Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMBekúszik az agyadba és lázassá tesz a sivatagi magyar film
Kritika Kenyeres Bálint Tegnap című filmjéről
További Cinematrix cikkek
Kevés film van, amelynek annyira fontos a címe, mint a Tegnapnak. Pedig enyhén szólva sincs szó formabontó, különleges vagy elsőre sokat mondó címről, mégis ez adja meg a legfőbb támpontot ahhoz, hogy miről szól a rövidfilmjei miatt a világon mindenütt díjazott Kenyeres Bálint első nagyjátékfilmje.
Mert a Tegnapban az jelenti a legnagyobb nézői kihívást, sőt, várhatóan azért fogja elveszteni a nézői jó részét, mert nem kézzelfogható dolgokról szól, hanem inkább olyasmikről, mint a múlt – a tegnap – feldolgozásának sajátosságai, és nem a valós cselekmény történéseivel hat, hanem egy egészen más szinten. Még azt sem lehet mondani, hogy metaforikus vagy szimbolikus lenne, mint mondjuk Mundruczó Kornél egyes filmjei.
A Tegnap fejben zajlik, és az a különös benne, hogy nem a néző fejében.
Illetve az a kihívás, hogy ne csak a főszereplő, hanem a néző fejében is megtörténjen, aminek meg kell, és ezt nem könnyű el- és befogadni. De érdemes.
A felszínen nem túl bonyolult a történet: egy kőgazdag és kőbunkó svájci cégvezető, Victor Ganz Marokkóba utazik, hogy személyesen rendezzen egy problémát egy építkezés lebonyolításával kapcsolatban. De egyre inkább az válik számára fontossá, hogy újra megtalálja régi, marokkói szerelmét, aki annak idején felforgatta az egész életét, és akivel csak egy hajszálon múlt, hogy nem alakult minden másként. De a nő akkor eltűnt. Ahogy Victor a nőt keresi, egyre kevésbé viselkedik racionálisan, egyre kevésbé vesz tudomást a környezete elvárásairól, sőt, még azzal a halálos veszéllyel sem foglalkozik, ami egy zűrös helyi ingatlanügylet miatt fenyegeti.
De ez tényleg csak a felszín. A Tegnap valójában az utolsó húsz percben áll össze, addig nehéz megérteni, amit látunk, mert a klasszikus filmes eszközökre számítva igazából nem kapunk mást, mint egy idegesítő alakot, aki hatalmas marhaságokat csinál, magasról tesz az észérvekre, és erőszakosan csak a maga szekerét hajtja. Amire az az egyetlen magyarázat, hogy biztos benne, mindkettejük életének legfontosabb, legfelforgatóbb, legszenvedélyesebb szerelméről van szó, és igazi tragédia, hogy ennek vége szakadt, amire csak valamilyen súlyos titok lehet a magyarázat. És ezzel a gondolkodással nézőként nem nagyon vagy nagyon nem lehet azonosulni, márpedig teljesen alapvető reflex a moziban, hogy a néző azonosulni próbál valakivel a filmből. A Tegnapban nincs olyan figura, aki erre alkalmas lenne, így viszont olyan nézni Victor önkínzó, agresszíven végigtolt menetelését, mintha valaki folyamatosan a lábunkra lépne, a vesénkbe könyökölne, nekünk pedig muszáj lenne a moziszékben ülve némán tűrni ezt.
Már csak azért is, mert a főszerepet játszó Vlad Ivanov borzasztóan szuggesztíven játszik, de a szerepéből kifolyólag a jó szerepformálás primer szinten tulajdonképpen rossz élményt jelent. Ivanov tökéletesen hozza a mindenkit lenéző, mindenkivel lebiggyesztett ajakkal beszélő, végtelenül magabiztos figurát, és ezt tartani tudja még akkor is, amikor már rég nincs mire magabiztosnak lennie. Az a fafejűség a legemlékezetesebb a játékában, amellyel még a sivatagban, az operatőr Fillenz Ádám nyomasztóan tágas, délibábos forróságot árasztó képein, éhezve-szomjasan kóborolva sem megtörtség, hanem fennhéjázó düh árad belőle, és hogy akárhányszor feláll a földről, ahová a sors lepofozta, sosem szív magába semmiféle alázatot. Vlad Ivanov tökélyre viszi az akaratosságot és a kiállhatatlanságot, és messziről elkerül minden színészi sablont. Még a film végén is, amikor változik a helyzet: a megtörtséget sem az ismert módszerekkel mutatja meg, hanem egészen sajátos utat választ.
És ez, a film utolsó szakasza az, ami mindent megváltoztat, vagy ami mindennek értelmet, jelentést ad. Dramaturgiailag is nagyszerű, ahogyan elejtett információkból derülnek ki szép lassan a múlt elhallgatott részletei. Még csak nem is úgy, mintha egy lyukakkal pettyezett kirakósba illesztenék be a hiányzó részeket: a néző valójában csak ekkor döbben rá, hogy egyáltalán egy kirakósról volt szó, és ami olyan egyszerűnek és simának tűnt, az valójában messze nem a teljes igazság, csak egy kis részlete.
Így a sok új információ megjelenése inkább olyan, mintha rájönnénk, amit látunk, nem egy kártyalap, hanem egy egész kártyavár, amelynek eddig nem vettük észre a többi részét.
De az igazán revelatív az, ahogyan a néző végre eljut odáig, hogy Victor szemével lásson – vagy Victor jut el odáig, hogy a néző, az átlagember nézőpontját is észrevegye. Mert amikor a Tegnap finom jeleiből remekül felépített kártyavára megmutatkozik és összedől, rájövünk, hogy ez az egész valójában nem arról szólt, hogyan keres egy férfi egy nőt a Szaharában, hanem arról, hogyan éli meg az ember a saját múltját. Hogyan gabalyodik bele teljesen abba, ami elmúlt, hogyan nem tud szabadulni tőle, és hogyan teszi ez vakká a valóságra. Hogyan nagyít fel fejben dolgokat, és hiszi el, hogy a világ csak olyan lehet, amilyennek ő látja. Hogyan jelenthet húsz év után egy-egy emlék, egy-egy ember, egy-egy történés egészen, gyökeresen mást az egyiknek, mint a másiknak. Vagy akár saját magának: hogyan gondolhat egész mást saját magáról valaki, mint amit mások tartanak róla. Vagy máshogy fogalmazva,
a Tegnap arról szól, hogy a múlt nem szilárd, hanem képlékeny, és épp olyan bizonytalan, mint a jövő.
Hogy a múlt, a tegnap nem a tulajdonunk, mert lehetetlen megragadni, legfeljebb a saját magunk számára készített mását tarthatjuk magunknál valamelyik részletének.
De mindez a nézőben is úgy születik meg, mint egy felismerés, azaz nem a film közben, csak utána: ahogy telik az idő, úgy változik meg a mi fejünkben is mindannak a jelentése, amit két óráig néztünk. Pont, ahogy a film végén Victor fejében is átkapcsol az adás hirtelen egy egészen másik csatornára. Így jön létre végül az azonosulás néző és főszereplő között: utólag, lassan, a kisagyból előrekúszva, mint ahogy a sivatagi láz hatalmasodik el a testen. De ehhez be kell engedni a Tegnapot annak ellenére, hogy durván és furcsán dörömböl az ajtón; viszont aki hajlandó vagy képes mégis a filmre hangolódni, azok számára igazi bravúrnak fog tűnni Kenyeres Bálint nagyjátékfilmes bemutatkozása.
Rovataink a Facebookon