Világméretű probléma a nem egyenes farok!

2006 óta nem éreztem boldogságot.

A Végállomás: esküvőben az ilyen mondatok nem azért hangzanak el, mert a szereplők sajnáltatni akarják magukat. Egyszerű tényt állapítanak csak meg, miként azzal is, hogy középkorú létükre nincs se társuk, se gyerekük, valószínűleg már régen elszúrták az életüket, és nem igazán vár rájuk semmi jó a továbbiakban sem. Frank (Keanu Reeves) és Lindsay (Winona Ryder) mégsem depressziósak emiatt (vagy csak nagyon kicsit azok), önbizalmuk nem inog, hiszen legfőbb szórakozásuk, az ítélkezés mások felett, még mindig ott van nekik. A munkájuk is ehhez kapcsolódik: Frank cégeket tüntet ki, Lindsay meg bepereli őket, ha úgy érzi, hogy sértik az egyenlő bánásmódot.

Amikor először találkoznak egy reptéren, egymást is rögtön megítélik: csinos külső, rémes belső, menekülni gyorsan. De pechjükre nem távozhatnak egymás közeléből, ugyanis mindketten ugyanarra az esküvőre hivatalosak. Ami ráadásul abból a kegyetlen fajtából való, amikor a vendégeket elutaztatják egy távoli helyre, hogy a pár kellően romantikus díszletben mondhassa ki az igent, tekintet nélkül arra, hogy ez a rokonaikra és a barátaikra mekkora terhet ró. Ami párt illeti, Frank és Lindsay egyformán gyűlölik a vőlegényt, aki a pasi féltestvére, a nőnek meg az exe, aki pár héttel az esküvőjük előtt hagyta ott. Mindez nem tartja vissza Lindsay-t, hogy részt vegyen ezen az esküvőn, hiszen ő egy nagyvonalú ember. Frank szerint nem az, csak megpróbál úgy tenni.

A Végállomás: esküvőben egy percig sincs kétségünk afelől, hogy merre visz az út, megkedveli-e egymást a két mizantróp, lesz-e a happy end. Éppen ezért azon múlik a sikere, hogy Victor Levin (Mad Men – Reklámőrültek, Kizárólag öttől hétig) író-rendező mennyire szellemesre írta meg ezt az utat. Már csak azért is, mert ebben a filmben kizárólag Frank és Lindsay beszélnek. A többi szereplőt csak az ő elmondásuk alapján ismerjük meg, itt rajtuk kívül senki nem kapott egy mondatot sem.

Így aztán nagyon nem mindegy, hogy milyen is ez a duma.

Mindenekelőtt borzasztóan túlírt. Itt minden téma nagyságrendekkel hosszabban van kitárgyalva, mint amit ér. Bár a karakterek egyáltalán nem ostobák, néha már-már szefósnak tűnve rágják egymás szájába ugyanazt. De amikor már az agyunkra menne a sok ismételgetés, Levin bedob valami teljesen váratlant, furát, vicceset. Például amikor a már összemelegedő szereplők egymás szépségét dicsérik, Lindsay Frank arcának remek arányairól hirtelen rátér arra, hogy milyen nagyszerű, hogy egyenes a farka. Merthogy a nem egyenes farkak világméretű problémát jelentenek. Vagy az egyik legfurább szexjelentet, amit filmen láttam, és ami egyszerre teljesen képtelen, bizarr, de közben mégis életszerű. Tök szórakoztató, de nevetés közben megérint a szánalom és némi szekunder szégyen is.

Sajnos ez a jelenet is szörnyen túl van írva, és itt látszik csak igazán, hogy mennyire jól járt ez a film a főszereplőivel. 

Ezer éve barátok, ez a negyedik közös filmjük, szeretik egymást, ez a vásznon is átjön minden pillanatban. Ahogy az is, hogy mennyire sokat lazultak az elmúlt évtizedek alatt. Első közös filmjükben, az 1992-es Coppola-féle Drakulában reménytelenül merevek voltak, most viszont rutinosan hozzák a cinikus dumákat és szomorúságot, ami mögöttük van.

A Végállomás: esküvő forgatókönyve egy másik sebből is vérzik, elég igazságtalan ugyanis. Látszik, hogy Levin nagyságrendekkel jobban ismeri a férfiakat, mint a nőket. A legjobb szövegek Franknek jutnak, az ő különcsége hányattatott gyerekkorával valamennyire meg is van indokolva. (A fiát folytonos férjváltogatással gyötrő anya sztorija egyébként kísértetiesen rímmel Keanu Reeves gyerekkorára.) Ami viszont a filmben a karakter apjával történik, az megint forgatókönyvírói bénaság, felesleges, kizökkentő túlzás. Lindsay karaktere sokkal jobban lóg a levegőben, kevesebb hátteret, kevesebb poént, kevesebb árnyalatot kapott. Ahogy pedig a film végén viselkedik, úgy bizonyos kor fölött nem viselkednek a nők, bármilyen egyenes farkat sodor is eléjük az élet.