Feltalálták az érzelmek nélküli drámát

Kritika a Könyvesbolt a tengerparton című filmről

bookshop8
2018.09.01. 08:18 Módosítva: 2018-09-01 08:18:59

Az 50-es évek végén járunk, egy olyan kelet-angliai városban, ahol a lakók nem nézik jó szemmel, ha valaki változtatni szeretne a dolgok menetén. Főhősünk, Florence (Emily Mortimer) viszont pont azért érkezik, hogy valami újat hozzon a képbe: mégpedig egy könyvesboltot, amit a magyar cím ellenére nem a tengerparton akar megnyitni, hanem a város egyik jellegzetes, régi épületében.

 

Ennek megvalósítása viszont folyamatos küzdelem. A férfiak nem nézik ki belőle, hogy el tud vinni egyedül egy boltot. A város egyik meghatározó figurájának, Violetnek (Patricia Clarckson) eleve nem tetszik, hogy könyvesboltot nyitott, ő szívesebben látott volna művészeti központot a régi épületben. Mert arra nagyobb szüksége van a városnak, mint egy könyvesboltra.

Florence a második világháborúban elveszítette a férjét, de ez nem az a film, aminek a végére a megvalósítja a saját álmát és rátalál a szerelem. Ez tényleg egy keserű dráma, ami úgy is van elmesélve, szürke képekkel, szomorúan játszó hegedűvel és az érzelmeiket alig kimutató színészekkel.

A harcban Florence csak két emberre számíthat. Egyikük a város csodabogara, Mr. Brundish, aki magányosan él, a szebb napokat is látott villájában, ahova szinte soha nem hív vendégeket. A városi pletyka szerint ő is özvegy és a felesége halála miatt él ilyen zárkózott életet. Egyedüli szórakozását a könyvek jelentik. Innen indul a kapcsolat, Florence könyvet küld neki, Brunish elolvassa, meg elküldi az árát.  

Ennyit ér

1751-konyvesbolt-a-tengerparton.30588

Metacritic: 61/100

Rotten Tomatoes: 56/100

IMdB: 6.5/10

Index.hu: 5/10

Mellette még egy Christine nevű kislány lesz a szövetségese, aki iskola után és hétvégén eljár a boltba segíteni. Rajtuk kívül mindenki más minimum kételkedve, vagy inkább rosszindulatúan bánik a főhőssel. 

Először azt gondoltam, hogy a film egyik témája az lesz, hogy nézzétek, sok évvel az okostelefonok, az internet és a Netflix előtt sem olvastak annyit az emberek. De nem, a hiába szerepelnek benne könyvek, nem azok kapják a főszerepet.

Violet mindent megtesz azért, hogy a könyvesbolt bezárjon, Florence-nek pedig folyton bizonyítani kell az igazát, illetve a képességeit, hogy egyáltalán felszínen tudjon maradni. Az egész nem túl vidám, de Isabel Coixet (Az élet nélkülem, Elégia, Another Me) a rendezéssel és a forgatókönyvvel is mindent megtesz azért, hogy minél kevesebb érzelem kerüljön a felszínre. Ez azért baj, mert többször is lenne helye lenne indulatnak, de ebből alig kapunk valamit. Mindenki visszafogja magát.

A díszletek szépek, és a külső helyszíneket is jó érzékkel találták meg, főleg ha figyelembe vesszük, hogy minden szürke, vagy barna, ahogy az angol vidékhez illik. Sikerült szép képeket összerakni, még akkor is ha a legtöbb jelenetben két ember beszélgetésén kívül más nem történik. A szereplőkön gyakran az látszik, hogy éppen nagyon színészkednek és arra koncentrálnak, hogy megoldják a feladatot, csak sajnos pont azt mondták nekik, hogy a lehet legkevesebb lendület, élet legyen a viselkedésükben. Nem segít az sem, hogy azért legtöbbször nem életről meg halálról van szó, hanem csak arról, hogy ki mennyire tudja ráerőltetni a saját maga elképzeléseit a város többi lakójára. 

Így pedig nehéz kibontakozni. Emily Mortimernek és Bill Nighy-nak is jól áll a szerep, de nem tudnak emlékezetesek maradni, mert alig akad olyan jelenet, aminek van valami éle. Legtöbbször az elnyomást érezzük, hogy a szereplők nem mondják ki azt, amit valójában éreznek. A kisvárosi képmutatás prímán benne van a filmben, de ezt nem először látjuk azért egy filmben vagy egy sorozatban. Látjuk, ahogy egy-egy szituációban elkezd nőni a feszültség, de a maximális hőfokig soha nem jut el, így pedig erős hiányérzet marad. A legnagyobb konfliktusok nincsenek megoldva, csak besöpörve a szőnyeg alá. 

Nem igazán látom, hogy ezért a meditatív élményért miért kell moziba menni, mert itt van ugyan egy érdekes dráma, amit céltudatosan meséltek el, csak hiányzik belőle a katarzis, hogy tényleg átadja nekünk a főszereplő harcát és az ezzel járó frusztrációt. Be kell érnünk a sablonos zenével, a hosszú snittekkel, és Emily Mortimer szomorú szemeivel. Ami azért nem rossz, de ez a film nagyon meg akarta csavargatni a néző szívét, de közben annyira hideg és angol maradt, hogy így képtelenség átérezni azt a dühöt, keserűséget, ami Florence történetében benne van.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?