Advertisement

Vásárolj 4db Somersby-t, töltsd fel az AP kódját és nyerj!

Évtizedek óta várjuk, pocsék lett

2018.07.05. 08:17

Ilyenre sem tudok másik példát mondani: 16 évvel azután, hogy elkészült egy doksi arról, hogy sosem lesz ebből film, a mozikba került (egyelőre például a Karlovy Vary Filmfesztiválon és pár európai országban) a The Man Who Killed Don Quixote, a film, amit Terry Gilliam legalább 29 éve próbál megrendezni, de mindig közbeszólt a sors. Volt, amikor az időjárás, volt, amikor a főszereplőnek kinézett Jean Rochefort sérülése, volt, amikor a forgatás felett szálló NATO-vadászrepülők próbálták derékbe törni életművének legnagyobb ambícióját. És most, 2018-ban itt van, a filmtörténet egyik legnagyobb terve a Jodorowsky-féle Dűne és a Stanley Kubrick-féle Napóleon után, megérkezett, tulajdonképpen felesleges is lenne kritikát írni róla, hiszen maga a létezése tény, nem pedig a minősége. Papíron már azzal nyert, hogy létezik.

A filmeket viszont nem papíron nézzük, hanem vásznon vagy képernyőn, moziban vagy otthon, egyedül vagy másokkal, de én nem tudok elképzelni olyan helyzetet, amiben a The Man Who Killed Don Quixote ne lenne egy fárasztó, humortalan, inkoherens, se füle se farka zagyvaság. Szinte teljesen mindegy, hogy ezt akarta-e elkészíteni Gilliam annyi ideig, vagy ennek egy sokkal ambiciózusabb vagy őrültebb vagy kifinomultabb változatát, sajnos az eredményen nem változat. A rendező, aki a nyolcvanas-kilencvenes években tényleg a világ egyik legmarkánsabb rendezője lett, a kétezres évekre teljesen elvesztette a fonalat, és megelégedett azzal, hogy nem egy régóta várt mesterművet készített, hanem a páneurópai Magyar vándort.

Az alaptörténet valamennyit változott az első ötlet óta, de nem gyökeresen: Toby (Adam Driver) egy pökhendi reklámrendező, aki évekkel korábban diákként forgatott egy Don Quijote-filmet egy vén cipésszel (Jonathan Pryce). Akiről kiderül, hogy azóta a spanyol lovagnak hiszi magát. És amikor újra találkoznak, az öreg azt hiszi Tobyról, hogy ő Sancho Panza, hűséges szolgája, akivel együtt el kell indulnia megkeresni a szerelmetes Dulcineát, és közben meg is kellene harcolni pár varázslóval és óriással. Toby azt veszi észre, hogy körülötte tényleg minden elkezd hasonlítani a Cervantes-i világra, bár még mindig nyomasztja őt a reklámos karrierje, és főleg annak egyik ügyfele.



Kicsit büszke vagyok magamra, hogy ennyire összeszedetten el tudtam mondani a film történetét, mert nehéz rá visszaemlékezni és még nehezebb felidézni belőle bármit. A The Man Who Killed Don Quixote egy teljesen oké fél óra után - amiben maximum az tűnhet fel, hogy a belső jelenetek kábé olyan minőségűek, mint egy tetszőleges török sorozatban délután a TV2-n - átmegy egy olyan zavarodott történetmesélésbe, mintha egy öreg bolond ordítozna velünk a vászonról, minden tekintet nélkül ok-okozatra, értelemre, és főleg, hangerőre.

Utcaszínház-színvonal, ripacskodás, olcsó jelmezek, szörnyű speciális effektek - mintha egy magyar kosztümös vígjátékot néznénk, tiszta flashback az egész a Magyar vándorra és a Le a fejjel!-re, amikben valaki a minőséget a harsánysággal tartotta egyenértékűnek. A Don Quixotéban mindenki egyenértékűen pocsék, Adam Driver látványosan nem találja a helyét, és nem tudja, hogy mikor bolondozzon, és mikor komolykodjon. Pryce a habókos Donként gyakorlatilag egy kabarétréfa főszereplője, Stellan Skarsgårdnak káromkodnia kell, Olga Kurylenko karaktere meg mindig szexelni akar. A Gálvölgyi Showban jobban megrajzolták a figurákat.

Persze, ez egy modern mese, amiben a szereplők simán lehetnek karikatúrák, ha Gilliam nem akarna az ég egy adta világon mindent tényleg két vonallal felrajzolni, aztán elhitetni velünk, hogy ez egy sztori, ez egy díszlet, ez egy gondolat. Az első harminc perc után a filmje teljesen követhetetlen és értelmezhetetlen lesz, ami egészen biztosan szándékos, hogy ne tudjunk különbséget tenni képzelet és valóság között.

De amikor ehhez nem párosul semmi tartalom, semmi mondanivaló, semmi üzenet, akkor a sok külsőség is semmi lesz. Lehet vitatkozni Gilliam korábbi munkáiról, de én azt szerettem benne, hogy a legnagyobb marhaság mögött is volt egy egységes gondolatvilág, ha egy hazudós báróról, ha egy jövőből visszatérő elítéltről volt szó. Fura látni, hogy a legfontosabb, legjobban dédelgetett munkája ennyire semmitmondóan kong az ürességtől.

Oké, ne legyen mondanivalója sem, legyen egy nagy marhulás az egész, de 2018-ban kit lehet szórakoztatni egy olyan viccel, hogy egy szereplő azt álmodja, valaki nyalogatja, és felébredve egy haszonállat az? Miért lenne vicces szakállas és csadoros nőket mutogatni, és miért humorforrás az, hogy azt hiszik róluk, hogy öngyilkos merénylők? ÉS egyáltalán: mi a film célja a címbeli főhőssel? Nevessünk rajta? Szánjuk meg? Higgyünk neki?

Én nem nevettem a The Man Who Killed Don Quixotén, nem hittem neki, és már nem is tudtam szánni Gilliamet.

Ne maradjon le semmiről!