Nem meleg vagyok, csak boldog

Kritika a Férfiak fecskében című filmről

SWM 3716
2018.07.14. 08:07

Idősödő férfiak szokatlan, de kedves dolgokat csinálnak aranyosan, nem törődve a társadalmi elvárásokkal, hogy a végén a világ egy kicsit jobb hely legyen.

Erre a tematikára lassan ki kéne találni egy saját összefoglaló nevet – papiromkom? –, annyira kedvelt témája ez a kis költségvetésű művészfilmeknek. Pont ilyen a Férfiak fecskében is: idősödő, egy kicsit ügyefogyott férfiak szinkronúszó csapatot alapítanak, és a nagy igyekezetben a végén mind megtanulnak szembenézni életük problémáival, és helyre is hozzák azokat. Aki ezt a mondatot elolvasta, tulajdonképpen látta is a filmet. Vagy legalábbis egészen, milliméterre pontosan tudja, hogy mire számítson, ha megnézi.

Lehetne mondani, hogy a Férfiak fecskében című angol vígjátékban egy perc sincs, ami meglepő lenne, de ez így egy kicsit túl szigorú: hiszen Oliver Parker (a Colin Firth-ös Dorian Grey, a  Julianne Moore-os Az eszményi férj és a Johnny English újratöltve rendezője) épp arra építi fel az egész filmet, hogy annak tulajdonképpen minden perce eleve meglepő a vízi balettozó urak alaptémája miatt. E mellé pedig – talán jogosan – úgy érezte, nem muszáj még a műfaj szabályait is felforgatni, és egy ilyen, egyébként tényleg jó és szerethető alapra elég egy mindenkinek ismerős várat felhúzni.

Mert azon kívül, hogy sablonos, kevés rosszat lehet elmondani a filmről. Hiszen mégiscsak olyan szép dolgokról szól, mint hogy nézzünk szembe a problémáinkkal ahelyett, hogy elbújnánk előlük: a férfi szinkronúszó csapat minden tagja tulajdonképpen menekülésként ugrik fejest a medencébe a többi pocakos úr mellé, ki az életközepi válsága elől, ki a házassági problémái, ki egy gyerekkori kudarca, ki meg a gyászával való foglalkozás elől. Meg szól arról, hogy találjuk ki magunknak, hogy mit szeretnénk, ahelyett, hogy egy olyan életet élnénk, amivel nem vagyunk elégedettek.

Ennyire cuki

IMDB: 6,4

Rotten Tomatoes: 43%

Index: 6,5/10

És szól még egy kicsit arról is, hogy nem érdemes az előítéletekkel törődni: elég könnyű kitalálni, hogy a szinkronúszással kapcsolatban előkerül majd a lebuzizás témája is. Amit egyébként nagyon elegánsan kezel a film: egyáltalán nem ez a film legfontosabb része, talán két utalás történik rá, egy obligát viccel, és azzal, amikor a főszereplő fia kiáll az apja elé, és elmondja, nehéz volt, de elfogadta, hogy az apukája meleg, attól még az apja marad. Mire a férfi közli vele:

Nem meleg vagyok, csak boldog!”

Ha az ezen való poénkodás lett volna a film fő humorforrása, az akkor is elég olcsó lett volna, ha amúgy ehhez hasonló, bájosan elfogadó vicceket találtak volna ki. De nem így van: sokkal inkább azon van a hangsúly, hogy a szinkronúszók csodabogarak, és kész.

Szóval egyáltalán nem lehet haragudni a Férfiak fecskében-re, pláne, mert többnyire a humora is jó, ha nem is fergeteges, a végén pedig még kifejezetten megindító is tud lenni, mert a rendezőnek nagyon jól sikerül elkapnia a kisemberség esszenciáját azzal, ahogyan ez a csomó bénácska fickó iszonyúan örül annak, hogy nem ők a legrosszabbak abban, amit csinálnak, és meg tudtak felelni a maguk egészen aprócska, minimális elvárásainak, miután nem ők lesznek a legutolsók a férfiak nem hivatalos szinkronúszó világbajnokságán. (Ami egyébként tényleg létezik, olyannyira, hogy vendégként szerepel is a filmben a teljes svéd válogatott is, akik amúgy a sztorit is ihlették.)

És az sem veszélyes, ahogy idáig eljutunk, a sportfilmek és az életközepiválság-filmek kötelező elemein keresztül, miközben mindenki eljut oda az életében, ahová el kell, kimondja azt, amit ki kell, eléri azt, amit el kell, túllép azon, amin túl kell, mindig a dramaturgiailag leginkább megfelelő pillanatban. Igaz, azért vannak hiányosságok is: az összetartozás magas labdáját nem üti le a forgatókönyvet író Aschlin Ditta, és nem nagyon kerül szóba, miért is nem baj például az, hogy a csapat egyik tagja egy piti, de azért jó indulatú bűnöző, pedig az ilyesmit a hasonló filmekben lágy hegedűszóra szokták a szánkba rágni. Persze nem egy újabb sablon eldurrantása hiányzik nagyon, de úgy azért nehezebb együttérezni a szereplőkkel, ha a film valójában nem oldozza fel őket a hülyeségeik alól, csak egyszerűen azt sugallja, hogy márpedig jófejek és kész.

Az ilyenekre szokták egy kicsit leereszkedően azt mondani, hogy tipikus nyári film. De ha ez azt jelenti, hogy ugyan nem akar sokat a világtól, ugyan nem mond el semmi újat a filmezésről, nem újítja meg a humort mint olyat sem, viszont szerethető, kedves, bájos és süt belőle a jóindulat, akkor tulajdonképpen semmi gond nincs is a nyári filmekkel.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?