Borzasztóan szörnyű dolgok vannak a világban!

Kritika a Nem vagyok boszorkány című filmről

648
2018.08.25. 13:31

Vannak a világban szörnyű dolgok, és vannak rendezők, akik tudják: egy film alkalmas lehet arra, hogy rengeteg ember figyelmét felhívja ezekre a dolgokra. Vagy azért, hogy egyáltalán tudomást szerezzenek róla azok, akiknek eddig fogalmuk sem volt, hogy ilyen szörnyű dolgok is vannak a világban, vagy azért, hogy valaki tegyen végre valamit ezek ellen a szörnyű dolgok ellen, vagy azért, hogy elgondolkodjunk az életről, és végül rájöjjünk, mik azok az apróságok, amelyek révén holnaptól mi is egy kicsit jobbá tehetjük a világot. Ilyen fajta film a Nem vagyok boszorkány is. Ilyen, és ennyi: ha ezt elmondtuk róla, akkor mindent elmondtunk róla. Sajnos.

640

A zambiai születésű Rungano Nyoni sok díjjal kitüntetett első filmje arról a szörnyű dologról szól, hogy Afrikában még mindig vannak országok, ahol egyszerűen csak rá lehet fogni bárkire, vagyis bármelyik nőre, hogy az boszorkány, és ezért azonnal is meg is vonják tőle emberi alapjogainak jó részét: táborba zárják, kötéllel kikötik, hogy ne tudjon repülni, és a kormány tulajdonává teszik őket. És itt újra el lehet mondani, amit az előbb: ha ezt elmondtuk a filmről, akkor mindent elmondtunk róla.

Mert Rungano Nyoninak nincsenek meg az eszközei, ötletei, vagy túlzottan drasztikusan fogalmazva: a tehetsége ahhoz, hogy mást is elérjen a filmjével annál, mint hogy egy Wikipedia-szócikkhez hasonlóan bemutassa, hogy ilyen létezik. Ami, félreértés ne essék, minden fenti szarkasztikusnak ható mondat ellenére tényleg fontos dolog: ha esetleg egy milliméternyit is javul az ilyen módon kirekesztettek helyzete emiatt a film miatt, az többet ér bárminél. Az akkor is megérné, ha bűnrossz filmről lenne szó.

644

De azért egy játékfilm – és ami azt illeti, egy dokumentumfilm is – akkor jó, ha nem magától értetődő összefüggésekre is rá tud mutatni, vagy a katarzisra legalább emlékeztető érzelmi állapotba tud hozni, vagy pusztán a cselekményével egy szokatlanul erős történetet tud elmondani, vagy formai eszközeivel tud valamit adni, vagy különleges jellemeket, sorsokat tud plasztikusan ábrázolni, vagy lélektani értelemben tud meglepni, vagy metaforikusan, illetve bárhogyan képes elmondani valami olyat, amely ráébresztheti a nézőt a saját életével vagy a világ működésével kapcsolatban valamire. És ez olyan hosszú lista, hogy egészen meglepő, ha egy fesztiváldíjas filmre egyik sem igaz belőle, de a Nem vagyok boszorkánynak mégis sikerül a bravúr. (Leszámítva persze azt, hogy az érzelmi hatás azoknál a nézőknél persze működhet, akik bármilyen szörnyű dolgot látva erős érzelmeket élnek át, de ez inkább ezekről a nézőkről, és nem a filmről szól.) 

 

Meh

IMDB: 6,8

Rotten Tomatoes: 100%

Index: 4/10

Ha valamihez, akkor még ahhoz áll legközelebb a film a fentiek közül, hogy ráébresszen valamire a világ működéséből: megmutatja, milyen elkeserítő, ha az ordas, alaptalan, káros, idióta babonáknak hivatalos, akár kormányzati szinten is helyt adnak – de azért valljuk be, újszülöttnek kell lenni ahhoz, hogy ezt az információt valaki ráébredésként élje meg. Arról viszont már nem beszél a film, hogy ez miért lehet így: politikai érdekből, emberi hülyeségből, a velünk született erős vágy miatt a gyűlölködésre, történelmi okból, vagy más miatt. Sőt, mintha szándékosan nem akarna ezzel kapcsolatban állást foglalni, de még csak sejtetni sem, pedig épp itt válna érdekessé a téma, vagy ott, ha ennek tágabb kontextusát is vizsgálnák (mondjuk, hogy mennyiben hasonlít az ilyesmi a tudatos gyűlöletkampányokhoz, vagy hogy van-e köze a nők társadalmi helyzetéhez). De még az sem derül ki sem színészi játékból, sem más filmes eszköz révén, hogy a film főszereplői miért teszik, amit tesznek.

634

Emberi dráma sem nagyon van: a főszereplő, a boszorkánynak kikiáltott kislány (Maggie Mulubwa) hihetetlenül szuggesztíven tud nézni, ami az arcközeliken hátborzongató, történetet, sorsot viszont nem tud mesélni; ezen kívül még szomorúság látható néha a színész arcán, de hát az, hogy akitől megvonják a szabadságát, az szomorú, finoman szólva sem egy nagy gondolat.

Lehetne még sorolni hosszan, hogy mi nincs meg a filmben, de azt már nehezebb, hogy mi igen. Mert minden, amit látunk, csak egy-egy leíró, kijelentő mondat, és kész, összefüggések, sorsok, az alapvetőtől eltérő érzelmek és a többi nélkül. És amikor végül muszáj lenne mondani valamit, mert lezárni mégiscsak muszáj valahogy a filmet, akkor végképp csődöt mond a rendező, és blöfföl egy hatalmasat: egyszerűen nem mutatja meg, hogy mi és miért történik az utolsó előtti jelenetben, az utolsóban meg egy csak metaforikusan értelmezhető, de szimbólumnak faék-egyszerűségű képet vág be, amelyen minden boszorkány „rablánca” el van vágva, mert hát a szörnyű dolgok rosszak, a szabadság meg jó.

Nagyon kegyetlennek tűnik, ha valaki egy ilyen, nyilvánvalóan világjobbító szándékkal létrejött filmre azt mondja, hogy semmitmondó. Maradjunk akkor annyiban, hogy hátha tényleg jobb lesz tőle a világ, és akkor tök mindegy, mit mond a filmről bármelyik kritikus.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?