Árvíz volt a sivatagban, aztán jött a skorpióinvázió

Interjú Kenyeres Bálint filmrendezővel

DSC 0294
2018.09.02. 21:30

Kenyeres Bálint nem ma kezdte a filmezést, mégis 42 éves korában mutatják be az első nagyjátékfilmjét, miután világhírű rövidfilmjeit már több száz fesztiválra hívták meg, és elképesztő mennyiségű díjat nyertek. (Ezeket meg is lehet nézni, ide kattintva.) A Tegnap című nagyjátékfilm forgatókönyve már 2011-ben díjat kapott Cannes-ban, a bemutató végül egy hosszú, nehéz időszak után mégis csak idén szeptember 6-án lesz itthon. A világpremierje az A kategóriás locarnói filmfesztivál versenyprogramjában volt: 11 év után ez volt az első magyar film, amely ezen a fesztiválon debütálhatott.

A végig Marokkóban játszódó Tegnap főszereplője egy gazdag európai cégvezető, aki a munkája utazik Észak-Afrikába. De húsz évvel korábban itt élte át élete legfontosabb szerelmi kalandját, amelynek emléke miatt egyre súlyosabb ügyekbe keveredik. Interjúnkban Kenyeres Bálintot nem csak a forgatás nehéz körülményeiről kérdeztük, de arról is, miért gondolja hülyeségnek, hogy szenzációnak tartották az egyik kisfilmje formai megvalósítását, és hogyhogy már egy évtizeddel a menekültválság előtt a menekültekről forgatott.

Nyilván nem én vagyok sem az első, sem az utolsó, aki megkérdezi, hogy...

...mi tartott ennyi ideig? Sokat meditáltam Tibetben, ezzel évek mentek el. De valójában csak annyiról van szó, hogy a finanszírozás mindig pokol. Ez a film ennyi ideig tartott, ha nem ezt akartam volna az első filmemnek, lehet, hogy hamarabb elkészülünk. Ez egy viszonylag ambiciózus projekt volt, sokszor volt pechünk; büszke vagyok rá, hogy végigharcoltuk és elkészült. És maradjunk is kábé ennyiben; eltehetek magamnak konklúziókat, de ez már megvan, kész van, menjünk tovább. Mostanra teletömtem a padlást forgatókönyvekkel, van választék, nagyobb a mozgásterem, elő tudom rántani azt a filmtervet, amelyik reálisan elkészíthető az éppen adott körülmények között.

Lelkileg mennyire viselt meg a nehéz szülés?

Nehéz, kemény időszak volt. Purgatórium. Minden épeszű ember fejében megfordul ilyenkor, hogy „most azonnal abbahagyom, és biztos, hogy soha többé nem is csinálok ilyet”. Komoly igénybevétel ez a szakma, legalább annyira, mint a Forma 1, csak nincs benne annyi lóvé, legalábbis a magyar szerzői filmeseknek. De nem tart senki pisztolyt a fejemhez, hogy kötelező ezt csinálnom, nincs értelme nyavalyogni. Ez a saját vállalásom, ez az én késztetésem, aminek engedek. Megyek előre, viszonylag öntörvényűen, és

bár ami pech megtörténhetett, az megtörtént, de mégis szerencsém volt: a film elkészült, és én is élek még.

Tele vagyok energiával és munkavággyal; a következő projektem költségvetése nem magasabb, mint egy átlagos magyar filmé.

A Tegnap mennyibe került?

Összesen olyan 2,2–2,3 millió euróba (715–750 millió forint – a szerk.), ami Nyugat-Európában nem egy nagy költségvetés, itthon azért egy első filmnek igen. Ha a saját bankszámlánkat nézzük, ez nagy összegnek tűnik, mert nagyon sokáig lehetne belőle ökoszívószállal koktélt szopogatni egy medence partján, de a filmezés baromi drága műfaj.

A film egy része egy ötcsillagos hotelben játszódik. Úgy képzelem, valami sivatagba felállított düledező sátorból jártatok át forgatni a luxusba.

Így volt: egy koszfészek közepén éltünk hónapokig nagyon nehéz, harcos körülmények között. Észak-Afrika kemény közeg, ha nem vagy milliárdos, illetve ha az vagy, valószínűleg akkor is, de akkor legalább mehetsz Casablancába a Four Seasonsbe. Néztünk ott helyszínt, de fel sem merült, hogy ki tudnánk fizetni; azért jó volt fél órára behúzódni a légkondicionálásba. Mindig is lehetett tudni, hogy a forgatás nehéz menet lesz, és az is volt, de mindenki tartotta magát. A legköltséghatékonyabb verziót választottuk, és így nem is egy gyakorlott, magas nívójú magyar csapattal, hanem egy helyi stábbal dolgoztunk, ami akkor és ott adott volt.

Tudnék mesélni anekdotákat az árvízről a sivatagban, ahol öt éve nem esett eső, de amikor forgattunk, lezúdult, és majdnem elmosta a bázist.

Ebből éjszakára skorpióinvázió lett: a mezítláb rohangászó stábtagok a skorpiók között szlalomoztak, de mindenki túlélte.

Volt másfél nap, amíg egy helyi arc beállította a motorját a kép kellős közepébe, és azzal zsarolt, hogy addig nem hajlandó arrébb vinni, amíg x összeget meg nem fizetnek neki. Értek váratlannál is váratlanabb balesetek, vesztettünk értékes forgatási napokat, de egy ennél egyszerűbb környezetnél is benne van a pakliban, hogy minden elromlik. Hát el is romlott.

A főszereplőnek, Vlad Ivanovnak – aki a filmben hosszan bolyong a sivatagban étlen-szomjan, és elég sok minden megtörténik vele – mennyire volt nehéz a forgatás?

Ő nem method actingben utazik, ő egy mesterember, komoly személyiségfedezettel, amit színészként remekül tud használni. Nagyon pontosan értette a történetet, volt hozzá kapcsolódása. A praktikus dolgokon kívül nem is kellett mondani neki semmit, nem kellett egy hónapra kiköltöznie a sivatagba, mint a Megváltónak. Persze ő sem a Four Seasonsben lakott; maga a forgatás épp elég fizikai és szellemi megpróbáltatást jelentett, ezen kívül már nem kellett tengerészgyalogos-kiképzésre vagy meditációs táborba küldeni, hogy hozza ezt az állapotot. Volt, amikor egy napig elfelejtettek napernyőt tartani a feje fölé, vagy elfelejtettek enni és inni adni neki. De ő egy végtelenül fegyelmezett és hihetetlenül nagylelkű pali. Az egyik legprofesszionálisabb filmes, akivel valaha találkoztam, egy svájci óra pontosságával; nem egy nyavalygós típus. Fát lehet hasogatni a hátán. Hasogattunk is szépen.

A vizualitáson túl, a történet szempontjából miért volt fontos, hogy Marokkóban forgassatok?

A kontraszt miatt. A film alapja, hogy van egy férfi, aki teljesen idegen, máshonnan jön, és aki viszont lassan feloldódik, elvész ebben a közegben. És minél nagyobb a kontraszt, ez annál jobban működik. Ha amerikai filmet forgattunk volna, Mexikóban is működött volna, de mivel egy jóléti, európai államból érkező férfiről volt szó, adta magát ez a félórányi kompútra lévő párhuzamos univerzum.

Gondolom, a rendezők nem igazán szeretik a saját filmjeiket magyarázni...

Én legalábbis nem, az biztos.

...de azért rákérdezek: számodra mi volt a legfontosabb aspektusa a Tegnapnak?

Leginkább az ember és ember közti kapcsolódás, az élmények megosztásának, közös megélésének problémája érdekelt, és az, hogy ez egyáltalán lehetséges-e. Mennyire tud két ember bármilyen közös nevezőre jutni a valóság értelmezésében, és mennyire tudnak egymáshoz kapcsolódni? Ez a történet szíve, ami elindított afelé a karókkal kiszögezett gödör felé, ami ennek a filmnek az elkészítése volt. Szól a múltról, az emlékezés megbízhatóságáról – nagyjából ezt a territóriumot járjuk be ezzel az elég vigasztalan filmmel. De remélem, ennél a pár mondatnál azért többet nyújt az egész.

Te is mondtad, hogy egy magyar szerzői filmes nem valószínű, hogy villát tud venni a Riviérán a bevételeiből, ráadásul a te filmjeid olyan távol állnak a közönségfilmnek nevezett műfajtól, amennyire csak lehet.

A rövidfilmek azért elég népszerűek voltak, és hozzáférhetőek, érthetőek, fogható történetek voltak, nem obskúrus darabok.

De azért mégiscsak mindegyikben valami olyasmi a lényeg, ami nem a primer cselekmény szintjén fogható meg. Lehet így karriert építeni?

Nem tudom, mi a karrier, és hogy érdemes-e abban gondolkodni. Én örülök, ha az aznapot túlélem, örülök, ha az épp esedékes tervem elkészül. Nekem ez a karrier, nekem ez a rendezés.

Úgy gondolkodom, mint a leszokófélben lévő alkoholisták, akik minden nap azt gondolják, csak aznap ne igyanak. Én minden nap azt gondolom, csak aznap filmezzek, filmmel – és ne finanszírozással – foglalkozhassak.

Ha így gondolkodsz, az azt is jelenti, hogy az elmúlt évtizeded jó részét akár depresszióig menő identitásválságban töltötted?

Nem tudom, mi a diagnózis, de az tény, hogy ha az ember ilyen nehezen hoz össze valamit, az nem egy kéjutazás. De a kétségbeesésnek jobb nem engedni; az a legjobb kibúvó. De mondom, senki nem kényszerített, hogy megcsináljam a Tegnapot. A filmezés nem kötelező, de ha csinálod, akkor permanens háború: pénz van benne, és ahol pénzről van szó, ott érdekek ütköznek.

Te miért filmezel?

El akarok mondani történeteket. Ennyire egyszerű. Egy írónak mondjuk csak saját magával kell megharcolnia, egy rendezőnek mindennel, ami effektíve körülveszi. És nem is szeretek írni, bár mostanra már nagyjából megtanultam forgatókönyvet írni, de ezt ne tévesszük össze az irodalommal. A forgatókönyv struktúra, egy haditerv, amiből aztán filmet lehet készíteni, lehetőleg nem rossz dialógusokkal. Az nem önálló mű, hanem egy bőrönd, amivel el lehet indulni egy utazásra. Számomra ez egy elkerülhetetlen rabszolgamunka. A kép jobban érdekel, mint a szó. A képzőművészet viszont nálam nem merül fel, mert totálisan fakezű vagyok, még a mosógépet is nehezen indítom be, filmeket viszont mindig is imádtam nézni. Egy ponton már nem elégített ki, hogy csak nézzem őket és beszéljek róluk: volt bennem annyi arrogancia és narcisztikus hajlam, hogy elhatározzam, saját munkadarabokkal én is kilépek a világba, aztán lesz, ami lesz.

A két első kisfilmed egy-egy snittből állt, és a harmadikban is hosszabbak a beállításaid az átlagnál, amiről a legtöbbeknek nyilván Tarr Béla és Jancsó Miklós jut az eszébe.

Ezek a filmek már rég kész vannak, az utóéletükre semmiféle befolyásom nincs, és nem is foglalkoztat igazán. A csináláson kívül más nem érdekel, sem a kategorizálás, sem a hatások felfejtése. Ez a filmkritikusok és a filmtörténészek dolga. Szabad a vásár.

Miért használtál hosszú snitteket?

Ez olyan, mint hogy milyen egy ember írásképe, vagy inkább hogy milyen mondatokban fogalmaz.

Úgy érted, ez organikusan jött?

Abszolút. Akkor ilyen volt a kézírásom, most meg másmilyen. Ugyanakkor ez a tyúk vagy a tojás kérdése is: mi volt előbb, a történet, ami megkívánta ezt a formát, vagy maga a forma, ami belőled jön, és valamilyen történetekhez vezet el téged?

Nem hatott rád az sem, hogy – főleg a Before Dawn idején – szenzációnak számított, hogy egyetlen vágás nélkül forogjon le egy kisfilm?

Óriási hülyeség Antonioni után negyven-ötven évvel az ilyesmit szenzációnak kikiáltani. Nyolc-tízévente lecserélődik a filmnéző közönség, és totál elfelejtenek mindent; olyasmikkel lehet világhírűvé válni, amit már 20-30-70 évvel azelőtt megcsináltak. Úgy tudnak ilyesmikre rácsodálkozni a nézők, mintha tényleg valami új született volna, pedig csak újra előkerült egy hasonló gondolat vagy hasonló forma. Én nem is úgy éltem meg, mintha ez akkora truváj lett volna: tényleg ott volt már rég Jancsó, aki soha nem lett volna, ha nincs Antonioni, Angelopulosz pedig soha nem lett volna, ha nincs Jancsó, és így tovább. A modernizmusnak megvannak a maga hagyományai, leágazásai és hatásai. Ez csak a felszín. Ami igazán számít, az az, hogy az adott film mennyire konzekvens, mennyire van meg az integritása, mennyire pontos. Túlmutat-e egy formai ötlet saját magán, vagy csak egy geg marad?

Mégis, valamiért úgy döntöttél, hogy egy snittben veszed fel a Before Dawnt, pedig gondolom meg tudtad volna teremteni a film konzekvenciáját, integritását vagy pontosságát több beállítással is.

A történet miatt döntöttem így. Ebben a filmben minden egyszerre történik meg mindenkivel, és ez az egyikre ilyen hatással van, a másikra olyannal, az egyik így éli meg, a másik úgy. Az egyidejűség baromi fontos: mindenki egyszerre van benne ugyanabban a buliban, így ez a történet megkövetelte ezt a formát. Ez nem egy üres trükk volt, hanem az elmesélés organikus eszköze, ahogy a kameramozgás, a kompozíció is. A forma nem egy karácsonyfadísz, amit kívülről aggattam a filmre.

2005-ben, tíz évvel az európai menekültválság állandó sajtóhírré válása előtt te már a menekültekről forgattál a Before Dawnban, pedig a legtöbben Magyarországon akkor még nem nagyon találkoztak a menekült szóval, legfeljebb 1956 kontextusában.

Pedig akkor voltak igazán nagy számban menekültek Magyarországon, nem most. A főiskolán próbáltunk csinálni egy vizsgafilmet, ahhoz készítettünk kutatást, jártunk menekülttáborokban, motívumokat, történeteket gyűjtöttünk. Ebből végül semmi nem lett, de az ötlet megmaradt: a Before Dawn annak a közepes hosszúságú filmnek lett volna a nyitójelenete. De itt sem az döntött, hogy ez most éppen érdekes téma vagy sem – akkor engem valamiért ez érdekelt. Ma már nem érdekelne.

Most nem volt benned valamiféle irigység, hogy...

...hogy Oscart nyertünk volna, ha most jövünk ki vele?

Figyelj, ha valaki van olyan hülye, hogy filmkészítésre adja a fejét, akkor fogadja el, hogy ez olyan, mint bemenni a kaszinóba: hatalmas a szerencsefaktor szerepe, és a végén általában úgyis a ház nyer.

Ez a kisfilm épp elég jól ment, nagyon sok emberhez eljutott, sok országban ment moziban, játszotta a tévé, tanítják a filmfőiskolákon. Vannak, akiknek nagyon jó orruk van arra, hogy mi van épp a levegőben, és némi opportunizmussal erre rá is tudnak repülni, és így akár mesterműveket is létrehozni. Én nem vagyok ilyen. Én naiv egyszerűséggel el akartam mesélni egy történetet, ahogy most is ez történt. Nem tudom, ezt a luxust meddig engedhetem meg magamnak.

A Tegnap a kisfilmjeidhez képest jóval szokványosabb formai megoldásokat használ.

Most az egyszerűség és az észrevétlenség volt a fontos. Anélkül, hogy sokat lelőnék a történetből: mi ezzel a palival együtt percről percre, centiről centire csúszunk bele valamibe, amiről most nem mondom el, hogy micsoda. A formának ezt kellett szolgálnia, hogy a néző is olyan legyen, mint a béka, aki nem ugrik a ki a fazékból, mert mire észreveszi, hogy forr a víz, már késő. Aki tud együtt menni vele, arra így hat a film, nem a klasszikus, érzelmi azonosuláson, a főszereplőért való aggódáson alapuló hatásmechanizmus révén. Ha valamire büszke vagyok a film kapcsán, az az, hogy az értő közönségtől kapott visszajelzések alapján ezt sikerült megcsinálnom. Pedig első filmesként ez volt a legarrogánsabb, legnagyképűbb vállalásom.

Érdekel, hányan fogják megnézni a filmet?

Nagyon szeretném, ha ötszázezren néznék meg, de nem fogják annyian megnézni. Ez egy első film, ami nem piaci környezetben készült, nem kell visszahoznia a befektetők pénzének dupláját, ahogyan Magyarországon a közönségfilmeknek sem kell. Így nagyobb a mozgástér, az ember tud kísérletezőbb, bátrabb, öntörvényűbb lenni a gazdasági realitások határain belül. Mindenesetre nem a világvége, ha a Tegnapból nem lesz blockbuster. Nagyon szeretném, ha nagyon sokan megnéznék, és azt szeretném, ha minden egyes ember, aki megnézte, szeretné is. De nem vagyok sem elmebeteg, sem önkínzó: ezek az én vágyaim, és van a realitás. Azért jó lenne, ha eljutna azokhoz az emberekhez, akiknek tud mondani, adni valamit. Most ezen dolgozunk, ezért beszélgetünk mi is itt.

Mennyire érzed magad lélekben öregnek a magad 42 évével? Mert a Tegnapot sok szempontból talán egy 65-70 éves rendező sokadik filmjének hinném, ha nem tudnám, ki rendezte: a múlttal való szembenézésről szól a maga búskomorságával. Nagyon nem az az „így jöttem”-film, amit Magyarországon az első filmektől várni szoktak.

Ez – Pálfi Gyuri viccével élve – az én „így mentem el”-filmem.

A vigasztalanság nem életkor kérdése. De egy öregember ennél szerintem vidámabb.

Aki már sokat élt, és tudja, milyen drága, milyen értékes az élet, lehet, hogy sokkal derűsebben áll hozzá ehhez a kérdéshez. De nem csak időskori melankóliáról van szó: van ebben a filmben, a vége felé egy nagyon szép kapcsolat, ami egy pillanatra villan csak fel, egyetlen gesztus erejéig – valaki ápol valakit. Az az együttérzés, az az elfogadás, ami ebben a gesztusban megvan, az, úgy gondolom, a maximum, ami ember és ember között megszülethet. És ez nagyon értékelendő és becsülendő. Kapaszkodjunk ebbe.

Borítókép: Bődey János / Index.

Ne maradjon le semmiről!