Advertisement

Vásárolj 4db Somersby-t, töltsd fel az AP kódját és nyerj!

Így jártam Csubakkátokkal

Solo-Star-Wars-Story-Poster-Cropped
2018.05.22. 16:58 Módosítva: 2018-05-22 17:03:30

Mióta a Disney nagyüzemben szállítja a Star Wars-filmeket a mozinézőknek (1977-1983: 3 film, 2015-2018: 4 film), és annyi pénzt keresnek vele, amennyiről a világ legjobb gázszerelői is csak álmodhatnak, egy olyan film sem volt a sorban, amiről a kritikusok nagy többsége úgy jött volna ki, hogy a vállát vonogatja, és igazából se jót, se túl rosszat ne tudna rá mondani.

2015 – Az ébredő erő: „Star Wars-remake, de a nosztalgia elviszi”

2016 – Zsivány egyes: „Kell egy ilyen kommandósfilm is, de milyen lehetett eredetileg?”

2017 – Az utolsó Jedik: „Mi ez a fos?/A Birodalom visszavág óta nem volt ilyen jó SW-film”

2018 – Solo: „Izé, öööö...”

A Solo teljes címe egyébként pontosan fedi a filmet: Solo – Egy Star Wars-történet. Ez a film nem az a nagyívű eposz, mint az eredeti Csillagok háborúja és A Birodalom visszavág volt, nem nosztalgiával kevert látványorgia, mint Az ébredő Erő, és nem is erőltetett, béna mese, mint az előzménytrilógia, hanem egy 135 perces zsiványfilm, amiben A pontból (ki ez a Han?) haladunk az ismert B pont felé (Han egy cinikus csempész, nagy, szőrös majommal az oldalán). Csak éppen a cél előtt nem sokkal megtorpanunk, mintha valaki rászólt volna az apa-fia írópáros Lawrence és Jonathan Kasdanra, hogy hé, a folytatásra is maradjon valami.

Mert antológiafilm ide vagy oda, a Solo folytatódni fog. Behozza majd azt az egymilliárd dolláros minimumot, amit a 2015 óta kiadott három másik SW-film is (Star Wars VII – 2,06 mrd, Star Wars VIII – 1,33 mrd, Zsivány – 1,05 mrd), és megkapja a második, sőt mivel a Disney-Lucasfilm csak trilógiákban képes gondolkodni, a harmadik filmet is. (A Zsivány Egyes is folytatódott, még mielőtt: a Csillagok háborújával.)

Ikonikus karakterekről, hozzánk nőtt legendákról nehéz úgy forgatni, hogy a legendával összeforró színész ne szerepeljen a filmben. Harrison Fordnak két ilyen szerepe is van, az egyik  Indiana Jones, aminek mozis eredettörténetet nem is mertek forgatni (csak egy béna tévésorozatot), és akit az idén 75 éves Ford fogcsikorgatva ugyan, de még egyszer el fog játszani. A Soloban értelemszerűen nem szerepelhetett, így a filmet még azelőtt ráállították a szopórollerre, mielőtt egy kockát leforgattak volna belőle. Ha az új színész nagyon hasonlít Fordra, az a baj, ha nem, az. Ha úgy beszél, jár, olyanok a gesztusai, akkor abba kötnek bele, ha nem úgy rántja elő és tartja a sugárvetőt, mint Ford, akkor meg abba. Nyertesen ebből – elméletileg – nem lehet kijönni.

A sztori – és most csak az előzetesekben már ellőtt infókra támaszkodunk, nem spoilerezünk – nagyon vázlatosan annyi, hogy van a kis Han, aki Corellián, a birodalmi igát nyögő hajógyár-bolygón nő fel ügyes utcagyerekként (ügyes, hiszen felnő), és lesz saját bevallása szerint a világ legjobb sofőrje. Van neki csaja, Qi'ra, akivel sokat rodeózik a leültetett siklójában a gyárak között, de menekülne a bolygóról, mert perspektívája valahogy nem nagyon van, illetve de: a Birodalom mindig keres újoncokat. A sereg annyira nem jön be neki, így lelép, és egy rablóbanda tagja lesz, megismerkedik Csubakkával, kártyázik Lando Calrissiannal, elmegy egy küldetésre a Millennium Falconnal, és közben végig cinikus félmosoly játszik a szája sarkában.

Ennyit ér

IMDb: 6,2
Rotten: 71/100
Metacritic: 64/100
Index: 7/10

Szóval egy tök lineárisan haladó, a főhős útját és jellemfejlődését bemutató filmről van szó, aminek a hangulata kétségkívül megidéz pár, könnyedebb westernt, leginkább meg a Firefly című tévésorozatot, de benne van nyomokban az Ocean's-trilógia is. Viszont tud valami olyat, amilyet az eddigi Star Wars-filmek nem.

Azt, hogy nem olyan, mint a többi.

Ennyire akcióközpontú, a klasszikus kalandfilmek felépítéséhez és szerkezetéhez hasonló SW-film még nem készült. Üresjárat, leülés nem nagyon van, bár ha a film középső harmadából kiszednek húsz percet, nem bántam volna.

Ez az első film, amihez a Birodalom csak a hátteret adja, amiben nem sokkal több, mint díszítőelem (a főhős motivációs triggerje mellett). Nincs gömbalakú fegyver, a birodalmi rohamosztagosok kis túlzással közlekedési rendőrökké lettek lefokozva, de

persze csillagrombolók és Tie-vadászok szerepelnek a filmben, hiszen ha azok is kimaradtak volna, a rajongók felgyújtják a Disney-székházat.

Van viszont ezek helyett egy haverfilm, amiben Han és Csubi olyan országos cimborák lesznek, hogy azóta is csak kettesben hajlandók zuhanyozni, egy másik haverfilm, amiben Lando pontosan olyan, mint a Bespinen volt A Birodalom visszavágban, és szigorúan véve ez neki legalább annyira eredetfilmje (vagy annak előzménye, Jézusom), mint Hannak. És a két férfibarátság előtt, között és után meg kapunk menekülést, zseniális pilótáskodást, nyaktörő akciókat, némi emberkedést, még több akciót, drámát, szerelmet és csalódást, még több és nagyobb akciót, majd egyszer csak vége az egésznek.

A film egyik nagy hibája, hogy úgy tűnik, mintha a stúdió nem bízott volna Ehrenreichben (akiben egyébként tényleg nem bízott, hiszen a forgatás alatt állítólag külön tanárt fogadtak mellé, aki a színjátszás rejtelmeibe vezette be), és igyekezett  az akciókat összekötő, csendesebb, karakterépítgetősebb részeket minimalizálni. Ezért is dönthetett úgy a Disney, hogy leveszik a terhet Ehrenreich válláról, és a kötelező Csubakka mellé egy olyan színészre, Donald Gloverre bízták Lando Calrissian szerepét, akivel nem lőhettek mellé. Betették még erősítésnek Woody Harrelsont, Thandie Newtont és Phoebe Waller-Bridge-et, hogy szinte ne is legyen olyan jelenet, amit Ehrenreich-nek egyedül kell megoldania.

Ez pedig elég nagy hiba volt, mert a fickó egyáltalán nem rossz, még a rémes magyar szinkron ellenére sem.

Van benne valami csibészes, és ugyan elsőre elég furcsa volt Han Solónak látni: az a frizura például kifejezetten hülyegyerekre vette a fejét, de tetszett az, ahogy egy magát magabiztosnak mutató nyikhajból kezdett egy olyan faszivá válni, akiről el tudom hinni, hogy szívatja Jabbát, a hutt gengsztekirályt, és aki tuti, hogy hamarabb lőtt Greedóra is, mint ő rá.

A félmosoly, a beszólások mind megvannak, a pisztolyt is úgy tartja, és az ikonikus öv rajta is pont olyan jól áll, mint Fordon. Nála is jobb Glover, aki nem Landót játssza, hanem Lando maga, egy dörzsölt csempész, akinek azt sem szabad elhinni, amit kérdez. A Disneynél most veregethetik a vállukat, hiszen 2016 októberében, amikor Glovert leigazolták a szerepre, a Community című zseniális sitcom egyik mellékszerepe mellett szinte a saját Atlanta című sorozatából ismerhettük csak, bezzeg most, a második évad és különösen a Childish Gambino néven kiadott This Is America című slágere egycsapásra ismertté tette, amit a film marketingkampánya meg is lovagol szépen.

Harrelson az Harrelson, neki mindegy, hogy Larry Flyntet alakítja, házasságtörő nyomozót, kiégett alkoholistát vagy fél kezét vesztett tekést, ő mindig Woody Harrelsont hozza, ahogy itt is. Beckett, a karaktere az, akivé részben Solo is lesz majd később, amikor már nem lesz olyan ártatlan és idealista, bár, ugye a felnőtt Han is csak beállt a lázadókhoz, de ezt most hagyjuk. Thandie Newton pont olyan badass, mint a Westworldben, szegény Emilia Clarke viszont kínlódik Han csajának szerepében, és nem feltétlenül azért, mert Qi'ra karaktere nem elég érdekes, hanem mert elég szegényes az eszköztára, és ami patron van benne, az első tíz percben el is lövi. Nekem kellemes csalódás volt Phoebe Waller-Bridge, a Fleabag című egészen valószínűtlenül nyers és zsigerekig ható brit dramedy főszereplője, aki

L3-37-et, Lando robotpilótáját alakítja, aki női hangon beszél, és sokkal emberszerűbb, mint bármelyik droid eddig a SW-univerzumban.

Ami a megvalósítás illeti, a Disney nem spórolt, és abba az irányba indult el, amerre a Csillagok háborúja is haladt, és amibe a Zsivány egyest is elvitték. Koszos, lelakott, lepukkant, szürkés a díszletek nagy többsége (kivéve két hajóbelsőt), a Corellián nincs semmi, amibe bele lehetne szeretni Han siklóján kívül, csak egy gyártelep, amiről menekülni kell. A többi, isten háta mögötti helyszín sem vidám, sivatagi bolygó, hideg bolygó, bányabolygó, szar lehetett vidékinek lenni a messzi-messzi galaxisban réges-régen.

A kameramunka, az akciójelenetek megjelenítése viszont kiváló, a filmnek ezek a részei pont úgy néznek ki, mint ahogy egy akciófilmnek kell 2018-ban,

de valamit azért megőrzött a Star Wars-filmek gyermeki bájából is, ha más nem, a rém változatos idegen lények képében mindenképpen.

A történet viszont, ahogy azt fent már írtam, elég vékonyka. Lehet olyanból is jó filmet forgatni, örök példám a Mad Max – A harag útja, amiben a sztori tényleg annyi, hogy egy konvoj sokáig megy egyenesen, aztán balra fordulnak, és mennek tovább. A Solóban viszont pár jeleneten kifejezetten érződik, hogy csak azért van a filmben, mert két óránál hosszabbnak kell lennie. Fordulat, csavar, legalábbis olyan, amit ne lehetne kilométerekre előre látni, egy kivételével nincs benne, konkrétan több felesleges jelenetet szenteltek a rajongók kiszolgálásának, mint eddig bármelyik SW-film, és ilyenkor a mocskos űrwestern átment tapsikoló SW-fanba, aki beöltözve megy a premierre, és minden ajándékot megvesz a premier után.

Nyilvánvaló, hogy Solo élettörténetében direkt csak addig jutunk el, ameddig, a második rész első vázlata szerintem már készen is van. Ez azért fájó, mert feszesebb is lehetett volna a film, üresjárattól mentes, ha nem kellett volna az esetleges folytatásra is gondolni. Egyébként nyugi, úgy van vége a filmnek, hogy simán jöhetne utána a Csillagok háborúja is akár.

A nehéz szülés egyébként nem érezhető a filmen, mármint az, hogy  az eredeti rendezőpárost kihajították a film mellől, és Ron Howardot, az egyik legmegbízhatóbb hollywoodi iparost hozták be a helyükre. Howardnak ugyanis nincs kézzelfogható, beazonosítható stílusa: aki a Túl az óperencián, a Grincs és Solo között bármilyen párhuzamot tud húzni, az jóval ügyesebb, mint én. Jól összerakott, látványos kalandfilm a Solo, pár remek alakítással és beszólással, de kevés Star Wars-szal ellátva.

Ne maradjon le semmiről!