Feltalálták az érzelmek nélküli drámát

Kritika a Könyvesbolt a tengerparton című filmről

bookshop8
2018.09.01. 08:18 Módosítva: 2018-09-01 08:18:59

Az 50-es évek végén járunk, egy olyan kelet-angliai városban, ahol a lakók nem nézik jó szemmel, ha valaki változtatni szeretne a dolgok menetén. Főhősünk, Florence (Emily Mortimer) viszont pont azért érkezik, hogy valami újat hozzon a képbe: mégpedig egy könyvesboltot, amit a magyar cím ellenére nem a tengerparton akar megnyitni, hanem a város egyik jellegzetes, régi épületében.

 

Ennek megvalósítása viszont folyamatos küzdelem. A férfiak nem nézik ki belőle, hogy el tud vinni egyedül egy boltot. A város egyik meghatározó figurájának, Violetnek (Patricia Clarckson) eleve nem tetszik, hogy könyvesboltot nyitott, ő szívesebben látott volna művészeti központot a régi épületben. Mert arra nagyobb szüksége van a városnak, mint egy könyvesboltra.

Florence a második világháborúban elveszítette a férjét, de ez nem az a film, aminek a végére a megvalósítja a saját álmát és rátalál a szerelem. Ez tényleg egy keserű dráma, ami úgy is van elmesélve, szürke képekkel, szomorúan játszó hegedűvel és az érzelmeiket alig kimutató színészekkel.

A harcban Florence csak két emberre számíthat. Egyikük a város csodabogara, Mr. Brundish, aki magányosan él, a szebb napokat is látott villájában, ahova szinte soha nem hív vendégeket. A városi pletyka szerint ő is özvegy és a felesége halála miatt él ilyen zárkózott életet. Egyedüli szórakozását a könyvek jelentik. Innen indul a kapcsolat, Florence könyvet küld neki, Brunish elolvassa, meg elküldi az árát.  

Ennyit ér

1751-konyvesbolt-a-tengerparton.30588

Metacritic: 61/100

Rotten Tomatoes: 56/100

IMdB: 6.5/10

Index.hu: 5/10

Mellette még egy Christine nevű kislány lesz a szövetségese, aki iskola után és hétvégén eljár a boltba segíteni. Rajtuk kívül mindenki más minimum kételkedve, vagy inkább rosszindulatúan bánik a főhőssel. 

Először azt gondoltam, hogy a film egyik témája az lesz, hogy nézzétek, sok évvel az okostelefonok, az internet és a Netflix előtt sem olvastak annyit az emberek. De nem, a hiába szerepelnek benne könyvek, nem azok kapják a főszerepet.

Violet mindent megtesz azért, hogy a könyvesbolt bezárjon, Florence-nek pedig folyton bizonyítani kell az igazát, illetve a képességeit, hogy egyáltalán felszínen tudjon maradni. Az egész nem túl vidám, de Isabel Coixet (Az élet nélkülem, Elégia, Another Me) a rendezéssel és a forgatókönyvvel is mindent megtesz azért, hogy minél kevesebb érzelem kerüljön a felszínre. Ez azért baj, mert többször is lenne helye lenne indulatnak, de ebből alig kapunk valamit. Mindenki visszafogja magát.

A díszletek szépek, és a külső helyszíneket is jó érzékkel találták meg, főleg ha figyelembe vesszük, hogy minden szürke, vagy barna, ahogy az angol vidékhez illik. Sikerült szép képeket összerakni, még akkor is ha a legtöbb jelenetben két ember beszélgetésén kívül más nem történik. A szereplőkön gyakran az látszik, hogy éppen nagyon színészkednek és arra koncentrálnak, hogy megoldják a feladatot, csak sajnos pont azt mondták nekik, hogy a lehet legkevesebb lendület, élet legyen a viselkedésükben. Nem segít az sem, hogy azért legtöbbször nem életről meg halálról van szó, hanem csak arról, hogy ki mennyire tudja ráerőltetni a saját maga elképzeléseit a város többi lakójára. 

Így pedig nehéz kibontakozni. Emily Mortimernek és Bill Nighy-nak is jól áll a szerep, de nem tudnak emlékezetesek maradni, mert alig akad olyan jelenet, aminek van valami éle. Legtöbbször az elnyomást érezzük, hogy a szereplők nem mondják ki azt, amit valójában éreznek. A kisvárosi képmutatás prímán benne van a filmben, de ezt nem először látjuk azért egy filmben vagy egy sorozatban. Látjuk, ahogy egy-egy szituációban elkezd nőni a feszültség, de a maximális hőfokig soha nem jut el, így pedig erős hiányérzet marad. A legnagyobb konfliktusok nincsenek megoldva, csak besöpörve a szőnyeg alá. 

Nem igazán látom, hogy ezért a meditatív élményért miért kell moziba menni, mert itt van ugyan egy érdekes dráma, amit céltudatosan meséltek el, csak hiányzik belőle a katarzis, hogy tényleg átadja nekünk a főszereplő harcát és az ezzel járó frusztrációt. Be kell érnünk a sablonos zenével, a hosszú snittekkel, és Emily Mortimer szomorú szemeivel. Ami azért nem rossz, de ez a film nagyon meg akarta csavargatni a néző szívét, de közben annyira hideg és angol maradt, hogy így képtelenség átérezni azt a dühöt, keserűséget, ami Florence történetében benne van.

Ne maradjon le semmiről!