikertelensége, mert Melissa McCharty kenyerét elsősorban fizikai komédiával kereste meg, de aki arra számítana, hogy a filmben majd "igazán eldurvul", annak csalódnia kell. Az persze jó, hogy nem a legegyértelműbb utat választották a történetben, több szempontból sem és az igazi nagyjelenete sem az alkoholhoz kötődik, viszont attól, hogy nem a legnyilvánvalóbb utat választotta, még nem lesz automatikusan szerethető a film.