16 éves vagyok, és a hullák a hobbim

A Nem vagyok sorozatgyilkos Dan Wells ugyanilyen című könyvsorozatának első része, és mivel világszerte nagy népszerűségnek örvendett, csináltak is belőle egy filmet 2016-ban. Nyilván nem volt hatalmas szenzáció, hisz nálunk is csak két évvel később mutatják be, pedig megnézve a filmet csak annyit lehet mondani:

John Wayne Cleavernek hívnak. 16 éves vagyok, és a hullák a hobbim. A terapeutám szerint szociopata vagyok. De nem vagyok sorozatgyilkos.

John 15 éves, szociopata és imádja tanulmányozni a sorozatgyilkosokat. Legszívesebben ő maga is az lenne, de a vágyait különböző szabályok betartásával próbálja kordában tartani, bár a kvázi jó cél érdekében simán gyilkolna. Amikor azonban egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a környéken, kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása, hogy természetfeletti képességekkel bír. 

Dan Wells regényét már eleve azzal a kampányszöveggel akarták anno eladni, hogy aki imádta a Dexter című sorozatot  – a gyilkos belezőst, nem a rajzfilmet –, az ezt is fogja. Ebben nincs is semmi meglepő, hisz Wells nagyjából lenyúlta a Jeff Lindsay sorozatának alapkoncepcióját, majd némi fantasy-elemmel felturbózta. Ugyanakkor John teljesen más karakter, a megszállottsága és esetlensége szimpatikus, így a történet nemcsak megállta a helyét regényként, de simán kaphatott egy mozifilmet. 

Az ír Billy O'Brien rendezésében elkészült film elég komoly sikereket ért, összesen 10 fődíjat nyert különféle horror- és fantasy filmfesztiválokon – teljesen megérdemelten.

A film alapjául szolgáló regény története nem bonyolult, nincs túlírva, nem öncélú és nem akar az élet nagy kérdéseire válaszolni. Ráadásul dinamikus és folytonos, nincsenek üresjáratok és fölösleges részek, nincs indokolatlan brutalitás (már csak ezért sem lehet horror), megvannak benne a tipikus szórakoztatóirodalmi elemek,  van egy kis szerelmi szál is, akadnak családi problémák és eltűnt/lelépett családtagok is, ami számtalan lehetséges forgatókönyvet rejt magában.

Végig ott motoszkál a kérdés, hogy egyáltalán miért lett a főhős szociopata? Mi motiválja őt, hogyan épülnek fel a sorozatgyilkosok? Legyőzi-e a benne lakozó gyilkolási vágy? Egy csomó megválaszolatlan és izgalmas kérdés, amire nem tudjuk a választ, de tudni szeretnénk.

Egy film mindezt nyilvánvalóan nem tudja maradéktalanul átadni 1 óra és 44 perc alatt. De a film képes arra, hogy megtartsa a könyv hangulatát, átadja a történet lényegét úgy, hogy ne legyen a nézőnek hiányérzete. Legalábbis azoknak, akik olvasták a könyvet, de a Brooke Watson szerepére a teljesen ismeretlen Lucy Lawton  mondjuk borzalmas választás volt.

A kvázi Dan Wells rajongóknak jó eséllyel tetszeni fog a film, minden pontatlanság vagy apró hiányzó részlet ellenére. Max Records is egy viszonylag ismeretlen színész, viszont remekül játszotta a szociopata John Cleavert, Christopher Lloyd (Vissza a jövőbe, Vén rókák, Váratlan utazás) pedig tökéletes volt gyilkosnak is. A mellékszereplők is korrekt játékot hoztak, a vágás jó volt, nem voltak üresjáratok, a film pörgős és végig szórakoztató volt. 

Ráadásul az egyszeri mozinézőnek is szórakoztató lehet a film, hisz a készítők igyekeztek minden folytatásra vagy mélyebb történetre utaló jelet kigyomlálni. A Nem vagyok sorozatgyilkosból így lett egy egyszer nézhető, pörgős, de rendkívül felszínes thriller, ami csak azoknak tetszhet igazán, akik a könyv miatt már ismerik ezt a világot.