Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMIlyen lehet a világ legrosszabb Monty Python-filmje
Kritika Wim Wenders Merülés a szerelembe című filmjéről
További Cinematrix cikkek
- Fillérekből járták be Európát egy kis trükk segítségével
- Itt a legújabb Bad Boys-film előzetese: nem spóroltak az őrültséggel
- Megtornáztatja az agyunkat a Netflix új sci-fi sorozata
- Istentelenül félelmetes horrorfilmmel tért vissza Sydney Sweeney
- Emily Blunt új szerepét Greta Gerwig személyisége inspirálta
Ha valaki paródiát forgatna a tökéletesen elcseszett művészfilmekről, egy az egyben átemelheti bele azt a jelenetet Wim Wenders Merülés a szerelembe című izéjéből, amelyikben Alicia Vikander megkéri a szerelmét, hunyja le a szemét, hogy igazán átélhesse, amit mond neki, majd csábos, sőt, erotikus hangon és még csábosabb, sőt erotikusabb arckifejezéssel felsorolja számára, hogy milyen rétegei vannak az óceánoknak: epipelágikus zóna, mezopelágikus zóna, tartsd csukva a szemed, bébi, bathypelágikus zóna, abisszopelágikus zóna, és huh, én már teljesen izgalomba jöttem, látom, te is izzadsz már, legalul a hadalpelágikus zóna, oh, igen, igen, igen!
Nagyjából ilyennek képzelem a világ legrosszabb Monty Python-filmjét, de azért annyira ők sem nyomták soha fullba a kretént, mint Wenders, aki szerint a legjobb filmkezdet nem más, mint ha egy rádióbemondó perceken keresztül sorolja, milyen eredményei vannak az óceáni vízkutatásnak a kémiai anyagok kölcsönhatásai tekintetében. De nem is ez az igazán meglepő, hanem hogy távolról sem az ilyen részek a legrosszabbak a Merülés a szerelembe című romantikus filmben, sőt, még csak nem is a csodálatos hagyományokat továbbvivő magyar cím, bár az azért már közelít.
De hát óvatosan kell bánni a becsmérléssel egy olyan film esetében, amelyben ennyire nincs rendben szigorúan semmi.
A sztori annyi, hogy Alicia Vikander és James McAvoy összefutnak egy francia luxushotelben, első látásra halálosan egymásba szeretnek, majd a tudós Vikander elmegy lemerülni az óceán legmélyére (aki figyelt, mostanra kapásból rávágja, hogy a hadalpelágikus zónába), a titkos ügynök McAvoy pedig egy kockázatos szomáliai terrorellenes bevetésre indul, csakhogy elég bénán csinálja, mert már a reptéren lekapcsolják, és tömlöcbe vetik. Innentől pedig egymástól elszakítva – természetesen csak testben, lélekben nem! – mindketten az élet értelmén töprengenek, ami bármely más film esetében csak egy kritikusi szarkazmus lenne, de itt szó szerint kell érteni.
És itt már elérkezünk a film legrosszabb részeihez, viszont nehéz eldönteni, hogy melyek is a azok, mert igen szoros a verseny. Az-e vajon, hogy Vikander és McAvoy képtelenek többé válni két papírmasé figuránál, akik hosszan beszélgetnek egymással a munkájukról, kétszer dugnak, az ágyban meztelenül idézeteket olvasnak fel egymásnak az emberiség lényegéről (tényleg!), ettől halálosan, örökké és nagyon mélyen (minimum bathipelágikus zóna) egymásba szeretnek, nekünk meg ennyi miatt a film hátralévő részében teljes szívünkkel együtt kéne velük éreznünk velük, és aggódnunk kéne értük?
Vagy az a rosszabb, hogy mennyire elképesztően unalmas ez a kétórásra nyújtott ömlengéstenger, és mennyire őrjítően hiteltelenek az olyan részek, mint amikor Vikander sárga tengeralattjárója sok ezer méterrel a tenger felszíne alatt épp bekrepál, amitől félő, hogy a legénységre kínhalál fog várni, a nő reakciója meg erre az, hogy elmélázó arccal kinéz az ablakon, és elszavalja saját szabadversét arról, hogyan válnak majd ők halálukban a tengerben felgyűlő részecskék és a feledés részeivé? (Ezt mindig ide kell írni, de: most sincs szó szarkazmusról, tényleg ez történik.)
Ennyire rettenetes
IMDB: 5,4
Metacritic: 38
Rotten Tomatoes: 18%
Index: 3/10
És ha az ember elgondolkodna, hogy ugyan miért vállalta el a háromszoros Oscar-jelölt Wim Wenders ennek a filmnek a megrendezését (a forgatókönyvet nem ő írta, hanem Erin Dignam, J.M. Ledgard regénye alapján), arra is választ kap pár perc után. És nem a rendezés kihívásairól van szó, a Merülés a szerelembe ugyanis tipikusan az a film, amelynek az ember alapjáraton meg sem nézné a rendezője nevét, annyira semmilyen az egész. A megoldás abban rejlik, hogy ez a film a propaganda határait súroló tanmese arról, hogy nekünk, Tisztességes Embereknek kötelességünk megvédeni a Földet a két rá fenekedő legnagyobb veszélytől, a terrorizmustól és a környezetkárosítás hatásaitól. És ha ezt nem is tudjuk mi személyesen megtenni, mert nincs tengeralattjárónk a létfontosságú kutatáshoz, vagy egy szomáliai kiküldetésben még a kismayói reptérig se jutnánk el sajnos, akkor bizony az oktatásban kell részt vennünk. És pont ezt teszi Wenders is, borzasztóan, didaktikusan, érdektelenül, bután. Lehetetlen még elképzelni is, hogy a tenger vagy a tömlöc mélységes mélyén (szubunalmi zóna) közhelyeket szavaló színészek láttán lenne egyetlen ember is a bolygón, akinek bármi komolyabb gondolata támadna a bolygónk megóvásáról, mint az, hogy visszakérje a mozijegye árát, a jegyet pedig elhelyezze az újrahasznosító konténerben.
Igazából csak két dolgot tud igazán hatásosan érzékeltetni a rendező. Egyrészt, hogy nem kell ahhoz felfuvalkodott hollywoodi producernek lenni, hogy a lehető legmacsóbb szemszögből ábrázolja a nőket és a férfiakat is: megy ez az európai művészfilmesnek is. Hiába van szó a szakmája csúcsait ostromló tudósról, Vikander karaktere azonnal egy picsogó kis hisztérikává válik, amint a pasija nem válaszol az SMS-eire, és elkeseredésében képtelen lesz tisztességesen elvégezni még a munkáját is, és semmi másra nem tud koncentrálni, csak hogy hova lett A Férfi, Aki Értelmet Ad Az Életének. Eközben a másik persze kőkeményen kiáll magáért, és keményen túléli a kemény kínzást is, még arra is marad energiája, hogy keményen meggyőzzön pár embert a bolygó megmentésének fontosságáról, mintegy félvállról, foghegyről.
A másik olyan elem, amit Wendersnek sikerül igazán hatásosan közvetítenie, az már nem csak esztétikailag teszi felháborítóvá a filmet – mindközönségesen: „hogy lehet ilyen szart lenyomni a nézők torkán?” –, de máshogyan is. Ebben a filmben ugyanis minden muszlim megveszekedett terrorista gazember, nincs egyetlen egy iszlám hitű sem, aki ne tartaná előbbre a hitetlenek megbüntetését, akár meggyilkolását és a vallás erőszakos terjesztését, mint bármi emberségességet, még a legjobb szándékú muszlim szereplő, az orvos sem gondolkodik egy percig sem, ha e kettő között kell dönteni. A többiek pedig megmutatják, hogy a muszlim hit védelme ezek szerint a gazemberek szerint mit is jelent: ha egy igazhitű jártában-keltében azt látja egy ablakon benézve, hogy ott lenge ruházatú nőket néznek a tévében egy nyugati videóklipben, akkor gondolkodás nélkül kivégzi az egész családot már ennyiért, és vissza se néz a tetemekre sem.
Mert ez vár a bolygónkra, sulykolja a film: az emberek tönkreteszik a Földet a környezetszennyezéssel, de ha nem, akkor jönnek ezek a sötétebb bőrűek, és a bombáiktól nem leszel többé biztonságban te sem, ha néztél már valaha is lenge ruhás nőket a tévében.
Hát elmész te a francba, Wim Wenders.
Rovataink a Facebookon