Az igazgató úr éppen fogócskázik, visszahívja?

cover
2018.07.10. 15:21

Nem azért felejtünk el játszani, mert megöregszünk, hanem attól öregszünk meg, hogy elfelejtünk játszani.

Amikor ezt George Bernard Shaw először mondta ki, tuti nem arra gondolt, hogy baszki, Yeats, ne verselj már állandóan, inkább menjünk ki libikókázni a játszótérre. Márpedig a Haverok harca című vígjáték kábé erről szól, illetve arról hogy a középosztálybeli amerikai fehér férfiaknak túl sok felesleges szabadidejük, energiájuk és pénzük van.

A filmből nem telhetett el félóra sem, amikor idegesebb lettem, mint Maradona a francia-argentin meccs előtt, amikor Nyikoláj, a szimpatikus orosz asszisztens közölte vele, hogy

Извините, больше не кока для вас,

azaz,

Bocs, de elfogyott a kokó.

Diegóhoz hasonlóan én is apátiába zuhantam, és a középső ujjamat mutogattam a délutánomat tönkre tevőknek, és ugyan ezen a ponton simán kimehettem volna a teremből, de nem akartam, hogy üres nézőtér előtt menjen le a film. Azért lettem ideges, mert a 30. percre tulajdonképpen végeztél a filmmel. Az alkotók addigra mindent elmondtak a karakterekről, a sztoriról, arról, mi fog történni a hátralevő 70 percben, szóval nem maradt SEMMI, amiért érdemes lenne végignézni a filmet.

Mondjuk, érthető, hiszen az egész sztori alapja egy ezerszavas, 2013-as újságcikk, amiben a The Wall Street Journal újságírója egy olyan, tízfős társaságról ír, aminek tagjai akkorra már 23. éve fogócskáztak egymással. A sztori, ha bővített mondatban gondolkodunk, annyi, hogy a haverok annak idején nem tudtak jobbat kitalálni arra, hogy kapcsolatban maradjanak egymással, mint azt, hogy aláírtak egy megállapodást, miszerint minden év februárjában mindenki szabad préda, és bárkit, bárhol el lehet kapni, megérinteni (KÉZZEL!!!) és a fülébe ordítani, hogy te vagy a fogó (visszanyúlás NINCS!!!). És aki a hónap utolsó napjának végén fogó marad az úgy járt egy évre, és na-na-na-na-na-na, az ötvenéves állatorvos Jerry a fogó, na-na-na-na-na-na. Szóval nem egy érdekfeszítő, generációkon átívelő drámai történet és annak bő lére eresztett cikkesítése az alapanyag, de akkor meg minek ebből filmet forgatni?

Nem minden cikket kell megfilmesíteni, teszem azt, ezt sem, pedig a címe ígéretes: 

Itt az új Instagram trend: a Barbie baba láb (sic!)

Egy horror simán benne van a pucsításból élő celebritásokra erőszakkal műanyag lábat applikáló őrült sebészről, akiről persze kiderül, hogy a nankingi mészárlásban kattant meg gyerekként, és így áll bosszút a világon, de ja, ennél több nemigen. Bezzeg a Pain and Gain milyen fasza film lett már, ott azért volt sztori bőven a magyar telefonszex- és pornóproducertől kezdve a főszereplő gyúrósjóskák sorsán át a házibarkács kínzókészlet összerakásáig. És Michael Bay élete legjobb filmjét forgatta belőle. Azt nem tudom, hogy a leginkább tévésorozatok rendezéséből élő Jeff Tomsic hova sorolja a Haverok harcát a karrierjében, de őszintén remélem, van még benne rejtett tartalék, mert ez a film a vékonyka forgatókönyv mellett az iparosmunkának is csak nagy nehezen nevezhető rendezésen bukott el.

Ennyit ér

IMDb: 6,9/10
Rotten: 55%
Metacritic: 56/100
Index: 5/10
Port.hu: 6,4/10

Az alapsztorit a forgatókönyírók még tovább faragták, a tíztagú társaság létszámát ötre redukálták, és négyüknek adtak egy mondvacsinált motivációt is: a társaság egyik tagja, Jerry (Jeremy Renner) 30 év után úgy dönt, kiszáll a buliból, és nem játszik tovább, de mivel ő az egyetlen, akit eddig még soha nem kaptak el, azaz nem volt még fogó, a többiek elhatározzák, hogy márpedig lesz, és hazamennek a szülővárosukba, ahonnan csak Jerry nem költözött el az elmúlt 30 évben, hogy elkapják. Mert esküvője lesz, és baszki, ha ott nem tudnak hozzáérni, akkor tényleg végérvényesen bénák.

Jerry ugyanis a fogócska világának Jason Bourne-ba oltott nindzsája, egy olyan faszi, aki civilben fitneszguru, ügyes, atletikus, minden pácból kiutat talál, de kissé pszichopata és soha nem mernék mellé ülni a repülőgépen. 

Az üldözők között van egy állatorvos, Hogie (Ed Helms), aki olyan megszállottan szeretné Jerry arcába üvölteni, hogy te vagy a fogó, hogy a néző zsigerből Jerrynek szurkol vele szemben (pedig a doki elég sok mindenre hajlandó, hogy elkapja, spoiler nélkül annyit mondok, álbajusz, virágos otthonka, járókeret), egy leginkább csak a tépéssel foglalkozó lúzer (Jake Johnson) egy nárcisztikus üzletember (Jon Hamm) és egy neurotikus ötödik (Hannibal Buress), akiről annyit tudni, hogy fekete. Mert ez a film 2017 nyarán forgott, az #oscarstoowhite-mozgalom után, azaz olyan nincs, hogy ne legyen benne legalább egy fekete szereplő, ha szerepel a valós történetben, ha nem.

Pont ezért, a kényszeres kvótamegfeleltetés kedvéért került a filmbe női szereplő is: Annabelle Wallis alakítja az újságírót, aki elkíséri a társaságot az esküvőre (a cikket a valóságban egy férfi írta), Isla Fisher az állatorvos nejét hozza, aki csak azért van a filmben, hogy legyen valaki, aki tuskóbb, mint a főszereplők, Rashida Jones játssza a falusi ribancot, akibe annak idején ketten is szerelmesek voltak hőseink közül, és akiknek 30 év elteltével is kelleti magát, Leslie Bibb-re meg Jerry menyasszonyának szerepét bízták, aki a hollywoodi közhelyszótárban az "ostoba, de a jövendőbelijéért mindenre képes, az esküvőjét 12 éves kora óta megszállottan tervezgető szőkenő" címszó alatt szerepel. 

Az a röhej, hogy még ez sem elég ahhoz, hogy a film ne fulladjon totális érdektelenségbe. Nem mondom, hogy nincsenek jó pillanatok, az egymást mindenen átgázolva üldöző szereplők, a lassított felvételben mutatott ütések, ugrások, hihetetlen menekülések és konvencionálisnak nem nevezhető fegyverekkel való küzdelem képsorai viccesek, Isla Fisher elszánt gyökérsége szórakoztató, Hannibal Buress beszólásai meg magyarul is viccesek, az legeszementebb fogócska-jelenetek (szülőszoba, temetés, stb.) meg ráadásul igazak is, csak éppen ez így az első félórából kiderül, ellőnek minden, de tényleg MINDEN ötletet, és utána nem marad más, mint ezek ismételgetése. Más helyen, más kameraállásból, máshogy kurvaanyázva, de effektíve ugyanazt kapjuk. És még egyszer. És ismét. És megint.

Az írók érezhették, hogy ez így nagyon nem lesz jó, így az utolsó tíz percre kicsapták az asztalra a komolyságkártyát, amivel csak azt érték el, hogy a film átmenjen egy rémesen kiszámítható melodrámába, de az érzelmekre ható súlya nincs neki. 

A színészek a szerepekből kihozták, amit lehetett, illetve Hamm és Renner mindenképpen, hiszen ők "komoly" színészek, nem tőlük várná az ember, hogy viccesek legyenek. Rennerről ráadásul sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy nem adott bele apait-anyait a forgatásba: egy elcseszett jelenetben olyan szerencsétlenül esett a földre hat méter magasból, hogy mindkét kezét eltörte. Mivel mindez a második nap történt, elég kellemetlen (főként drága) lett volna két hónapra leállni, így zöld gipsszel az alkarján szerepelt végig a filmben, volt dolga az utómunkastábnak. Helms ugyanazt a seggébe felolt karó miatt pattanásig feszült karaktert hozza, mint a Másnaposokban, vagy úgy általában mindenütt, még egy Mumford and Sons videóklipben is, a New Girl című sorozatból ismert Jake Johnson viszont lapos és érdektelen, ahogy tulajdonképpen mindenki más, kivéve a kétperces cameóra beugró Tom Middletich-et (Szilícium-völgy), aki mindenkit totál lejátszik a vászonról.

A kegyelemdöfést aztán azzal viszik be az alkotók, amikor a film végén bejátszanak pár videót a valós fogócskázókról, és abban a három percben több szív, érzelem, humor és ötlet van, mint az azt megelőző 100 percben.

Ne maradjon le semmiről!