Egész életemben erre a filmre készültem

2018.09.16. 07:02 Módosítva: 2018-09-16 09:16:35

„Az amerikai premierről szinte egyenesen Miskolcra jöttünk, ráadásul a film előkészítése óta nem ültünk ennyien egy asztalnál a stábból” – mondta Nemes Jeles László, a Saul fia és a Napszállta című filmek rendezője a Jameson Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon rendezett sajtótájékoztatón. Pedig még így sem volt jelen minden fontos alkotó: „Melis Lászlót elveszítettük közvetlenül az után, hogy felvettük a Napszállta zenéjét. Ez volt az utolsó film, amibe beleadhatta a szívét, és azt hiszem, ez érezhető is benne.”

Rég övezett akkora várakozás magyar filmet, mint a Napszálltát, ami azért nem csoda: finoman fogalmazva sem túl gyakori, hogy magyar filmes a legelső nagyjátékfilmjével rögtön Oscar-díjat nyerjen. És ilyenkor még jobban visszhangzik a kérdés:

de milyen lesz a második film?

Mindazok számára, akik sem a velencei, sem a torontói filmfesztiváloknak nem visszajáró látogatói, ez most, Miskolcon derült ki, két héttel a hivatalos mozipremier előtt. Itt vetítették először a filmet Magyarországon, négyszer egymás után, de az érdeklődők legalább fele így sem jutott be termekbe.

A Napszállta egy kicsit olyan, mintha a Saul fia előzményfilmje lenne: Nemes Jeles ebben azt mutatja meg, hogyan lesz semmivé a huszadik század első éveinek minden csillogó, glamúros ígérete, hogyan rombolja le a feldühödött, elégedetlen tömeg azt a kultúrát, azt a civilizációt, ami a felszínen ugyan valóban fenségesnek tűnik, de belülről rohad. A három évtizeddel később játszódó Saul fia pedig abban a világban játszódik, ahová ez a rombolás elvezetett, ahol már a barbárság uralkodik, és ahol már alig van valaki, aki még megőrizné az emberi értékeket.

De a rendező a két film közti kapcsolatot firtató kérdésre először csak félig komoly választ ad: „Hát, azt is mi csináltuk.” De azért beszél arról a kapcsolatról is, amit Jakab Juli személye testesít meg: a színésznő abban csak egy apró szerepet játszott, míg a Napszálltának már ő az abszolút főszereplője, a Leiter Írisz nevű kalaposlány, aki családjának fényűző kalapszalonjából indulva egyre sötétebb alakok között nyomoz rejtélyes bátyja után. „Mostanában fejben egymás mellé szoktam tenni a Saul fia Ella nevű női karakterének kétségbeesett, meggyötört arcképét, és Írisz arcát egy gyönyörű kalapban, világosságban. Mintha két külön bolygóról származna a két kép, pedig csak néhány évtized van köztük. Ez megmutatja annak a tragédiáját, ahogyan abból a korból, amelynek ilyen fényes volt az ígérete, idáig jutottunk.”

Erről a fényes ígéretről a két női főszereplő, Jakab Juli és Dobos Evelin teljesen mást mond. Jakab legszívesebben most azonnal visszamenne az 1910-es évek Budapestjére. „Ha tehetném, visszautaznék az időben száz évet, és kipróbálnám, milyen lehetett akkor itt élni. De azt hiszem, nagyon közel sikerült mennünk hozzá a forgatáson. És erről nagyban tehetnek ezek a csodálatos ruhák és gyönyörű kalapok, amelyektől mindenkinek azonnal megváltozott a tartása, szinte a kisugárzása is. Ezek a jelmezek már megadták a színjátszás első szintjét.”

Azt Dobos Evelin is megerősíti, hogy Erdély Mátyás operatőr „már az első ruhapróbán azt mondta, megváltozott a tekintetünk”, de az időgépbe nem szállna be Jakab mellé. „Érdekes, hogy te visszamennél. Mielőtt belecsöppentem ebbe a filmbe, én is kíváncsi voltam erre a korra, de már nem tudom máshogy nézni, csak a film szűrőjén keresztül. Így már meggondolnám, hogy visszamenjek-e.”

Jakab Juli viszont egy meglepőbb körülménynek is nagy jelentőséget tulajdonít: a Napszálltát „hagyományos” módon, 35 milliméteres celluloidszalagra forgatták, nem pedig digitális kamerával, és ez a színésznő szerint az egész stáb életét alapvetően megváltoztatta. „A projekt folyamatos koncentrációt igényelt, és ehhez az is hozzátartozott, hogy nem állt rendelkezésünkre végtelen mennyiségű nyersanyag, így nem volt szabad kiesni az előre eltervezett ritmusból. És ez érdekes módon nemhogy nem feszültséget eredményezett, hanem így sikerült fenntartani azt a létállapotot, ami számomra végig meghatározta ezt az 54 napos forgatást. Olyan volt, mint egy nagyon hosszú, szép, színes álom, vagy egy hosszú utazás.”

Akármilyen fontos is a Napszállta látványvilága, azért a rendező leszögezi: semmiképpen sem képeslapfilmet akartak csinálni, de ebben szerencsére Rajk László díszlet- és Szakács Györgyi jelmeztervező is partnerek voltak. Szakács Györgyi azt mondja: „Úgy éreztem,

erre a filmre készültem egész életemben,

ezért gyűjtöttem össze olyan rengeteg mindent, ezért tudok annyit erről a korszakról, ehhez vezettek el a korábbi színházi és filmes munkáim. Öröm volt, de nagy küzdelem is: nem elég mindent tudni a korról, létre is kell tudni hozni a jelmezeket, és folyamatosan féltem, vajon lesz-e hozzá elég erőm, vajon éreztetni tudom-e majd, hogy a ruhákat igazi emberek viselik, nem pedig egy divatbemutatóról van szó. Már a film hivatalos előkészítése előtt elkezdtem készülni, mert ilyen mennyiségű ruhát nem lehet semmilyen boltban vagy kölcsönzőben megtalálni; a főszereplők jelmezeit mind én terveztem. Akármekkora feladat is volt, végig azt mondtam magamnak, akármi történik is, ennek meg kell születnie. Végül nagy öröm volt, amikor a film elkészítése után megtaláltam a nagymamám 1916-os fényképét, amelyen pont egy olyan gallérban pózolt, mint amit a filmhez terveztem. Akkor azt gondoltam, talán van, ami sikerült.”

Rajk László is hasonlóan nagy kihívásról számol be. „Az ilyesmit a legtöbbször úgy csinálják, hogy kiviszik a várost a stúdióba, Etyeken most is áll egy New Yok-i utcarészlet, de az Ének az esőben-t is így forgatták. László ezt megfordította: a stúdiót hozta be a városba, és mint egy vírust, behelyezte a díszletet a város szövetébe, amitől a kettő, az élő város és az épített díszlet elkezdett hatni egymásra.”

Napszállta
Napszállta

Ahogy a Saul fiában, úgy a Napszálltában is kiemelten fontos a hangkulissza, hatalmas szerepe van a más filmekben sokkal rejtettebb, elfelejtettebb zörejeknek. Zányi Tamás hangmester, aki a Saul fia hangjaiért elnyerte a cannes-i filmfesztivál technika nagydíját, a „hangmérnökök Oscarját”, a Golden Reel-díjat, és Magyarország érdemes művésze, nem akarja túlbecsülni saját érdemet. „Nem az álszerénység okán, hanem mert ez csapatmunka. Egy mozgókép akusztikai világát a szereplők, az operatőri munka, a látványvilág, a hangulat inspirálja, és legfőképp a rendező álom- vagy rémálomvilága” – mondja, hozzátéve, hogy ráadásul ezt a réteget lehet a legkevésbé megtervezni előre.

Nem lehet fejben gitározni.”

Zányi szerint „kép és hang kéz a kézben jár, de adott esetben rosszul is hathatnak egymásra. Mi igyekszünk mindig kihasználni ezt a házasságot, és lehetőleg nem visszaélni az adottságokkal, azaz nem ész nélkül alkalmazni a hangeffekteket, hanem a saját ízlésünk keretein belül állítani ezeket a film és a kép szolgálatába.” Hozzáteszi, Melis László hatalmas munka árán megalkotott, összesen 84 percnyi zenéje is sokat hozzátett a végeredményhez, de még az is, hogy a külföldi színészek hajlandóak voltak megtanulni a saját szövegüket magyarul, ami még akkor is nagyon fontos, ha utána az akcentus miatt azért leszinkronizálták őket, de ez „kellett ahhoz, hogy megőrizhessük a személyiségüket, és ilyen jól olvadjanak össze a rétegek”.

Vlad Ivanov, a férfi főszerepet játszó román színészóriás erről azt mondja, számára ez „csodálatos élmény volt”, bár persze nagyon nehéz feladat. „De tudtam, hogy a munkám rengeteget segít Lászlónak és a többieknek, végig ez a gondolat volt a fejemben – de azért boldog voltam, amikor Velencében először hallottam, hogy milyen jó hangot találtak az enyém helyett a szinkronban.” Ivanov azt mondja, azt is szimbolikusnak tartja, hogyan kezdődött és hogyan végződött számára ez a nyelvi kihívás. Az első magyar mondat, amivel találkozott a legelső próbanapon, a szerepe első sorában, ez volt: „Ez a város nem magának való, itt most nem biztonságos.” És mire a forgatás végére értek, és ő amúgy is meg akarta köszönni mindenkinek, hogy mennyit segítettek neki, azzal fejezte be a karaktere szereplését:

Ahogy önökre nézek, érzem, hogy meg vagyok áldva.”

Ne maradjon le semmiről!