Leningrád rockerek menni nagy büdös sehova

2018.07.27. 05:07

A Nyár egy remek jelenettel kezdődik: valamikor a nyolcvanas években egy csapat fiatal lány belóg egy lerobbant, borzasztó állapotban lévő épületbe. Az ablakon bemászva kiderül, hogy egy művelődési ház az, ahol éppen a Zoopark, Leningrád, sőt, Oroszország egyik leghíresebb, szinte nyugati mintára működő rockzenekara lép fel. A lányok leülnek a közönségben, ami nyomasztóan mozdulatlan. Nem csoda, mert a sorok mellett ott állnak azok a párttagok, akiknek a feladata betartani a rendet. Nem lehet látványosan élvezni a zenét. Nem lehet énekelni. Még egy szívecskés táblát sem lehet feltartani Mike Naumenko frontembernek anélkül, hogy valaki odajöjjön problémázni. Ez egy rockkoncert, csak éppen a rockkoncert mivolta megáll a színpad szélénél.

A Nyár az orosz Kirill Szerebrennyikov (Mártírok) filmje, a rendező viszont nem érhette meg szabadlábon sem a cannes-i, sem az országos premierjét, 2017 augusztusa óta ugyanis házi őrizetben van. A gyakran rendszerkritikus Szerebrennyikovot azzal vádolták meg, hogy pénzt síbolt el egy állami művészeti központtól egy civil szervezet segítségével. A Nyár forgatása addigra már befejeződött, de a vágást őrizet alatt kellett befejeznie, és ettől a háttérinformációtól az lehet az érzése az embernek, hogy a legújabb filmje egy alig leplezett bemutatása annak, hogy

valójában tökmindegy, az ember a 1985 vagy 2018 Oroszországában él, ugyanúgy lesz egy állami szervezet, ami bármikor lecsaphat rá, ugyanúgy nem lehet mindenkinek elmondania szabadon a véleményét, és ugyanúgy próbálják a bármennyire is felbukkanó ellenkultúrát csírájában elfojtani.



A Nyár viszont nem erről szól, vagyis nem csak erről, hanem két létező zenészről: az egyikőjük a már említett Naumenko, aki a Zoopark nevű együttes énekese, dalszerzője, frontembere volt. Az angol nyelvű iskolában tanult srác a laza orosz – és azért mi is tudjuk, hogy kelet-európai – szerzői jogi helyzetnek köszönhetően szabadon rabolhatta az amerikai és angol zenei elődöket, Dylant, Jaggert, és ami tetszett neki, ezeket pedig átültette orosz közönségnek, orosz nyelven, néha más szövegekkel. A leningrádi ellenkultúra egyik fontos figurája lett, és ő fedezte fel a leningrádi ellenkultúra másik fontos figuráját: Viktor Tsoi, a későbbi Kino frontembere már nem a nyugati mintát akarta majmolni, hanem valami belülről, közhangulatból, fiatalságból, keserűségből fakadó, először akusztikus, majd a dobosuk besorozása után szintetikusabb rockzenét akart. A Nyár az ő történetük, és a kettőjüket összekötő Natalia sztorija. Ő az, aki Naumenko feleségeként aztán a két férfi között inog a film jelentős részében.

Végtelen nyár

filmkep.nof?filmid=137&orig

Index: 6/10

IMDb: 7,8

Metacritic: 69/100



Szerebrennyikov ezt a rövid történetet, de súlyos hangulatot úgy mutatja be, mintha két, egyébként szinte ugyanarról a témáról szóló brit film keveréke lenne: a Nyár olyan, mintha összekutyulták volna a Non-stop partiarcokat és a Controlt. Az előbbinek egyharmada, az utóbbinak teljes egésze szólt Ian Curtisről, a Joy Division tragikus énekeséről, az előbbi lazább, az utóbbi sokkal ridegebb, komolyabb formában. Ezt a két formát, hozzáállást, és eszköztárat vegyíti az orosz rendező is, mindent áthat a teljesen nyomasztó szocialista hangulat, miközben néha egy-egy musicalbetét után megjelenik az egyik szereplő egy táblával, amin annyi áll: ez nem történt meg.

A Non-stop partiarcokban előszeretettel idézgeti a főszereplő Az ember, aki lelőtte Liberty Valance-t című klasszikus western egyik kulcsmondatát, amiben egy újságíró azt mondja James Stewartnak:

ha egy legendából tény lesz, akkor a legendát kell kinyomtatni.

A Nyárt is ez a hangulat lengi körbe, csak éppen semmi legendás nincsen benne, csak a teljes szürkeség, kilátástalanság, a mindennapok nyomasztó egyhangúsága, aminek a Zoopark és a későbbi Kino is krónikása. Ebből próbál valahogy Szerebrennyikov valamiféle mítoszt teremteni, ahol titokban, lakásokban hallgattak emberek szalagon Velvet Undergroundot, ahol csak a tengerparton lehetett igazán szabadnak lenni, és ahol hosszan kellett nyalni egy szovjet párttitkár seggét ahhoz, hogy valaki egyáltalán felléphessen. Ahol a rendszerkritikát humornak kellett álcázni, és ahová a glamrock csicsás-sminkes életérzése is csak súlyos késéssel juthatott el.

Szerebrennyikov ráadásul elhagyja az életrajzi filmek közhelyeit, és a Nyár tulajdonképpen hosszú, néha sehova sem tartó jelenetek sora, egyfajta ”hangout movie” lesz, amiben azt kell néznünk, hogy egy csomó ember együtt lóg, együtt szenved, és együtt zenél. Ez mind rendben is van, csak a film karakterei nem túlságosan érdekfeszítőek, még ha sokszor a helyzetek azok is. Naumenko a alacsony szintű sztársága ellenére, vagy pont amiatt egy elviselhetetlen okostojásnak tűnik, aki a nyugatról lopott kúlságával pózolni nagyon tud, de amikor egy figura leordítja a fejét, hogy erőltesse már meg magát, és írjon már rendes számokat rendes szövegekkel, akkor együtt tudtam vele érezni. Az érdekesebbnek tűnő Tsoiról sem tudunk meg annyi mindent, ami segítene, és az ő gondolatait sem könnyű dekódolni, hogy most örül annak, hogy felkarolja egy sokkal ismertebb zenész, vagy pedig minél előbb szabadulna tőle.

A kisrealizmust a Nyár a már említett musicalbetétekkel szakítja meg, amik messze a legjobb pillanatai, még akkor is, ha elcsépelt számokat választott a rendező: The Passenger, Psycho Killer, All The Young Dudes, bár van ezekben egy sajátos báj, amikor trolin ülő szovjet melósok éneklik őket, miközben a film szövete tele lesz animált punkos krikszkrakszokkal. Tényleg könnyű átérezni azt, hogy milyen lehetett Iggy Pop, meg David Byrne zenekarának a legnagyobb slágereit hallgatni a vasfüggöny mögött jó messze, és úgy érezni, hogy ez valami édes méreg. És aztán ahogy mindegyiknek vége lesz, úgy az eufóriának is annyi.

És ez a Nyár célja, hogy a címéhez passzolva aztán eljöjjön az ősz, és minden jó hangulat meg lazulás kapjon egy melankolikus, sőt, egyenesen nyomorult perspektívát. Hiszen ahogy a film egyik főszereplője mondja a vége felé, hiába kezdene el angolul énekelni,

minek kellene bárkinek egy olyan szovjet, aki a nyugatot majmolja, amikor már ott van készen a nyugat?

Ez gyomorszorító érzés a legkeményebb Szerebrennyikov filmjében, de a két órát is átlépő hossza, a szigorú fekete-fehér operatőri munka, és a nem mindig topon lévő színészi játék nem könnyíti meg az emésztését. Bár az sokat segítene, ha végig jó lenne, és nem csak néha.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!