Az év szuperhősmozija egy rajzfilm lett

Csak óvatosan lelkesedek, ha egy szuper animációs filmből második részt készítenek, mert túl sokszor fordult elő, hogy a folytatás nem ért fel az elődhöz. Fájó példa erre a Macskafogó 2, de a nagy amerikai stúdiók sem sokszor ugorják meg a lécet. A sztorit a látvány kedvéért beáldozó Verdák 2 egyenesen pocsék volt, a Shrek 2 popkulturális utalások túladagolására építő humora nem volt rossz, de az első rész alatt maradt, a Szörny Egyetem pedig csak azért úszta meg, mert nem is folytatás volt, hanem előzményfilm. A Kung Fu Panda 2-től a Gru 2-ig sok folytatást lehetne hozni arra, hogy egy második résznél tisztes iparosmunkánál nem futotta többre, igazán pozitív példaként viszont csak a Toy Story 2 jut hirtelen eszembe.

Szóval A hihetetlen család 2-től nagyon féltem. A 2004-es első rész nálam ott van a legjobb három Pixar-moziban, és egyáltalán, Brad Bird-rajongó vagyok, amióta láttam a Szuper havert. A hihetetlen család úgy tudott vicces animációs film lenni, hogy közben egy egész zsánert – a szuperhősfilmet – kiforgatott, a nyugodt, kertvárosi életet szembeállítva a világmegmentéssel. Az addigi Pixar-moziknál felnőttebb alkotás volt, amin tényleg a család minden tagja szórakozhatott – ráadásul egy bitang jó akciófilm is rejlett benne. Ezt a bravúrt újra összehozni elég, nos, hihetetlen mutatványnak tűnt.

Pedig Brad Bird megint megcsinálta. És talán az a titka, hogy Bird nem alibizik. Nem használja túl a képi humort, nem támaszkodik a szükségesnél jobban olyan mankókra, mint a rajzfilmes technikákkal könnyen előállítható cukiság, hanem nála a történetből következik minden. És eddig kellett várni arra, hogy forgatókönyvíróként olyan sztorit alkosson, ami méltó az első részhez – aztán rendezőként ezt elő is adta.

Már az is briliáns, ahogy a film indít, konkrétan másodpecekkel A hihetetlen család cliffhangere után: a Szilánk nevű főgonosz legyőzve, a család együtt, de máris itt az új feladat egy újabb szuperszemétláda, az Aknakukac képében. Az ellene vívott küzdelem tökéletes alapozó azoknak is, akik nem látták az első részt, és feldobja az azóta nyitva hagyott problémát: szuperhősnek lenni tulajdonképpen illegális. A hihetetlen család ezért kénytelen visszavedleni Parr családdá, és máris aggódhat a napi betevőért, amíg fel nem bukkan egy milliárdos egy szuperhősreform tervével.

Ami ezután jön, az minden, amiért az első részt szeretni lehetett. Az árnyalt, hétköznapi emberhez közelített karakterek. A pár villanással is emlékezetessé váló mellékszereplők (sajnos pont a főgonosz halvány kicsit, esetlen motivációval). A szuperhőslét és a normális élet folyamatos konfliktusa – avagy ki a nagyobb hős: aki megállít egy pusztulásba robogó vonatot vagy aki abszolvál egy átlagos napot három különböző korú és igényű gyerekkel? Az animáltan is lélegzetelállító akciók. És persze Elza (akit egyébként eredetiben – ott Ednának hívják – maga Brad Bird szólaltat meg).

De A hihetetlen család 2 nem csupán visszamondja a 2004-es leckét: mondanivalója, sőt mondanivalói a korszellemhez igazítottak, akár a konzumerizmus vagy a fake news társadalomkritikájáról van szó, akár a nemi egyenlőségről. Persze ez így ijesztően hangozhat – és az előbb rá is csaptam a kezemre, amikor leírtam azt a szót, hogy gender – de szerencsére Bird nem sulykol Nagy És Mély Üzeneteket, hanem azok természetesen pottyannak ki a sztoriból. Mert A hihetetlen család 2. elsősorban továbbra is egy remek animációs film – sőt én ennél jobb szuperhősfimet sem láttam még idén. Nem csoda, hogy máris behozott 650 millió dollárt, nagyjából annyit, amennyit az első rész karrierje során összesen.

Egy intelmet mégis mondanék hozzá. A hihetetlen család 2 baromi jó, de az az elődnél egyes témáiban még felnőttebb film, amit kisgyerekeknek nehéz lehet befogadni. Aki tehát hisz a korhatár-kategóriának, és elvisz rá egy hatévest, készüljön fel sok „de a néni most miért csinálta azt?” típusú kérdésre.

És ezek után már bízom Brad Bird szuperképességeiben, és várom a harmadik részt. Az se baj, ha 14 évet kell várni rá, ha ilyen lesz.