Ilyen lenne a még perverzebb Trónok harca

Kritika Jorgosz Lantimosz A kedvenc című filmjéről a Zürichi Filmfesztiválról

2018.09.29. 06:58

Milyen jó, hogy ilyen züllött és erkölcstelen korban élünk!

Így Jorgosz Lantimosz megírhatta azt a pikáns és perverz királydrámát, amit annak idején Shakespeare vagy Marlowe még nem mert megírni. Amiből kiderül, hogy egy ország sorsa, a háborúk elindítása vagy a békék megkötése, a felsővezetői viszonyok alakulása nem máshol dől el, mint az ágyban, lucskos testek között, a bőrredőkbe rejtett sikolyok hangjától függően, kulcsra zárt ajtók mögött.

Nem fogom kidobni a királyi udvarból, mert nagyon szeretem, ahogyan belém teszi a nyelvét

– mondja Anna brit királynő korábbi legfőbb bizalmasának az új szeretőnőről, és ez a mondat tökéletesen összefoglalja A kedvenc (The Favourite) című filmet. Aminek egyébként, legyen bármennyire is olyan, mint egy még pajzánabb Trónok harca, valós és hiteles az alapja. Az 1702-től uralkodó Stuart Anna – az utolsó Stuart király – tényleg sokat betegeskedett, mint a filmben, tényleg azt mondják, hogy kegyencnői és miniszterei kormányoztak helyette, nem tartja túl okosnak az emlékezet, viszont leszbikus hajlamait sokan a szájukra vették.

Ebben a miliőben játszódik a film: Anna királynő (Olivia Colman) és Lady Marlborough (Rachel Weisz) élik bensőségesnek és szeretettelinek tűnő közös világukat a királyi udvarban, amiről azért ugyanakkor úgy tűnik, van benne épp elég hatalmi játszma is. Aztán beállít egy távoli, mostanra lecsúszott, de annál ügyesebben helyezkedő kuzin (Emma Stone), aki vissza akar kapaszkodni a ranglétrán, és pontosan felismeri, hogy oda csak a másik kegyencnővel való versengésen át vezet az út. És minden eszköz megengedett, legyen szó pszichológiai manipulációról, szemérmetlen és gátlástalan csábításról vagy akár bűnügyi kategóriákról.

Lantimosz pedig tökéletesen megtalálja azt a hangvételt, amelyben ez a történet igazán jól meg tud szólalni, és úgy tud belénk mászni, hogy kéjesen végigborzongjuk ezt a két órát. Ebben a filmben minden túlzó: túlzóak a szinte bohócszerűvé változtató sminkek és hatalmas rizsporos parókák az államférfiakon, túlzó a zene használata, ahogy az orgona és a csembaló ugyanazt a vészjósló dallamot játssza újra meg újra fülsiketítő hangerővel, túlzó a szereplők gyerekessége, ahogy sértetten felpofozzák, lökdösik vagy az árokba hajítják a másikat, és túlzó Anna királynő rikácsolása a dührohamok alatt. És ez nagyszerű, mert így az elsőtől az utolsó másodpercig feszült a hangulat, hiszen 

bármikor, a legváratlanabb pillanatokban is megtörténhet bármilyen marhaság – és többnyire meg is történik.

Miközben egyszerűen a sztori szintjén is minden rendben van, jól követhetően zajlanak a viszályok és hatalmi harcok kicsiben és nagyban is. Sőt, még lélektan is kerül a felszínen szinte groteszk szereplők személyiségébe: Anna például abba a történelmi ténybe őrül vagy keseredik bele, hogy tizenhét gyerekét vesztette el magzatként vagy csecsemőként, Lady Marlborough és a királynő viszonya pedig mindvégig jó gondolkodnivalót ad arról, vajon tényleg van-e szerelem ebben a kapcsolatban a játszmákon kívül, és ha igen, akkor melyik oldalról, ahogy a kuzin múltjának jelenre gyakorolt hatásán is lehet bőven töprengeni.

Ennyire bizserget

MV5BMTg1NzQwMDQxNV5BMl5BanBnXkFtZTgwNDg2NDYyNjM@. V1 SY1000 CR0,
 

IMDB: 7,7

Rotten Tomatoes: 96%

Metacritic: 92

Index: 7,5 / 10

Ebben a filmben nemcsak a néző lubickol, de mindenki más, a rendező és a színészek is. A látvány abszolút magával ragadó: alig van pár perc, ami ne az imádnivalóan giccses és barokkosan túlzsúfolt, tizenhetedik századi kastélyban, a London melletti Hatfield házban játszódna, és Lantimosz meg Robbie Ryan operatőr úgy játszanak vele, mint gyerek a megunhatatlan új játékkal. Mindig találnak egy új folyosót, egy új cselédszobát, vagy ugyanazt mutatják meg gyertyalángnál és verőfényben, vagy telepakolják a tereket egymásra zsúfolt alvó emberekkel, vagy a szoba sarkában kefélő alakokkal, vagy nyulakkal. És ez borzasztóan látványos, én kétszer ennyi ideig tudnám elnézni, és azért csak ennyi ideig, mert alapvetően nem rajongok a kosztümös filmekért, de aki igen, az doktori disszertációt írhatna a látványvilágból. Lantimoszék még olyan pofátlanságokat is meglépnek, mint a halszemoptika használata, amitől az amúgy is extravagáns tér szó szerint meggörbül és fölénk tornyosul, vagy a szemünk előtt esik szét.

És lubickolnak a színészek is. Olivia Colman zseniális, legalább öt szerepet játszik el ebben a két órában, és mindegyiket minden mélységével együtt: a hisztérikus idiótát, az esendő, megtört asszonyt, a szerelemtől vagy legalábbis az újszerű testi vágytól megfiatalodó nőt, a haldoklót, aki körül összezárult a világ, és persze a hatalmával tisztában lévő intrikust. Emma Stone pedig pont azért nagyszerű, mert egyet sem játszik el ilyen egyértelműen: a két óra is kevés ahhoz, hogy megfejtsük a kiismerhetetlenségét; csak az látszik rajta biztosan, hogy a felszín alatt rengeteg mindent titkol, és ezeket úgy csalja elő a múltjából vagy a fantáziájából, ahogy a kedve tartja. Hozzájuk képest Rachel Weisz valamivel egysíkúbb, de ez főképp a szerepe miatt van: így is remekül tud egyensúlyozni hatalom és behódolás között, folyton az adott pillanat elvárásaihoz igazítva.

Mégis, mindezzel együtt is egy egész picit csalódást jelent A kedvenc Lantimosz korábbi filmjeihez képest, amelyek miatt a nézőnek mindig iszonyú kínosan és rosszul kellett éreznie magát, annyira nem volt bennük helyén való semmi, annyira feszegették a normalitás határait, és annyira a bőrünk alá tudott mászni a kellemetlenségük, ahogyan nagyon furcsa módokon fordították ki a hétköznapi világunkat. A kedvencre a legnagyobb jóindulattal annyit lehet talán ráfogni, hogy tulajdonképpen ma is aktuális dolgokat mond a szívességalapú, nem pedig államérdekből működő politikáról, de azért ehhez már hunyorítani kell. Ezen kívül nem nagyon van az egésznek teteje; mintha a legnagyobb cél, a legfontosabb szándék épp ez a lubickolás lett volna ebben az elferdült fantáziavalóságban. De mivel tényleg ennyire jó érzés benne lubickolni, olyan nagyon nem tud zavarni ez sem.

A filmet a Zürichi Filmfesztiválon láttuk, de 2019. január 17-től Magyarországon is látható lesz.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!